Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-08-15 / 8. szám
4 KRÓNIKA 1959 Augusztus egész világosan látszott már, hogy nemzeti, történelmi és morális értékeink gyorsuló mozgással rohannak a pusztulás lejtőjén. A kommunisták minden ígérete hazugság, minden — első tekintetre üdvösnek látszó — reform csalétek volt a moszkvai egérfogóban. Egy-két politikuson kívül — korán félreállították, elhurcolták, vagy börtönbe csukták őket, — különösen ketten látták meg első pillanattól kezdve, a magyarságra nézve végzetes rendszer szennyes sodrát : MINDSZENTY JÓZSEF hercegprímás és KOVÁCS BÉLA, a kisgazdapárt országos főtitkára, belügyi államtitkár, majd földmvelésügyi miniszter. Az előbbi Esztergom fellegvárában, a magyar Ararát hegyén kongatta a vészharangot, az utóbbi a magyar vidéket, különösen a falvakat járta, s világos politikai beszédekben, hírlapi cikkekben, késő éjszakai órákba nyúló, meghitt beszélgetések során mondta el kételyeit, terveit és tanácsait, s hallgatta a tiszántúli és dunántúli parasztok sérelmeit és panaszait. Neve, híre, Kis Ujság-ja ismertté vált a főváros és vidék minden társadalmi rétege előtt, a parasztság pedig megérezte, majd megszerette benne saját legbensőbb vágyainak meszemélyesítőjét. Kovács Bélának Petur-báni szenvedélyes kitöréseiben meghallotta a saját elkeseredésének hangját és 1946. második felében mind gyakoribbá váló hazamenekülésekor, a mecsekaljai házában töltött töprengő órák csendjéből megsejtette a gyorsan közelgő katasztrófát. Az 1947. esztendő februárjában az oroszok elfogták, Bádenbe, majd Szovjetoroszországba hurcolták, s csaknem kilencesztendős rabság után, súlyos szívbajjal bocsájtották haza. A forradalmi kormányban (1956) való részvétele kényszeredett, s inkább csak névleges volt. Minden, ami rabsága után következett: politikai nyilatkozatok, a kolhoz-rendszer méltatása, a Kádár-kormány dicsérete, képviselőség és hírlapi cikkek — a kommunista rendszer brutális zsarolása volt, egy halál felé tántorgó, sokat gyötört és szenvedett emberronccsal szemben. Magas vérnyomása akkor szökött legmagasabbra, amikor minden titkolódzás dacára tudomására jutottak a legutóbbi erőszakos kolhozosítás módszerei, nyomukban az elbújdosásokkal és paraszti öngyilkosságokkal. Ez adta meg vergődő szívének az utolsó szorítást azon a júniusvégi napon, amikor üzent már szent Péter-Pál ünnepe és kolhoz-aratók kaszáikat kalapálgatták aratásra... A magyarországi kommunista kormány és rendszer Ortutay Gyulát jelölte hivatalos szónoknak Kovács Béla temetésén. Azt az Órtutayt, aki a kisgazdapárton belül Rákosi Mátyás egyik legmegbízhatóbb spiclije és a kisgazdapártnak egyik legfőbb árulója volt. Kovács Béla politikai pályafutását dernői Kocsis László “méltatta” a Magyar Nemzetben. Kocsis László ott sündörgött felkínálkozó szojgai alázattal minden rendszer és hatalom párnázott ajtaja előtt, fennakadás nélkül, ügyes menyétként surranva át a horthysta, nyilas, majd kommunista palánkok hasadékain. 1946. második- felétől Kovács Béla állandó kísérője és házi újságírója volt. Neki diktálta le gondolatait, terveit és cikkeit, így hát elsősorban Kocsis Lászlónak kellett tudnia, hogy Kovács Béla, a nemzeti ellenállásnak már országosan ismert vezetője a kommunizmusnak elszánt ellenfele, sőt ellensége. Elparentáló cikkében mégis merész káromkodásra vetemedett, amikor Kovács Bélát a kolhoz-gazdálkodás hívének és a kommunista rendszer meggyőződéses támogatójának tűntette fel. Mily magasan állt Kovács Béla e vályogemberek felett ! S mily magasan azok felett, akik mindig alkura kész szatócsok pénzszagú cinizmusával a politikai rutin, a reálpolitikai érzék és a doplomáciai rugalmasság hiányának tüntették fel éppen legértékesebb erényeit, hogy nem somfordáit és képmutatóskodott, erkölcsi elvekben nem kötött kompromisszumot és nem hazudott sohasem! Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy paraszti fajtájának kitermelt remeke volt. Tipikusan dunántúli, Pannonia-i szellem! Pécsett, az egykori virágzó római település elpusztíthatatlan köveiből, a négytornyú székesegyház alatt húzódó őskeresztény katakombákból, a mecset-templom bizánci kupolájából évezredek története beszélt hozzá. Csodálkozásra ragadó, jellemet érlelő és szilárdító emlékek rajzották körül oly időkből, amikor a történelem sodrába került férfiak nem a történelmi materializmus és a marxi-lenini dialektika szikkadt fürészpor-emlőiből, hanem tisztes pater familias-oknak, barbárokat szelídítő hadvezéreknek, egy hatalmas világbirodalom megmentésének gondjaitól zaklatott Augustus Octavianusnak, minden nemzedéknek igaz bölcsességet tanító Marcus Auréliusnak, hitükért halálba menő hősök, szentek és vértanúknak életéből merítettek erőt. Kovács Béla is érezte a genius loci ihletét és jellemet esztergá- Ivozó erejét. Az egykor nemesi birtokos, maid paraszttá szegénvedett család sarja, az Agricola Hunearicus hite, barázda-otthoncsalád és hazaszeretete, a légionárius fegyvereket levetett és szorgalmas telepessé békült Agricola Romanus-nak, a törököt űző keresztes jobbágvnak példáját sohasem tévesztette szem elől. Mélvséoes kereszténv hitén kívül e ténvezők is irányították * a falusi namsztháztól kezdve, a ru!ni«zteri hásonvszékig. Országot fenntartó, hazai történelmet másk“"t alakító, s a végveszélybe jutott nemzeti becsületet megmentő energiák alakulhattak volna ki ebből a pompás Himnusz Szent István királyhoz Hol vágy István király, Régi szent királyunk? Jaj, merre keressünk, Hogy reátl találjunk? Mindent a mi gyászunk, Eltemet e földön Ellenség bilincsét, Földünk drága kincsét Sirató rabságunk. Hol vagy István király? Merre jársz az éjben? Árva magyaroknak Könny ég a szemében, Régi magyaroknak fíüszke törzse sorvad, S köntösük a szégyen. Köntösük a szégyen, Szívük mélyén bánat, Látod mivé tették Szent Pannóniádat? Virágos kertedet Szentségtelen kezek Szétszórták prédának. Hol vagy István király? Régi szent királyunk! Hozd vissza tündöklő, Boldog, magyar álmunk: Kárpátok bérceit, Régi nagy országunk! Hol vagy Isti'án király? Téged magyar kíván, Hontalan bánattal Szakadatlan sírván, Éjek rabságában JSevedet szólítván . . . Szánd meg a mi gyászunk, Szüntelenül várunk, Te erődben bízván. P. B. István királlyal - előre! István király félőn tekint széjjel hullott nemzetére. Égőn fénylő reménysugár mindkét szeme szögletébe. Templomoknak ércharangján dörög hangja biztatón, Magyar földön szólni fog a magyar nóta altatón! Erős hittel, magyar szívvel, újra épül Buda-\ára! Isten földjén nem vesz erőt a sátánnak csúf ármánya! Tárogató bűvös hangja beleremeg a szívekbe, Boldog, édes örömkönnyek ragyognak majd a szemekben! Nem tiltják meg a pipacsnak a búzába, hogy ne jöjjön, Kárpátok ne fehéred jen, Magastátra ne zöldüljön! Nem szabják meg a Dunának, hogy kék vize merre follyon, István király ős nemzete milyen nyelven imádkozzon! “Itt az idő, most, vagy soha!” A magyar szent ölelésre! Ármánykodók, torzsalkodók, ámítok felébredése! Halljátok meg Isten szavát! Biztatón kiált felétek! Mentsétek meg lelketeket míg nem késő ébredéstek! Ne kísértse lelketeket magyar ifjak pusztulása! Ne átkozzon benneteket magyar lányok garmadája, Anyáknak könnytengerében ne mossátok kezeteket, Apáknak ártatlan vére, ne övezze fejeteket! Előttetek áll a szent Cél! István király fenn az Égben! Biztatón tekint le rátok, azt kiáltja, csak előre! Nem érti az idegen szót, sem az erdő, sem a róna, Magyar szívvel induljatok, — egy újabb honfoglalóra! KISS IMRÉNÉ, RÉYEY L. P. EMMA anyagból, ha magyar Cato-k és Gracchus-ok irányíthatták volna a történelem szekerét! De a csaknem mindig mostoha sorssal párosult múlasztások és bűnök, az elavult privilégiumokat kínai falakkal körülbástyázó önzés, konok rövidlátás, a társadalmi ellentéteket mélyreható szociális reformokkal át nem hidaló államférfiúi előrelátás hiánya hátráltatták a főként agrárországok számára sürgős programm megvalósítását: a paraszti tömegeket jómódúvá, egészségessé, kultúrálttá tenni, hogy így Széles vállaikon biztos alapot nyerjen a többi társadalmi osztály jóléte is és megvalósulhasson az Ugrón Gáborok és Kovács Bélák álma, — erős népről és a sorsközösséget átérző tisztaszellemű intelligenciáról. ★ Fájó, de igen időszerű gondolatok ezek Kovács Béla frissen hantolt sírjánál. Mégsem jogosítanak fel arra, hogy lobogó gyűlölettel verjük ki az amúgy is darabokra hullott nemzeti életből azokat, akik személyesen nem vétettek, csupán árnyként borul föléjük Goethe ítélete: wehe dir, dass du ein Enkel bist! Kovács Béla legfőbb törekvése és missziója volt, összefogni
