Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-08-15 / 8. szám
1959 Augusztus KRÓNIKA 5 minden nemzeti erőt és osztályt, az egész kultúremberiséget, különösen pedig hazánkat végső pusztulással fenyegető bolsevizmus ellen. Alakja, élete e ponton nyer hazai határok fölé emelkedő jelentőséget, amikor bűnös kezek sátáni szándékkal lazítanak, bomlasztanak, aláásnak, kapukat nyitogatnak és a tetszetősre csutakolt moszkvai falovat a washingtoni Fehér Ház előtt akarják megabrakoltatni, hogy Európa után az emberibb élet és szabadság utolsó biztosítékát, a néha még optimista álmokban szundikáló Amerikát is otromba patái alá gyúrhassa. A magyar emigráció nagy része saját bőrén tapasztalta a bolsevizmus kegyetlen ostorcsapásait. Nem lenne üdvös a túlzott dédelgetés és túlzott gyűlölet lefaragásával magasabbrendű egységbe verődni és tapintatos, okos, jól átgondolt munkatevéssel figyelmeztetni a világot a torra készülődő bolsevizmus utolsó rohamára? így a magyar emigráció megtisztulna, megnemesednék, s a kegyelet és emlékezés legszebb koszorúját küldhetné haza, Kovács Béla mecsekaljai sírjára... CUSTOS Gondolatok a legitimizmusról EGY KORÁBBI CIKKEMRE KAPOTT LEVÉL KAPCSÁN Irta: Dr. JÉKEI BALOGH GYÖRGY (Befejező rész) A törökvész utáni egy-két emberöltő magyarsága, amely mennyiségben és minőségben egyaránt erőtlen és elmaradott volt, semmiképp sem volt alkalmas azon időkben a monarchia vezetésére. Sajnos azonban a körülmények a későbbiek során is úgy alakultak, hogy épp a nemzet gerincét tevő réteg: a köznemesség nem tudott és — én azt hiszem.— nagy többségében nem is akart a nyugati, szóval az európai szintű gazdasági és kultúrális magasságra felemelkedni, még nagyon-nagyon hosszú ideig. Egy szinte tragikus circulus vitiosus volt az, amin e kérdés szaladt és általában elbukott. A nemzetfenntartó köznemesi réteg szegény és lerongyolódott volt (vele együtt persze a paraszt is, még jobban), s ez a szegénység tartotta vissza attól, illetve tette többé-kevésbé lehetetlenné is, hogy a gazdasági életet a modern elvek és szükségletek szerint általakítsa, s ezáltal anyagilag felemelkedjék. Az átalakuláshoz szükséges áldozatok vállalásától, nagyobbrészt érthető okok, azaz a szegénysége miatt vonakodott. A gazdasági átalakulás, modernizálódás elmaradása folytán továbbra is szegény maradt, következésképpen kultúrában és civilizációban sem fejlődhetett. A kultúrális elmaradottság viszont azt eredményezte, hogy egyszerűen nem érte fel ésszel a változott közgazdasági viszonyok parancsolta átalakulás és átalakítás szükségszerűségét, így az elmaradt. Ennek folytán a gazdasági, anyagi felemelkedés, ennek hiányában a kultúrális nívó emelkedése, a kultúrálatlanság miatt a szükséges közgazdasági tudás, a tudatlanság miatt a gazdasági élet modernizálása, s ennek hiányában a kívánatos jólét, a szegénység állandósulása folytán az állandósult kultúrálatlanság, és így tovább, és így tovább: a tragikomikus körforgás. Mind e magatartáshoz a “jogcímet” az ősi szabadságok, az ősi alkotmány retrográd szellemű értelmezése, a le nem írt betűhöz való csökönyös ragaszkodás szolgáltatta. “A nemes nem adózik.’ Szószerint persze így is hangzott az ősi alkotmány szentesített szokása. Viszont egy államot — bármiféle gazdasági rendje is lett légyen — mindig az államtagok tartották fenn és — főként — tartották el. “Adózás” tehát valamilyen formában mindig létezett. Ha a nemes az államnak juttatandó szolgáltatásokat nem is személyesen állította elő, mégis az akkor — a hűbéres rendben — fennállott és magától értetődőnek hitt közjogi és magánjogi szabályok értelmében mind e szolgáltatások első renden a nemest illették, s amikor ezek egyrészét az államnak engedték át. lényegében: adózott. E- zen felül permanensen kötelezve volt: az életével, tehát a saját, egyéni életével is adózni. A modern államban azonban e szolgáltatások — pl. meghatározott számú katona kiállítása, felszerelése a vonatkozó királyi felhívás esetére — érdeküket vesztették, nem volt az államnak szüksége rájuk, illetve nem ezekre volt szüksége, mert, hogy a fenti példát “folytassam”: az államnak nem harcosok “kiállítására”, hanem állandó hadseregre volt szüksége. Magyarországon egyébként az elszegényedett nemes még ezeket a régi, hűbéri szolgáltatásokat sem nagyon tudta volna megadni, ekként és valószínűleg azért ragaszkodott ezekhez, mert tudta, hogy ezekre úgy sincs szüksége az államnak, így voltaképpen az állam fenntartásához szinte alig járult hozzá — legalább is önként és jószántából, s így az ország “eltartása” jórészt a monarchia másik részére hárult. Másrészt az is igaz, hogy a Magyarországból mégis befolyt szolgáltatások, olykor törvénytelenül “szedett” adók egy része összbirodalmi célokra is fordíttattak, ami azonban ilyen — a most ismertetett — viszonyok folytán teljességgel érthető annál is inkább, mert így is a magyar terheknek csak egy tetemesen kisebb részét viNIXON MOSZKVAI ÚTJA NIXON alelnök nyitotta meg Moszkvában az amerikai “cserekiállítást”, amely a New Yorkban június 30-tól augusztus 10-ig folyt Szovjet kiállítás ellenpárja. A kiállítás megnyitásán Kruscsev is résztvett és egészen szokatlan nyilvános szócsata fejlődött ki közte és Nixon között. A vita éles volt, különösen Kruscsev részéről. Leglényegibb része az volt, amikor Kruscsev elfelejtve névszerint idézni Anatole Francét, a szabadságról szólva, kijelentette a francia iró híres mondása nyomán, hogy a “szabadság azt is jelenti, hogy a bankárnak és a koldusnak egyaránt joga van a híd alatt hálni.” Nixon itt talpraesetten utalt arra, hogy a rendes megélhetést,, sőt polgári életviszonyokat biztosítani lehet szabadságfosztás nélkül is és például Amerika életrendje ily irányban fejlődik. Legjobban az lepte meg az oroszokat, amikor Nixon a munkanélküli segélyről beszélt. Rádió-búcsúbeszédében kijelentette Nixon, hogy Amerika a Szovjetet körülvevő repülőgép-bázisokat mindaddig fenn fogja tartani, amíg a “a félelmek és gyanúokok, amelyek e közös védelmi eszközök felállítására vezettek, fennállónak”, ami alatt a kommunista világuralmi célokat értette. Kitűnt a beszédből, hogy Kruscsev, amikor Nixon a vendége volt a nyári lakában, megismételte azt a régi szólamát, mely szerint a mai amerikaiaknak unokái már kommunizmus alatt fognak élni. Erről Nixon ezt mondotta: — Hadd mondjam meg, mi nem kifogásoljuk, hogy (Kruscsev) ezt mondja. Csak annak vagyunk ellene, ha megkísérelné kierőszakolását. És ez a válaszom számára. Nem mondom azt, hogy az önök unokái kapitalizmus alatt fognak élni... — Felfogásunk lényege, hogy ezt nem akarjuk, s meg sem kíséreljük. Abban hiszünk, hogy önöknek és az összes többi népeknek joguk legyen arra, hogy maguk válasszák meg a gazdasági és politikai rendszert, amely különleges problémáiknak megfelel... Nixon szóvátette a jelszót, amellyel kőrútján gyakran találkozott: “Dolgozzunk a kommunizmus győzelméért”: — Ha ez azt jelenti, — mondotta, — hogy dolgozni a Szovjetúnión belül, hogy ott a népnek jobb élete legyen, rendbenlévő dolog. De, ha a kommunzmus győzelmét akarja jelenteni az Egyesült Államok és más országok felett, ez már egészen másfajta ügy, mert nekünk megvannak a saját eszméink, hogy mily rendszer legjobb a számunkra... Ha Kruscsev a nép erőforrásait és képességeit olyan irányban akarja hivatásuktól elterelni, hogy a Szovjetúnión kívülálló országok kommunistává tételét mozdítsa elő, ezzel csak azt biztosítja, hogy ő és népe továbbra is a félelem, gyanakvás és feszültség légkörében fog élni. Nixon Varsón keresztül tért vissza. A lengyelek százezrei örömújjongva fogadták, megragadva a ritka alkalmat, hogy ily formában tüntessenek a Szabad Világ életformája mellett. Visszaérkezve Nixon a repülőtéri beszédében kijelentette, tudja, hogy a magyaroknak alapos okaik vannak arra, hogy keserű nehezteléssel viseltessenek Kruscsev politikájával szemben, mégis azt ajánlja, hogy “amikor Kruscsev az Egyesült Államokba érkezik, országunk népe, ugyanazon udvariasságot mutassa iránta, mint amelyet a Szovjetúnió népe, s vezetői tanúsítottak őiránta, mivel ez annak az igazságos békének érdeke, melyet mindannyian akarunk.” selte Magyarország, annyit, amennyi önmagának sem volt elég. Elzárva magát az ország a gazdasági fejlődéstől, s ezzel együtt a szükséges teherbírástól, a dinasztia mintegy kényszerülve is volt a birodalom egyéb részeinek gazdasági fejlesztésére, hogy így az egész monarchia, tehát benne Magyarország szükségleteinek a fedezése foganatosítható legyen. A monarchia többi részeinek ez a — quasi — szükségszerűen egyoldalú gazdasági fejlesztése természetesen gyakran Magyarország rovására történhetett csak. S ez, főként a közgazdasági tudatlanságban szenvedő nemesi többség előtt, mint kizsákmányolás jelentkezett. Holott lényegében arról volt szó, hogy a kormányzatnak valamiképpen elő kellett teremtenia azt a legminimálisabb összeget — pénzösszeget, — amire a monarchia minden részének, tehát Magyarországnak is szüksége volt. Ez az áldatlan gazdasági helyzet persze egyéb és főként politikai nehézségeket is okozott. A dolgok természetes rendje, s az emberi természet rendje szerint is, a hitelező, mintegy “fogni” akarja az adósát. Már pedig 1526 óta, azaz I. Ferdinánd megválasztása óta Magyarország eltartásának terhe, a törökök kiűzése után is még igen hosszú ideig tekintélyes részben a birodalom többi részeire hárult. Szinte természetes tehát, hogy ilyen állapotok mellett az uralkodó mintegy kényszerült Magyarország pénzügyeit is és ebből nyilván következően, katonai ügyeit az összbirodalmi kormány által intéztetni, pontosabban ennek hatáskörét Magyarországra is kiterjeszteni, mert az összbirodalmi kormány szőkébb és tulajdonképpeni illetékessége alá tartozó birodalmi részek fedezték Magyarország szükségleteinek is egy tekintélyes és nagyobb részét. Ez persze az ország függetlenségének bizonyos csorbítását is jeléntette. Ami azonban az adott helyzetben igen érthető volt, s maga az uralkodó legjobb szándékai mellett sem járhatott el másként. Lényegében és egyszerűsítve nézve a dolgokat csak egyről volt szó: a birodalomnak, s
