Krónika, 1958 (15. évfolyam, 3-10. szám)

1958-06-15 / 6. szám

4

"K R ó N I K A"

ségének és ezen kívül eső minden nagyhatalomtól való függetlenségének programmjával kiállani és az egész világ előtt demonstrálni, hogy területünkben megcsonkíthattak, idegenbe, emigrációba, vagy kiszolgáltathattak bennünket, de szellemi téren, államalkotó tevékenységben, hivatásérzésben, az egész Duna-térséget átfogó gondolatban bennünk kárt tenni nem tudtak. Ilyenre hamarább felfigyelne a világ, de mert magyar részről ilyen nincs, helyet adnak más elgondolásoknak, amelyek nem a Duna-térség egyesítésére, hanem annak szétszaggatására irányulnak. Ennek pedig vesztese — miután mint a Dunai tér központi, nem germán és nem szláv nemzete — a szláv harapófogóban csak a magyarság lehet, ha annak vezetésére kötelességszerűen nem vállalkozik.

És itt van a Dunai válság lényege, amely világválságot idézett fel, mert erről a Duna térséget összekapcsoló eszméről magunk mondottunk le a múltban és mondunk le még az emigrációban is. És itt van a magyar nemzet válságának legfőbb forrása is, mert ezzel a magyar lét legbensőbb értelmét és igazolását adtuk és adjuk fel.

★

Ha itt az emigrációban ezt nem tudjuk, vagy nem akarjuk világpolitikai jelentőségűnek beállítani, akkor a magyar emigráció nem teljesíti feladatát nemzetével és hazájával szemben. Mert ha könyörületből, vagy akár igazságtevésképpen is viszszaadják nekünk a kilenc milliós országot, amely szövetségesnek nem sokat számít, ellenségnek nem félelmetes; a súlyosabb magyar tragédia akkor is bekövetkezik egy következő konfliktus során, mert érte kiállani senkinek sem lesz érdeke. A forradalom alatt nyugati tényezők nyíltan kimondották: “Egy ilyen kis országért nem lehet világháborút kirobbantani.” És ez vonatkozik a jövőre is.

Tragédia, hogy erről a dunai állameszmei hivatásáról a magyar nemzet már a trianoni világban alaposan le lett térítve, a kommunizmus pedig még tovább menve el akarja érni azt a célt, hogy a nemzet leikéből kiirtsa történelmi hivatásának még az emlékét is, itt, emigrációban pedig, aki erről szólni, vagy írni mer, azt némelyek reakciósnak minősítik.

A forradalom után két évvel mondjuk ki nyíltan, hogy a kommunista propaganda nagy eredményeket ért el az ifjúság nevelésében. Mainzban egyik szabadságharcos ifjúnak azl mondotta egyik barátom: ‘A forradalom eredménye ezer éves hazánk kell, hogy legyen.” A szabadságharcos ifjú megütközve válaszolta; “Minek az nekünk? Jobb. ha a kis országban élünk békében.” Ez az ifjú lehet, hogy szabadságharcosnak kiváló volt, de biztos, hogy történelem-politikusnak nem. Mert olyan elemi dolgot sem tud, hogy a gyengét nem hagyják békében. — Vagy utalok a múlt hónapokban lezajlott szégyenletes Kossuth-címer vitára. Kossuth maga mondta a híres címer-perben: “A Magyar Korona, amelyet M AGYAROK,SZÁG CÍMERE

LEGFONTOSABB RÉSZÉNEK KELL TEKINTENI, a nemzet tulajdona.”

Lám. a kommunista propaganda még azt is el tudta hitetni az ifjúsággal, hogy a szentkoronátlan címer: Kossuth címer. Ahelyett, hogy elnevezték volna azokról, akik kreálták: “Rákosy—Tildy—Nagy” címernek.

Egyszer Prohászka püspök megszólította egyik ismerősét: “Hallja, kedves Barátom! Azt mondják, hogy maga a Népszavát olvassa!” “O, igen, püspök Atyám, ez igaz. De ismer engemet annyira, hogy rám a Népszava semilyen hatással sem lehet.” “No, no — válaszolta a püspök — vigyázzon csak! Aki a világot piros színű szemüvegen át nézi, az piros színűnek látja a világot. Aki zöld szemüvegen át nézi, az zöldnek látja. Aki pedig a Népszava szemüvegén át nézi, az Népszava színűnek fogja látni a világot.” Részben ez a helyzet otthon a kommunista propagandával is. Ezért még fontosabb, hogy az emigráció kezébe vegye a nemzet érdekeinek képviseletét (nem bélés pártpolitikát) teljes felelősséggel. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha lesz egységes emigrációs vezetés, amelyet legalább az emigráció többsége elismer, kizárólag az emigráció idejére- Különben a széthullott állapotban, egység és egységes vezetés nélkül elhal nemcsak a magyar nemzet évezredes dunai államegészének hivatástudata, hanem elhal a szűkebb értelemben vett történelmi magyar állameszme is, mert nem vagyunk képesek beállítani a világpolitika érdekeinek nélkülözhetetlen szolgálatába.

k

Az emigrációs harc, azaz a nemzet érdekei képviseletének vezetésére — bárhogyan is keressük, — pártatlanabb, pártok felett állóbb, világszerte ismertebb és megbecsültebb személyt, mint OTTÓ ÖRÖKÖS-KIRÁLYT, nem találhatunk. Az emigrációnak meg kell találnia a módját, hogy vezetésével a magyar nemzet léte és magasabb érdekei képviseltessenek a világ előtt, mert a jelen állapottal még fokozzuk, illetve kimélyítjük a magyar tragédiát.

Követeljünk felszabadítást és függetlenséget A DUNAI TÉR számára, mert abban benne lesz nemzetünk jövő nagysága és biztonsága is.

Nem arattunk rosszabbul, mint ahogy vetettünk. Vessünk egyszer végre jól, hogy jól is arassunk!

Argentina, 1958. június.

SZENTGYÖRGYI FERENC

1958 junius

Megújulni vagy elpusztulni!

— OTTÓ ÖRÖKÖS-KIRÁLY FREIBURGI ELŐADÁSA —

“BERNHARD ÖRGRÓF ÉS KORUNK” címmel tartott magas színvonalú előadást Ottó örökös-király a németországi Freiburgban Szent Bernhard jubileumi évének kapcsán Baden területén lefolyt ünnepségek alkalmával megrendezett Katolikus Nap emlékünnepélyén. Ez alkalommal a freiburgi ‘Stadthalle’-t mintegy 5.000 főnyi hallgatóság töltötte meg és akik kintrekedtek, — őfelsége megérkezése után, — rendőri engedéllyel ellepték a körfolyósókat és a földszinti ülőhelyek közötti járatokat is. Ilyen tömeget ez az előadó-terem még nem látott soha.

őfelsége érkezésekor a közönség felállva helyeiről ünnepelte a magas vendéget és az ünnepség megkezdéséig meg-megújuló taps-^ viharral tüntetett Őfelsége mellett. A közönség soraiban, bár minden társadalmi réteg képviselve volt, így a káptalan, élén Freiburg püspökével, Fürstenberg herceg, Baden-Württenberg mágnásai, vezető politikusai is, — mégis a legtöbb iparos, munkás és földműves között nagy számmal láttuk a német ifjúságot; leányokat és ifjakat, akik egyesületeiknek zászlói alatt vonultak fel.

őfelsége, — mint az ünnepség szónoka, — a szónak művésze, az igazság fegyverével és az érvek meggyőző erejével, valósággal lebilincselte hallgatóságát, amely mindvégig, spontán feltörő tapsviharral nyilvánította tetszését, nem egyszer percekig megszakítva őfelsége előadását.

“Úgy, mint ma is, Bernhard idejében is, az emberek sokat beszéltek, de keveset cselekedtek”, — állapította meg őfelsége a beszéde elején. “Kifelé, akkor is sokan hangoztatták keresztény voltukat és igyekeztek beilleszkedni a keresztényi életformákba, de a döntő elhatározások és tettek idején megtorpantak. Bernhard kora és szerencsétlen századunk eseményei között sok párhuzamot vonhatunk, — mondotta, — hiszen mindkét keresztény-világ megnyilatkozásaiban ugyanazokat a szimptómákat találjuk meg- Akkor is bőven akadtak, mint ma, szenvedélyes párthívek, — olyanok, mint akik ma a kommunizmus és titoizmus idején, szívesebben követik Kruscsevet, vagy Titót, mint Mindszenty bíborost, vagy Ordas püspököt.”

Beszéde közben őfelsége nagyon sokszor hivatkozott a magyar szabadságharcra, rámutatva annak nagyszerűségére és világtörténelmi jelentőségére. De emellett, bőven utalt más történelmi tényre is, amelyet Nyugaton nem szívesen emlegetnek, de döntő befolyással voltak Nyugat kialakításában s 1.000 esztendő alatt sok áldozatot követeltek a magyar nemzettől. Bemutatta őfelsége hallgatói előtt a Badeni őrgrólnak, — Szent Kernhardnak, — emberi nagyságát, lovagi erényeit. “Bernhard élete, — mondotta, — példakép lehet a mai “modern ember” számára is. Éppen ezért ma is időszerű mindaz, amit benne, — a lovagban, — hajdani erényeiként dicsérnünk lehet. Bernhard a tökéletesre törekedett; nagylelkűség és a közösség szolgálatában való hűség jellemezték őt. Alázatos volt Isten előtt, engedelmes Isten parancsaival szemben. Pártfogója volt ő a szegényeknek, elhagyatottaknak és az üldözötteknek, de szembeszállóit minden önkény és jogtalansággal. Szent Bernhard életét a tisztaság, lemondás, a jóra való törekvés és áldozatkészség jellemezte; hű maradt hazájához és császárjához, jámborsága és Istenhitéhez való hűsége azok az emberi értékek benne, amelyet a XX. század emberének s különösen ifjúságának nem volna szabad nélkülöznie, — mondotta őfelsége.

Nagy tetszéssel fogadott fejtegetései során párhuzamot vont Bernhard kora és századunk poütikai és történelmi vonatkozásai között. Nyomatékkai emelte fel szavát a “politikai nézet nélküli és inaktív keresztények” ellen, akik ma, a nagy döntések mellett behúnyt szemmel haladnak el, elmellőzni kívánván azokat. “Ha minden keresztény, — fűzte tovább gondolatait őfelsége, — kötelességét azzal a meggyőződéssel teljesítené manapság, — mint teszik ezt ma a kommunisták áldozatoktól sem riadva vissza, — akkor ma is egy jobb világban élnénk!” őfelsége találó szavait és érveit, egyre fokozódó lelkesedéssel fogadta a hallgatóság, amelyet szuggesztív erővel bilincselt magához az illusztris előadó. Szavai sokszor pöröly-csapásként hatottak és lelket formálón, a szívekben izzó lelkesedést váltottak ki.

“Hiányoznak ma az IGAZI KERESZTÉNYEK!, — állapította meg őfelsége. — Hiányoznak a Bernhardhoz hasonló lovagok- Korunk legégetőbb gyöngéje, — mondotta, — hogy nagyon kevés bátorságot, áldozatkészséget tud magából kitermelni a kereszténység. Márpedig, aki MA NEM HARCOL A JOGTALANSÁG és ELNYOMÁS ELLEN, az maga is BŰNRÉSZES ABBAN! Kemény szavakkal ostorozta őfelsége Nyugat bizonyos politikusait és “keresztény újságíróinak” magatartását az 1956-os magyar forradalom idején, mikor “még a szabadságharcos hősök tetemei hevertek szerte szét Budapest utcáin és Nyugat nem talált megoldást és fegyvert a brutális erőszakkal szemben.”

Őfelsége számos példával mutatott rá arra az igazságra, hogy korunkban mily kevés bátorságot, igazságérzetet és Isten-hűséget

/