Krónika, 1958 (15. évfolyam, 3-10. szám)
1958-06-15 / 6. szám
1958 junius "KRÓNIK A" 3 Stritch chicagói bíboros érsek, mint a Hit-Terjesztés Kongregációjának h. prefektusa agy-trombózis következtében Rómában meghalt. Korunknak és a hontalan magyarságnak tagadhatatlanul az egyik legmarkánsabb alakja dőlt ki történelmi harcunkban. Henne összpontosultak azok a modern lelkipásztori és főpapi erények és adottságok, amelyek a szentpáli értékeket hozták bele a gyakorlati életbe! Az Anyaszentegyháznak igaz demokráciája és érték-mérése ragyog ki az elhunyt halhatatlan bíboros életéből és munkájából. Bányász szülők gyermeke, aki, így már fiatalon megtanulta a munkát és az életet. Kemény tanulással fejleszti és építi istenadta tehetségét, mint a Nasheville-i iskola növendéke- Majd Cincinnatiban végzi el a gimnáziumot és 17 éves korában kerül a szemináriumba. A Nashvilie-i püspök, pár év múlva Rómába küldi, hogy att az egyetemes Anyaszentegyház legmagasabb kiképzését és világlátását kapja meg. Rómában szentelik pappá, mint kiváló növendéket. Itt ismerkedik meg a mai Pápával, XII. Piusszal, aki mint fiatal pap a Nemeskollégium tagja, ahonnan az egyházi diplomaták kerülnek ki a Nunciaturákra. Ez a nemes barátság kísérte végig életüket a világegyház nehéz vártáin. A fiatal Stritch felszentelés után a Nashville püspöki irodán dolgozik és szervezi a katolikus híveket. Kiváló szónok, éberszemíí pásztor és az idők követelményének bátor harcosa. Elismert munka és kibontakozó értékek lövelték fényüket minden munkájából! Alig 34 éves, amikor XV. Benedek pápa kinevezi Toledo püspökének, 1921-ben, mint Amerika legfiatalabb püspöke. Itt került szoros kapcsolatba a magyarsággal, akiknek Toledoban jóakaró és támogató püspökatyjuk lett. A toledoi Szent István plébánia templomnak igaz pártfogója lett, úgyannvira, hogy Ft. Eördögh Elemér plébánost 1926-ban pápai prelátusi rangra emeltette. Magyar ünnepségeken mindig megjelent és nagy szószólója lett a magyar ügynek! Annyira megszerette a magyarságot és a történelmét, hogy 1930-ban a Szent Imre jubileumra Budapestre is elment. Ezek a kapcsolatok magyarázzák meg nemes magatartását, hogy a Rio de Janeiro-i Eucharisztikus Világ Kongresszuson Stritch bíboros mondotta a Szent István-napi főpapi misét és felejthetetlen beszédében a magyarság boldogabb jövendőjét fejtette ki! (1955.) 1930 őszén került Milwaukeeba, mint érsek és 1940-ben Chicagóba és 1945-ben XII. Piusz pápa bíborossá kreálta. Mindszenty esztergomi érsekünkkel együtt kapták meg a bíborosi kalpagot 1946-ban, Rómában- 1958 március 1-én, nevezte ki XII. Piusz pápa a Hit-Terjesztés Kongregatioja h. prefektusának, mint az első amerikai főpapot, Vatikán-i beosztásba. Stritch bíborosnak nagy szellemét dicsérik: a toledoi hatalmas catedrális, Mary Manse College, St. John Zene Egyetem, az Orsolyiták Nazareth Hall, a GrandRapids kadét iskola és számtalan gimnázium. Brossurái és beszédei a lelki mélységnek és a reálisan látó nagy főpapnak karizmait mutatják. Volt Stritch bíborosban valami lenyűgöző erő, amivel a hívek ezreit hozta az egyházba és szervezői ereje az elszánt bátorsággal párosult! A nagy választási beszédei esemény-számba mentek, amelyek a világ örök értékeit a hit nevelő fényével vetítette a más vallású politikusok elé. Kiváló éleslátása korunk nagy emberévé és halhatatlan főpapjává tették! Magyar szeretete igencsak megmutatkozott Chicagóban is, mert pápai prelátusi rangra emeltette Horváth Ernő lelkes magyar chicagói plébánosunkat és fáradhatatlanul segítette a menekült hontalan magyarságot is! Fájdalommal búcsúzunk az Egyház nagy bíborosától, a hit halhatatlan apostolától, Amerika nagy fiától és a magyarság igaz barátjától! R.i.P.! P. SZELÉNYI IMRE tünk és népeink önálló küzdelmeihez elégséges és saját erkölcsi és anyagi forrásainkból meríthetünk mindenkor annyit, hogy nem leszünk többé a hódító eszmék áldozatai és nem kell többé markunkat mások elé tartani. Vagy vállalkozunk erre a felsőbbrendű célra, az egész dunai térre kiterjedő felszabadító és alapozó munkára már most itt az emigrációban, vagy pedig mint a pelyhet fognak bennünket elseperni, annak ellenére, hogy felszabadítottak bennünket. Nemzeti jellem- és erkölcsi-erőt nem kölcsönözhetnek nekünk a felszabadítással együtt. Azt magunkkal kellett hoznunk örökségként egy ezredéves csillogó államfenntartó eszmét birtokolt őseinktől. Hiszen, ha a trianoni országfeldarabolás mélyebb okait vizsgáljuk, nem azért történt, mert a világ gyűlölt bennünket, hanem egyszerűen azért, mert nemzeti függetlenségünket nem erőöászetartással, hanem ellenkezőleg, erőleépítéssel igyekeztünk megoldani és ezáltal nem nyújtottunk biztosítékot arra nézve, hogy a Duna-térség függetlenségét akarjuk megőrizni akár egy nyugatról, akár egy kelet felől jövő expanzióval szemben. Persze az így számító hatalmak is botorul gondolkoztak, amflkor a Kis Antantban kerestek biztosítékot a Dunai térre törő expanziókkal szemben a külön magyar függetlenség ellensúlyozására s nem vették észre, hogy azzal meg a pánszláv expanziónak nyitják meg a kaput. Még kárörvendezők is akadnak közöttünk itt az emigrációban, azért, hogy a nyugati hatalmak is ilyen fiaskót vallottak előre nem látásukkal, még ha a magyarság pusztulásába kerül is az. Elégedettek azért, hogy ők látták jól, holott ők is csak tüneti gyógykezelést akartak. Az emigrációs harc ne csak arra terjedjen ki, hogy mit követelünk és mit akarunk kapni, mert az legfeljebb számunkra lehet egy csekély pozitívum, de akiktől követeljük, vagy kívánjuk egyenlőre csak negativum. Ellenben arra is terjedjen ki az emigrációs harc, hogy mit tudunk mi nyújtani, milyen biztosíték leszünk azon a helyen, ahol azelőtt századokon át megálltuk a helyünket. Mert tudomásul kell vennünk, hogy a viágpolitika is egy bizonyos fajta üzlet- Pontosan mérlegelik a befektetés várható hasznát. De ha csak annyi az egész, hogy adják vissza nekünk a kilenc milliós országot és pont, mert ez az igazság, a külföldi politikai üzletembereknél (államférfiaknál) rendkívül szinmlán hathat az ilyen megfogalmazás. Mint alamizsnát biztosan megkapjuk, amelytől nem várhatnak és nem is várnak semmit. Ha magasabbra törekvést nem tudunk felmutatni, kinek lesz kívánatos a magyar nemzet középeurópai pozíciójáért síkra szállni. Ha azonban mi képviseljük a dunai önállóság — amely elveszett — princípiumát, akkor az diadalmaskodni is fog előbb, vagy utóbb, mert felismerik, hogy világpolitikai szükségesség. De ha koldushoz illő szerénykedések látnak napvilágot az emigráció sajtójában, ■— bármilyen irányzatú legyen is az, — hogy szabadítsanak fel bennünket, majd a kilenc millió magyar dönt, stb., nem államférfiúi megnyilatkozások, hanem primitív, elsődleges szükségleti vágyak, amelyekből teljesítésük esetén sem fakadnak sem magasabb nemzeti szempontok szerinti, sem világpolitikai igények és eredmények. Ilyenek hallatára testvérnépeink összecsapják tenyerüket: Szent Isten, hát ez az a nagy múltú, nagyratörő nemzet, amelyhez én sorsomat kötni akartam? Igaza lesz Kossuth Lajosnak, amikor azt írta: “A dolog vége az lészen, hogy az osztrák elmegyen németnek, a szláv elmegyen orosznak, Magyarország pedig, miután koldus iszákot hordott, elmegyen az enyészetbe!” És mi hordjuk a koldus iszákot - tovább Kossuth intelme ellenére is. így és ilyen emigrációs külpolitikai vonalvezetéssel — az enyészet nagyon gyorsan és végzetesen közeledik. Igazuk is van: Ha a magyar emigrációnak mindössze ennyi a célkitűzése — de nem is lehet több, mert magasabb célok eléréséhez nem hajlandó, vagy nem képes magát egységes vezetés alá rendelni, — akkor testvérnépeinknek kívánatosabb lesz másfelé tájékozódni. Mi pedig kilenc milliónyian bezárjuk magunkat a független önálló, nemzeti, stb. Csonka országba, amelyből nem lesz többé dunai állameszme, nem várnak tőlünk semmi különösebbet és meg kell elégednünk majd azzal, hogy mint protektorátus ilyen, vagy amolyan fennhatóság alatt egyelőre nyelvünket megőrizhetjük. Mert biztos, ezer esztendő bizonyítja, az utolsó évszázad méginkább, hogy ha a gazda szerepet mi nem vállaljuk, oda más gazda fog beülni, mi pedig a szolgák leszünk.-¥• Milyen óriási hiba volt a dunai állameszme hangoztatásának elmúlasztása a trianoni világban, amikor még bizonyos pozícióból és meglehetősen magas hangon is beszélhettünk volna róla a világ felé. De akkor más szellők l'újdogáltak. Egyszer — pár éve — azt kérdeztem egyik .volt honatyánktól: Hogyan lehet az, hogy amikor Magyarország viszszanyerte bel- és külpolitikai függetlenségét, egyetlen interpelláció sem hangzott el a parlamentben a trón betöltését illetően? A válasz meglepő volt: Hohó — kedves barátom — akkor, Horthyék idejében az egy képviselői mandátumba került volna! így bizony! Egy képviselői mandátumot többre értékeltek, mint egy nemzet- és országmentő törvényjavaslatot! A Dollfuss akció is kapóra jött, csak éppen szövetségeseket nem talált a magyar parlamentben. Sőt, Hodzsa, csehszlovák miniszterelnök is tájékozódott ilyen irányban Dollfuss inspirálására, amelyet Benes íorpedózott meg. Akkor rikácsolta eszét vesztve: “Inkább az Anschluss, mint restauráció!” Ha az emigrációs harc különbözik is attól valamennyire, hiszen nem vagyunk még akkora államhatalmi pozícióban sem, mint amekkorát akkor a Csonka ország is jelentett, a tünetek vésztjóslóan azonosak. Van itt minden féle Programm egyik ideologiától a másikig, importálandó eszmék és saját ötletek, csak egy nincs: Átfogó Dunai Programm. Az emigráció szerencsésebb heyzetbe jutott képviselői, — némelyek a State Department-től, vagy a Free Eurcpe-tól dollárokat is vesznek fel, melynek fejében évente két-hárcm tiltakozó jegyzéket megszerkesztenek, vagy a Titoizmust ajánlgatják — nem veszik észre, hogy a nagy csapás ellensúlyozására, amely bennünket ért, nincs más út, mint a dunai tér-egy-
