Krónika, 1958 (15. évfolyam, 3-10. szám)
1958-04-15 / 4. szám
1958 április "K R Ó N I K AM 9 Hajnali fények (TWILIGHT) Irta: SOMSSICH LÁSZLÓ rátának az óriási többségre, mert hiszen a nemzet minden erőszaktól mentesen fogja akaratát titkos szavazás útján kinyilatkoztatni. Engedje meg Jeszenszky Imre i.t. honfitárs azt a kérdést, hogy azzal, hogy mi legitimisták Ottó királysága mellett törünk lándzsát, működésünkkel a királyt a nemzetre akarjuk-e erőszakolni? Nem, legalább is én, nem! De — ha megérem még a felszabadulást — részemről akkor is a legitimizmust fogom a nemzetnek ajánlani és már most igyekszem e gondolatnak mentül több hívet szerezni. A nemzet majd dönt. Szabadon, erőszak nélkül. Jeszenszky i.t. honfitárs kifejti továbbá, hogy mit tart az egyedüli helyes útnak, alapnak, amelyen az emigrációs magyarság elindulhat, amelyen a volt DP és a szabadságharcos fenntartás nélkül egymásra találhat. Cikkének e címet adta: “Végre egy álláspont, amelyet mindnyájan követhetünk!” Én is tudatában vagyok parányi mivoltomnak. De nagyon sokat törtem a fejemet azon, melyik lenne az emigrációs magyarság részére a helyes út, amelyen minden magyar egymás mellett haladhatna. Gondolkodásom alapját az a megváltozhatatlan isteni adottság képezte, hogy Isten minden embernek külön-külön fejet és agyvelőt adott, minek folytán az emberek különféleképen gondolkodnak. Másik alap az volt, hogy a nemzet jövőjének kialakítására csak MAGA a nemzet hivatott demokratikus módon. Gondolkodásom eredménye az volt, hogy olyan út, amelyen a véleménynyilvánítási szabadság bármikép korlátozva van, nem járható. Egyébként az eredményt “A magyar emigráció egysége” c. tanulmányba foglaltam egybe, amely tanulmány a KRÓNIKÁ- ban is megjelent három részletben az 1953 évi januári, márciusi és áprilisi számokban. Én azt hittem akkor, és azt hiszem ma is, hogy az az egyedüli álláspont, amelyet mindenki, politikai, vallási, társadalmi és minden másféle meggyőződésre való tekintet nélkül követhetne. Mert ezen az úton senkinek sem kellene 'párt” vagy “nemzetpolitikájából” egy jottányit sem feladnia, meglenne a teljes véleménynyilvánítási szabadság és a korlátlan pártképzési lehetőség. Persze senki sem lenne széthúzó, egységbontó azért mert más elgondolása van a nemzet jövőjét illetőleg, mint másnak. Hiszen majd a nemzet fog dönteni, hogy kinek az elgondolását fogadja el. Akkor lehet majd csak széthúzásról beszélni. Éspedig az lesz a széthúzó, az egységbontó, aki majd nem akar a nemzet által hozott döntésbe belenyugodni. Vájjon a nemzet kinek az elgondolása mellett fog dönteni? A mienké, legitimistáké mellett vagy az ellenlábasaink mellett-e? Én eleve kijelentem, hogy részemre a nemzet döntése szentírás lesz. A KRÓNIKA 1955. júniusi, számában egy cikkem jelent meg, amelynek kapcsán sok levelet kaptam, amelynek legtöbbjében a honfitársak azt a kérdést tették fel, hogy hogyan képzelem el az emigráció egységét, amely “egységben” mindenki a maga elgondolását vallhatja, amelyben senkinek elveiből egy jottányit feladni nem kell. Hogyan képzelem el az egységes képviseletet kifelé? Válaszom a KRÓNIKA 1955 augusztusi számában eképpen jelent meg: “A kérdés igen egyszerű. Mert a sürgősen megszervezendő és az egész emigráns magyarságot képviselő csúcsszerv az igazi demokratikus helyzetet képviselheti így: Egységesen a valódi, nyugati értelemben vett demokrácia hívei vagyunk. Ennélfogva hívei vagyunk a véleménynyilvánítási (így az ellenvéleménynyilvánítási) szabadságnak is. Ennek folytán a nemzeti egységünket nem zavarja. Egységesen készen vagyunk az antidemokratikus rémuralom megdöntése érdekében vállvetve küzdeni, ha kell, harcolni. Vitáinkat majd a magyar nemzet dönti el demokratikus úton. A józan ész, de az UNO megállapítása szerint is, teljesen szabad véleménynyilvánítási szabadság s teljesen szabad pártképzési lehetőség nélkül nincs “nemzet szabad döntése”. Ez csak a felszabadulás vagy felszabadítás után lesz lehetséges. Politikai kötelezettséget külső hatalmak iránt — kivéve a tiszta demokrácia megvalósítását a hazában, éppen mert a demokrácia hívei vagyunk, — nem vállalhatunk semmiféle vonatkozásban, mert erre a hatalmak által is követelt demokrácia elvei alapján majd csak a nemzet lesz hivatott a szabad választás útján létrejött demokratikus kormány útján. Aki itt az emigrációban már a nemzet terhére elkötelezettséget akar vállalni, az ezzel azt bizonyítja be, hogy nem őszinte híve a demokráciának. Politikai Programm alapján egységet létrehozni akarni — eltekintve attól, hogy ez lehetetlen — már azért is felesleges fáradozás lenne, mert a végleges helyzetre ez semmit sem jelentene. Mert lehet egy politikai nézeten az egész emigráció kivétel nélkül, a nemzet maga lehet majd pont az ellentétes állásponton, ha majd demokratikus módon szabadon dönt.” Fentiek alapján nem csatlakozhatom a Jeszenszky i.t.t honfitárs által kifejtett eszmékhez, mert azok nemcsak hogy nem tartalmazzák a véleménynyilvánítási szabadságot — ami nélkül pedig nincs “nemzet szabad döntése” — hanem azt egyenesen tiltják. Farsund, Norvégia, 1958. ápr. Hazafias üdvözlettel DR. BÁCSY PÁL ny. á. m. kir. ezredes “De beszédem van a Halállal.” (Ady Endre: A Nagy Álom.) A divatos new yorki szálloda ajtaján az újév hajnalába léptek ki. Egy vagyonos, magyar származású üzletembernek és népszerű osztrák feleségének voltak a vendégei. A meghívottak jól érezték magukat és éjfél egészen váratlanul érte őket. A leány táncolt és a férfi egy amerikai újságírónővel beszélt, amikor a hatalmas villany kandeláberekben hirtelen kialudt a fény és az asztalokon égő hosszú viaszgyertyák imgolygó fényében a zenekar az amerikai, majd a magyar himnuszt játszotta el. A volt miniszterelnök és a volt pártvezér szemei egy pillanatra mintha könnyesek lettek volna. Az amerikai vendégek csodálkozva nézték a magyarokat. * * * * “Tudod, — mondta a recski haláltáborban megőszült férfi barátjának, és cigarettájából mélyen mellére szívta a füstöt — egy tíz éves kisfiú, mintha még most is magam előtt látnám, ott ült a Rákóczi-úton a járda szélén. A fejét a mellére hajtotta, csapzott haja nedves volt az izzadtságtól és karját szorongatta. Nem tudtam elképzelni, hogy mi a baja. Mikor közelebb mentem hozzá, észrevettem, hogy inge tele van vérrel. “Miért nem mégy orvoshoz?” kérdeztem többször is tőle. A- mikor végre kórházba vitték, az összelőtt Rókusba, útközben meghalt. Az orvosok nem bírták az iramot. Ez a gyerek azért halt meg. Akkor sokan meghaltak. Vagy rokkantak lettek, vagy más bajuk lett, mert mindenkivel történt valami, amikor az ország egyre jobban vérzett és nem jött sehonnan sem segítség.” •X- * * “Ne menjünk taxin haza, — kérlelte a férfi a leányt, — New York ilyenkor a legszebb. Menjünk gyalog: úgy tovább együtt leszünk.” “Csak a lábaim ne fájnának annyira, — mondta nevetve a leány — legszívesebben levenném a cipőimet.” Egy darabig a Fifth Avenuen sétáltak. Egy gyermekárú kereskedés előtt kíváncsian nézte a leány a kirakatba kiállított mackókat, kutyákat és majmokat. “Legközelebb egy ilyen mackót vegyél nekem.” mutatott rá komolya naz egyikre. “Legközelebb egy igazi medvét küldök neked,” mondta a férfi és megfogta a leány kezét és úgy mentek tovább. * -* * “Tudod, — folytatta az őszhajú férfi; arca ráncos volt és szemei fáradtak voltak, — a tömeg hangulata kiszámíthatatlan.” ‘ Az egyik házból lövéseket lehetett hallani. A lövések egy férfit és egy idősebb asszonyt találtak el. Az asszonyt mellén érte a golyó. Vékony kabát volt rajta s amikor kabátja alól vér sugárzott ki, megijedt és teljes erővel futni kezdett. De nem ért el messze, mert elesett. Az emberek magukhoz tértek és egyszerre csak zúgó tömeg vette körül a vérző asszonyt. Több lövést nem lehetett hallani s néhányan bementek a házba. Velük tartott egy meglett korú bányász is. Két ÁVO-st, egy ÁVO-s tisztet, meg egy ÁVO-s asszonyt hoztak ki. Az ÁVO-s tisztet a bányász csákánnyal húzta ki maga után. Úgy taposták agyon az útcán. Az ÁVO-s asszonyt nem bántották, pedig az úgy harcolt, mint egy sebzett macska. Akkor egy falábú ember elkiáltotta magát, hogy meg kell rohanni az ÁVO kerületi paranesnokságát, mert szabadságharcosokat őriznek ott. A falábú vezette őket. Csakhogy az ÁVO-soknak gépfegyverük volt és a tömegből sokat megöltek. Az őszhajú férfi egy ideig hallgatott. “Ha most haza lehetne menni és innen, Amerikából kapnánk fegyvereket, nem maradnék itt.” “Akkor nem”, mondta neki a barátja. Amikor elváltak és az őszhajú hazament, a lába alatt a new yorki földalatti vasút elhalkuló dübörgése hallatszott fel és az útca néhány pillanatra megremegett tőle. * * * A Fifth Avenueről a hatvanötödik útcánál átmentek a Park Avenuere. A nagy várost hajnali fények töltötték be. Keletről szél kerekedett és az égig nyúló felhőkarcolókon, az útcákon, a tereken és a folyón át a távolba veszett el. A Park A venui karácsonyfák, amelyek az utat éjjelenként betöltötték cshlogásukknl és Anmdka hőseire emlékeztettek, most kialudtak. A leány fáradtan megállt és nekitámaszkodott egy épület falának. Hazasiető emberek mosolyogva álltak meg a szép szőke leány előtt és boldog újévet kívántak neki. A leány nevetve köszönte meg a jókivánatokat. Aztán ezt mondta a férfinek: “Milyen szép most minden. Ilyen a béke, ugv-e?” A férfi azt mondta: “Jó volna “HANGOK A ROMOK ALATT” címen most jelent meg * CSrGHY SÁNDOR az emigráció legigazabb és egyben legművészibb költőiének UJ VERSESKÖNYVE ÁRA: $2.00 Rendelje meg a szerzőnél: Csighy Sándor, 1717 '/2 Jackson Ave; New Orleans (La.)
