Krónika, 1956 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1956-03-15 / 3. szám
1956 március. “KRÓNIK A” 3 ki bennünk, de Európában is: a szentistváni birodalom! És ez a birodalom, nemcsak álom volt, de mint életideálok és bősök földje, élt minden nagy gondolkodó világban! Maga Szt. István, mint halhatatlan állam fő, Szt. Imre az ifjúság örök példaképe, Szt. László a harci-jellem ércoszlopa, Szt. Erzsébet az anyáknak legszebb mintaképe, Szent Margit a fajáért és hazájáért ifjú életét feláldozó áldozat, majd Kunigunda, jolánta, Mór és annyi ismert s ismeretlen nagyjai a magyar hitnek, szellemnek és nemes szívnek! Ezeknek nemzet-didaktikai értékeit tagadni és vádolni, jelentették az ősi szellem és hagyományok kiforgatását s egyben a materialista világnézetnek betörését: földünkre, hazánkba és életünkbe! Az anyagot és a kedves emlékeket összekeverték, a jellemeknek és szellemeknek kijáró tisztelettel és megbecsüléssel, akik, minket a természetfeletti világ és az életszentség magaslataira emelgettek és táplálták bennünk a hitet, hogy “nem vagyunk egyedül!” A kiváló magyar életszentségek és történelmi életforrásaink lefétisezésével bomlottak meg. az előbb még “jól rendezett magyar hadsorok”. A nándorfehérvári diadalunk, még kihozta a gátra az ősi egységet és meghal-* ni-tudó magyar hősiséget, amin elcsodálkozott az egész világ, egy már kényelmesen alvó és agyonvitatkozó európai hanyatlás előestéjén! A török világ Magyarországon megrázó magyar értékek hanyatlását jelezte a mohácsi nagytemetőben és előrevetette árnyait, a későbbi Európának! Tagadhatatlan tény, hogy a bécsi felriadás nélkül nem hullott volna le a lófarkos félhold zászló, Budavár tornyairól! Mint történelmi tény, tehát világos, hogy földünk, népünk, kultúránk, nemzeti értékeink, temperamentumunk, hősi harcaink, természeti kincseink és a hadak utjai, még kincsek, még megbecsült értékek voltak a középeurópai nemzetek előtt, nem feledve XI. Incze pápának hősi erőfeszítéseit és áldozatait a szentistváni birodalom és népének felszabadítása érdekében! A következő századokban azonban, ma, már kimutatható módon tört előre a közéletünkben és a társadalmi harcainkban, az a szellem, amely összekeverte a szellemet és alkotmányt, a történelmi hagyományt és jogot, kisebb kaliberű uralkodók személyi intrikáival! A Renaissance pogányos ideológiája a humanitás őrve alatt, tekintély rombolásban és szabados valláserkölcsi világrend diadalrajuttatásában hatalmas rombolásokat zúdított a világra, de főleg ránk magyarokra! Ekkor kezdenek ránk meredni, az előtte ismeretlen fogalmak: történelmi tragikum, balsors teóriák, egyedül vagyunk s útjaink mindig nehezebbek, mindig magányosabbak és tehetetlenebbek lettek! Az ősi föld varázsa, az emelkedettebb magyar világlátás, az erkölcsi erőink hanyatlása, a széthúzás és az egyénieskedő politizálás a labanc-kuruc harcokban, a Rákóczi-felkelésben a szabadság harcban, az első világháborúban, az első vörös ránkrohanásban, a. trianoni kifosztásunkban, a második világháborúban és végül a mai lapaj-moszkvai diktatúrában mutatták meg tragikus mélységeiket! De tovább is kisért bennünket, most, már valóban a “történelmi tragikum” felé vágtató széthúzásunk és valami végzetes “egyénieskedő hóbort” mániájában! Ha van még akaratunk, ha tudunk még gondolkodni és látni is ha hiszünk magunkban, hogy képesek vagyunk megmenteni Moszkvában, február közepén egy hétig ülésezett a Szovjet kommunista pártjának kongresszusa, amely húsz év alatt csak egyszer ült össze, 1952-ban, amikor Sztálin utolsó beszédét mondotta el. A kongresszus elején Kruscsev, a párt főtitkára mondott hét órás beszédet, melyben semmiféle engedményre nem mutatott hajlamot, fenntartotta a kommunista világuralmi célokat s az azok érdekében általa jelenleg kívánt taktikát ismertette. E taktika szempontjai arra indították, hogy kijelentse, nincs más választás, mint együttlétezés (coexisztencia) vagy háború. A háborút nem tartja elkerülhetetlennek. A kapitalista országok, jelentette ki, nem tudták meggátolni a kommunizmus terjedését. A Szovjet haderejét legyőzhetetlennek mondotta. A kommunista front szerinte egyre erősödik, mig a kapitalizmus frontja gyengül. A teendőket öt pontban foglalta össze: 1. Törekedni kell az együttlétezés fenntartására. 2. Erősíteni kell a kapcsolatokat a népi demokráciákkal (Rabországok.) 3. “Erősíteni kell a baráti viszonyt Indiával, Indonéziával, Burmával, Afganisztánnal és azon, más országokkal, melyek “nem tartoznak aggressziv katonai blokkokhoz”. (Semlegesek). 4. Minden téren, különösen gazdasági, műszaki és kulturális téren dolgozni kell jobb viszony elérésére az Egyesült Államokkal, Angliával, Angliával és Franciaországgal. 5. Még mindig vannak, akik a békés együttlétezést veszélyeztetik és ezért éberségre és a Szovjet unió védelmi készültségének. fenntartására van szükség. A rabországok kapcsán hangsúlyozta, hogy “uj társadalmi rend bevezetése minden népnek saját ügye”. De hogyan is mondhatná meg egy Szovjet-csizma alá került rabnép, milyen társadalmi rendszert akar? A magyar népre a megszálló orosz fegyverek terrorjával kényszeritették fel a kommunista társadalmi rendszert a Szovjet által is aláirt Atlantic Charter, továbbá Yalta, Potsdam és a magyar békeszerződés megszegésével. Engedjenek meg szabad választásokat a mostani egylistás, totaliter álválasztások helyett, hogy a magyar nép és a többi rabnép, — Kruscsev szavai szerint, — “saját ügyében” dönthessen! nemzetünket, magunkat és ifjúságunkat, úgy a Kormányzó utolsó, nagy megbízatása talán észre és észbe térit bennünket, hogy mi, az egyetlen helyes ut és elgondolás ma! Vissza kell állítanunk a tekintélyi és jogi formákat, elszántan tömörülni, hogy Akinek homlokát már érintette a Szent Koronánk és igy jogos örökös, a megbízatás után átvehesse azt a vezetést, amely jogosan Reá tartozik! Térjünk vissza a történelmi alapokhoz, mert különben “senki-fiaiként” elpusztulunk! Minden igazságkövetelő vitatkozás falrahányt borsó Kruscsevvel és gangjével szemben, — mégis kár, hogy Nyugatról nem hangzott el ily válasz! . * * * MIKOYAN, Molotov és Malenkov kikeltek beszédeikben Sztálin közel háromévtizedes, személyi diktatúrája ellen és a központi bizottság tizenegy tagú elnökségének vezetése, diktatúrája mellett foglaltak állást. Maga Kruscseev is bővebben érintette a kérdést és szintén helyeselte a “kollektiv vezetést”, a tizenegyes diktatúrát. Mi ez az elnökség? Ugyanoly szükebb tanács, mint amely Sztálin idején Politbüro néven volt ismeretes és amelyben Sztálin “az egyenlők közt elsőként” szerepelt. Most ezt a vezető szerepet kétségtelenül Kruscsev vette át és a különbség csak annyi, hogy kihangsúlyozzák a központi bizottsági elnökség létét mig Sztálin idején ez inkább homályban maradt. Sztálin is minden fontos lépését előbb jóváhagyatta a Polit büróval, de annak tagjait kétségtelenül csak a saját akarata bábjaiként kezelte, szinte semmibe vette és a párttagság előtti tekintélye révén úgyszólván terrorizálta, hogy hozzájáruljanak minden szándékához. Különösen Mikoyan ment bele Sztálin némely önkényes cselekedete, kivált a kivégzések bírálatába, ami azonban a holtakat nem támasztja fel és emlékezetbe idézi, hogy az uj urak Beriát zárt “tárgyaláson” küldték a halálba, még “vallomásából” sem közöltek egyetlen szót sem a nyilvánossággal— A Sztalin-elleni támadások nem voltak gyengédek és ugylehet, kellettek, hogy a tizenegyes elnökség tagjai összhangját kifelé és befelé erősebbé tegyék, mert ha nyomaték van azon, hogy a határozatokat közösen hozzák meg, mintegy kihúzzák a gyékényt egyes tagok egyszemélyes diktatúrára való törekvésének lehetősége alól és ily törekvésű tagok kénytelenek megnyugodni abban, hogy csak társasán gyakorolhatják a diktatúrát. Beria alkalmasint nem akart belenyugodni ebbe a társascégi állapotba és egyeduralomra tört, ezért tették el láb alól. De lehet az is, hogy az élre került Kruscsev le akarta csittitani a bizottsági elnökség egyes tagjainak féltékenységét és ezért maga is az egyszemélyes diktatúra ellen beszélt, Mikoyan, Molotov és Malenkov pedig személyi hiúsági okokon kívül, alkalmasint azért is szívesen támadták Sztálint, hogy Kruvcsevnek nehogy eszébe jusson elhomályosítani társdiktátori szerepüket, mint az Sztálin idején történt, Sztálinnak biztosítva minden népszerűséget, dicsőséget. A “szentségtörés” egyfüstalatt, sőt talán legelsősorban azt a képmutató, ködösítő (smoke screen) taktikát szolgálta a Nyugat felé, mintha az uj urak megtagadták volna Sztálin erkölcstelen, ragadozó módszereit, alattomos, ármányos politikai irányát és őszintén akarnák a békét. Ugy szeretnék feltüntetni, mintha uj fejezet kezdődött volna a Szovjet külpolitikai magatartásában, holott aki gondosan elolvasta Kruscsev beszédét, láthatta, hogy annak magva teljesen egyezik Sztálin azon utolsó beszédének iránymutatásaival, amelyet 1952 október 5-én, az előző pártkongresszuson mondott s amelyből már kiérzett, hogy az politikai végrendeletnek, vörös hattyúdalnak tekintendő. * * * KRUSCSEVNEK azon kijelentése, hogy a háború nem elkerülhetetlen, első látszatra szemben áll Lenin tételével, mely szerint a kommunizmus világgyőzelme érdekében szükség lesz döntő háborúra a kapitalista államokkal. Azt hangoztatta, hogy a kommunizmus fegyveres összecsapás nélkül, sokhelyütt még parlamentáris módszerekkel is győzhet, mert nézete szerint ' a kommunisták elég erősek ahhoz, hogy a parlamenteket “az igazi demokrácia szerveivé” alakítsák át, (s itt főként Francia-, Olasz- és Görögországra célzott) ahol pedig nem elég erősek, polgárháborús felkelések, osztályharcos forradalmak utján érhetik majd el a célt. S itt kétségtelenül az ellenpólus Egyesült Államokra gondolt. . . Nesze neked, Koexisztencia! Kruscsev azt állítja, hogy másfél milliárd ember, kommunista és nemkommunista-semleges országok, vagyis a világlakosság többsége már a “béketáborba” tartozik. Arról, hogy az erőszakkal járomba kényszeritett népek háború esetén miként viselkednének, természetesen nem elmélkedett. A “semlegesekről” pedig szintén készpénznek vette, hogy tétlenek maradnának, holott ő maga hirdette ugyanebben a beszédében, hogy végül az egész világon megvalósítják a kommunista uralmat, a “semlegeseknek” tehát tudniok kell, mi vár reájuk kommunista győzelem esetén. . . Lenin annyit irt és mondott, hogy dús idézet-választékot nyújt a Szovjet taktika megannyi változata számára és Kruscsev persze azt kereste ki magának, amely a jelenlegi helyzetben legjobban megfelel a Szovjet és a kommunizmus terjeszkedési tervei érdekének. Egyelőre “megtagadta” Leninnek a kapitalizmus háborúval való végső megdöntése szükségéről szóló tételét, azt állitván róla, hogy háborús végleszámolásra többé "nincs feltétlenül” szükség. Ugyanakkor pedig kihangsúlyozta Leninnek egy, most taktikailag megfelelő mondását, azt, amely A Szovjet taktikai terve a jövőre
