Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-05-15 / 5. szám
10-ik OLDAL “KRÓNIKA” 1955 május Feljegyzések, hozzászólások Üzenet a felhők szárnyán (VISSZAEMLÉKEZÉS 1946 JANUÁR 13-ÁRA.) Átvonuló felhők mondjátok el otthon, Hogy naponta várjuk a híreket hazulról. Mondjátok meg azt is, hogy elfogy a türelmünk, Mert megöl a honvágy, mert sokat kesergünk. Repülj felhő, repülj, szép Magyarországba, Szelek szárnyán, minden zegébe-zugába. Faluba, városba, kicsi kis tanyára, Vidd el a mi üzenetünk távoli Hazánkba. Hazaszálló felhők mondjátok meg otthon Mi is mindent elvesztettünk, akárcsak Ti, otthon. Elpusztít a honvágy, ha vonatunk késik, Fiuk! Magyar hadifoglyok, — birjátok-e ezt még? Vagy induljunk útnak mankóval és bottal? Betegen és bénán, rokantan, aléltan? Sok száz kilométert kell még vándorolni, Lehet, hogy mezítláb, éhesen, rongyosan, Magunkat bujdosó módjára, veszélynek kitéve, Utolsó erőnket végsőkig feszítve, <— talán sikerülne? Nem! Ne menjünk fiuk, várjuk a vonatot, Egyszer az is eljö, leszünk még szabadok! Széthull a magyarság, maroknyi kis népünk, Elfognak, becsuknak, hát ezzel mit érünk? Többet vetsz, mint használsz árva nemzetednek, A végén mint szökevényt el is Ítélhetnek! Elsuhanó felhők vigyetek el minket, Táltos paripákon szép Erdély-Országba. Vigyetek el minket, Dunán-Tiszán túlra, Rácsos kapus, rózsakertes,békés otthonunkba. Apró, bogárhátu fehér házainkba, ahol talán , .. Épen most gondol ránk — fehér hajú Édes Anyánk. Mindenható Isten, ne büntess már minket, Bocsássd meg a bűneinket, vezekelünk Néked, Elég volt már a sok szenvedésből, bajból, Elég volt már minden kereszthordozásból. Vezess haza minket fohászkodva kérünk, Csak egy vonatot adj, nincsen más kérésünk! Tovaszálló felhők, mondjátok meg otthon Esti imáinkba benne van az “Otthon”, Hisszük — közeleg a Megváltás órája Boldog "Viszontlátás” megvalósulása. Első utunk biztos a templomba vezet, Uram! Megköszönjük Neked kegyelmedet. Dolgozunk majd mi is betegek és bénák, Romokból építünk uj Ezeréves-Hazát. Ez a tespedés itt megöli a lelket, Atyám! Vedd el tőlünk a keserű kelyhet. Ha a kehely megtelt és Te is úgy véled, Indítsd el Keletnek rég szenvedő Néped. * Ezt a verset 1946 januárjában, angol -hadifogságban Eickelbornban (Németország) írtam. A volt 549. számú magyar hadikórház egy elmegyógyintézetbe lett elhelyezve. A rácsos ablakok, cellák és kilincstelen ajtók nyomasztólag hatottak a magyar katona lelki állapotára. A honvágy annyira erőt vett rajta, hogy kezébe vette a vándorbotot és elindult haza, ... a bizonytalanságba! Nem volt hatalom, mely ezeket a szökéseket feltartóztathatta volna. Akkor még más szelek fújtak odahaza, Magyarországon, boldogabb, reményteljesebb. Azóta kilenc év telt el s mi még mindig szétszóródva élünk a nagy világban, de bizakodva és -hitünkben sziklaszilárdan megerősödve üzenjük -haza: "Ne csüggedjetek” — "Nagypéntek után lesz még feltámadás!” -BEREGSZÁSZY LÁSZLö m. kir. honvéd őrnagy. ' “Halottakról vagy jót, vagy semmit”. Ne kövessük annak a két úgynevezett közirónak a példáját, akik minden különösebb apropos nélkül Ferenc Józsefet és az utolsó koronás magyar királyt illették olyan jelzőkkel, amelyek csak eme jelzők használóit foszthatják meg a tárgyilagosságra való törekvésnek még a látszatától is. Ezért a most elhalt Károlyi Mihály személyét, működését, annak eredményeit sem óhajtjuk oly formában kommentálni mint ahogy az a még életben levő Károlyival szemben teljesen jogosult lett volna. Azonban egyi ilyan férfiúval szemben, aki magára vállalta azt, hogy hazáját annak legsorsdöntőbb napjaiban vezesse, sőt őmaga a legtöbbet tett ahhoz, hogy ezt a vezetői -pozíciót elnyerhesse, súlyos mulasztás volna, ha működése legfontosabb mozzanataira reá tie térnénk. Ezekhez pedig nem is kell egyébb kommentár . Kossuth Lajos utódjának vallotta magát, ezen a címen választatta meg magát Cegléden képviselőnek, az elhalt Kossuth Ferenc helyébe, holott 1912-ig egy, akkor szélsőjobboldalinak nevezett csoport vezetője volt, aki Tisza Istvánnal hajlandó volt együttműködni, mint a választójog kiterjesztése elleni liga vezető tagja, Negyvennyolcasságát csak akkor fedezte fel, amikor a monarchiát fenyegető veszélyt felismerve, az illetékes tényezők a hadsereg létszámemelését, jobb felszerelését akarták keresztülvinni . . . igazán az utolsó percben, mint a következmények megmutatták. A kérdés körül kifejtett obstrukció során nemcsak a plebejus ellenzéki képviselőket vezetették ki a parlamentből, hanem még Károlyi Mihállyal is merészkedtek ezt megtenni. Ez és semmi más, vezette arra az útra, amelyet azután csakugyan szívósan követett, sikerült neki bosszút állani a gyűlölt Tisza Istvánon keresztül, akitől még a lovagias elégtételt megtagadni próbálta, a magyar-osztrák monarchia vezetőin, nem gondolva arra, hogy a vezetők bukása nemzetének a bukását is jelentette. Nem egészen Kossuth ■Lajos példáját követte, amikor ahhoz a Moszkvához fordult, amely nemcsak 1849-ben, hanem már azelőtt jóval és azóta is egész a világháború kitöréséig egyre nyíltabban hangoztatta, hogy mi a legfontosabb célja: a monarchia összetörése, benne főkép Magyarországé, hogy igy a pánszláv eszmét Európa keletjén uralomra vigye, beleértve Konstantinápolyt és Görögországot, Naivul azt hitte, hogy a Niagarát a tenyerével tartja vissza, az eredmény csak annyi volt, hogy oroszok-franciák elhitték neki, hogy a monarchia felbomlása küszöbön áll, nemcsak csehek, hanem a magyarok is megadásra (felemelt kezekkel fogják várni Paskiewitsch 49-es orosz marsall utódait, itt az ideje, hogy neki támadjanak. . Károlyi további működését az amerikai nagy napilapok méltatták kellően. Megírták róla, hogy a hazája elleni elkeseredett háború közepén a franciák, akik magyar aggastyánokat, nőket, gyermekeket tartottak internálva, mint “ellenséges idegeneket” Károlyit Poincaré francia köztársasági elnök és Clemenceau személyes közbenjárására hazabocsátották, hogy odahaza az ánt^nt érdekében működjön. Talán nem titok senki előtt, 'hogy erre a kegyre miképp szolgált reá. Itthon, amikor mindenki összefogott a haza védelmére, súlyos személyi és politikai ellentéteket kiküszöböltek, Károlyi és pártja távolmaradtak az egyezménytől, amikor Románia megtámadta Erdélyt, Károlyi hirdette leghangosabban, hogy “Erdélyt a tigrisek elszántságával fogjuk megvédeni”. Egy akácfát sem adunk oda Erdélyből, de amikor erre módja lett volna, ha másokkal nem, akkor azzal a 30 ezer katonatiszttel, akik egyenruhában marsoltak 1918 november 16-án a parlament elé, hogy kikiáltsák a Magyar Népköztársaság elnökének. Tudjuk, hogy mit tett ehelyett, tudja mindenki, hogy felvidéki s erdélyi magyarságot, amely ellenállani akart, miképp intette le, azzal, hogy az ántánt úgyis igazságot szolgáltat, tudjuk, hogy miképp dobta félre a magyarság területi integritását formailag legalább elismerő Diaz féle fegyverszünetet a szégyenletes .belgrádi fegyverszünetért, ahol Franchet d’Esperay francia marsall a győző gőgjével vágta a szemébe “Hát ilyen mélyre sülyedtek?” Tudjuk, hogy a törvényesen megválasztott parlamentet, amely magyarság hiteles képviselője volt, szétugrasztotta, de uj parlament választását eltaktikázta “Fessük a Parlamentet vörösre” jelszóval, amig csak az ország nagy része idegen megszállás alá nem került és végül miképp engedte Kun Béla kezeire Magyarországot, örök időre végzetesen hazájára. Nem volt Kemal pasa, aki kitudta vívni elvérzett, lekoldusitott hazája függetlenségét a Bosporusban horgonyzó angol és francia hajóhadak ellenére, nem ragadott véreskardot, holott a Hortobágyon nem köthettek volna ki a győzők hajóóriásai, ha ugyan kedvük lett volna harcolni a románokért, csehekért, ellenben Mackensen 200 ezer főnyi nagyszerű hadseregének felajánlását Erdély védelmére visszautasította, magát a fővezért, Mackensent, aki Erdélyt két évvel ezelőtt megvédte a románoktól, a franciák kezeire játszotta. Egy hitvány kis francia alezredes elől hátrált meg, még Kun Béla is legalább megpróbálta megvédeni az országot, egyelőre sikerrel, de abban az időben Károlyi s társai már Benes és Massaryk vendégszeretetét élvezték. Kossuth Lajos nem ment I. Miklós cárhoz, még III. Napolontól sem fogadott el pénzbeli támogatást saját magának és híveinek. Ez a tárgyilagos életrajza 1919-ig annak a férfiúnak, aki annak az unokáját vette el feleségül, aki elsőnek tette fel a koronás magyar király fejére Szent István koronáját és mint közös külügyminiszter a monarchia legkiválóbb államférfiuja volt azután. Ha ez az életrajz súlyos, nem az iró az oka ennek, hanem a letagadhatatlan tények. Ezeknek az ismeretében kissé különös volt olvasni, hogy; Károlyi Mihály egyik legintimebb párthivének a 80-ik születésnapját, mint az egész magyarság ünnepségét tüntetik fel. Talán még sem az egész magyarságé, csak azoké, akik a Coriolanusok szerepét anynyira helyesnek tartják, hogy nem tudnak azon csodálkozni, hogy valaki a saját nemzetének a hibáit igen súlyosnak tartva, később' ugyan felismerte, hogy a nemzete ellen sokkal súlyosabb dolgokat követtek el éppen azok, akiknek a most ünnepelt igazat adott, de elmulasztva, hogy ezekről a nagy bűnökről és nem kis hibákról a világ közvéleményét hasonló vehemenciával tájékoztassa. Hálából talán Benesék szent emléke iránt. * * * Hog^y a magyar jövőt valaki miképp képzeli, királyságnak, köz-I
