Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-05-15 / 5. szám
1955 május “K R ó N I K A” 3-Sk OLDAU A “MAGYAR YALTA-PAPIROK” és mindjárt a jövőre gondolunk. A múlt pedig kötelez! Ebben nyugszik a hadsereg népnevelő ereje, amelyik az államot a jelen kor viharain is átsegítheti. A hadseregnek a kötelességei mellett jogai is vannak! A katona esküvel fogadja meg, hogy a harcban életét is feláldozza. A múltban a legmagasabb áldozathozatal szimbóluma a király volt, aki a nemzet közösségét is megszemélyesítette. Később ezt a szerepet átvette, bár személytelenül a csatalobogó. Utoljára már a politikai ideológiák, mint nemzetiszocializmus, kommunizmus, demokrácia szerepeltek. Ez már igen nehezen ment, mert az emberek lelkesedni tudnak egy személyért, vagy egy hitvallásért, de sohasem egy politikai ideológiáért, melynek élettartama csak alig pár esztendő! Több nyugati országban igen nehéz király, vagy zászló, vagy ideológia nélkül egy hadseregnek erkölcsi támaszt adni. Ezért s ezen bukott el az Europa-Hadsereg terve is. Az emberek igenis hajlandók életüket áldozni a keresztért, vagy talán egyesek az 5-águ csillagért de sohasem egy “E” betűért, ami a Strassburgi Európa Bizottságot jelképezi. A probléma világos: egy személytelen államnak nem lehet igazi hadserege. Az államnak át kell alakulnia, hogy méltó lehessen hadseregéhez. A hadsereg pedig elvárhatja az államtól, hogy olyan legyen, hogy megérdemelje az érte hozandó véres áldozatokat. Ezért az államnak a politika hullámzása fölé kell emelkednie, hogy benne minden polgár a közös tükörképét lássa. Ez magyarázza meg, hogy miért működnek kifogástalanul a monarchiák hadseregei és miért hanyatlanak vissza a köztársaságokban. A monarchiában az uralkodó és a hadsereg hasonló és egymást kiegészítő funkciót látnak el. Mindketten az államot és politikumot képviselik a legmagasabb értelemben, felülemelkedve a pártpolitikán. Mindketten az össznemzet érdekében cselekszenek. A mai katonának a saját nemzeti feladatai felül még nemzetközi kötelességei is vannak, melyek hazája határain túlra terjednek kt« Az idő megérett az európai szolidaritáshoz és Európánk vagy integrálódik, vagy megsemmisül. És Európa ezen egyesülése nem jelenti a nemzeti államok végét, sőt hazafias feladatok terén a hadseregekre fontos küldetés várakozik. A mai idők igaz katonájának, tudnia kell, hogy ma Európát, — melynek ölében az ő hazája is • nyugszik, a vörös áradat fenyegeti! ABSOLONOK. (Epigramma) Szamár háton ügetett Absolon, ki lázadt. Hosszú haja lobogott, Király ellen fáradt! Isten-nevelt tölgy karán, Függött: a gyalázat! Utókornak jótanács: Tölgyek közt, ne lázadj! (PSZY.) ( —) Magasra csapnak a vita hullámai a yaltai jegyzőkönyvek körül, amelyeket a résztvevők jegyzeteivel és jelentéseivel együtt most adott ki a washingtoni külügyminisztérium. A demokraták azzal vádolják a kormányt, hogy pártpolitikai célokra akarja felhasználni ezeket a dokumentumokat, a republikánusok a yaltai kulisszák mögött keresik a felelősöket, akiknek kezén a győztes háború után elveszett a béke, az angolok és franciák indiszkréciót emlegetnek. Bonnban felháborodottan idézik a lapok a konferencia asztalánál elhangzott élesen németellenes kijelentéseket, a semlegesek pedig fejcsóválva mutatnak rá, hogy nemzetek sorsáról, milliók és milliók jövőjéről milyen előkészületlenül és a való helyzet mekkora félreismerésével döntöttek azok, akik egymás háborús céljaival sem voltak tisztában. A maga szempontjából minden vitatkozónak igaza van, a vita azonban mégis meddő marad, mert a történelem kerekét nem lehet visszaforditani. Az elszalasztott pillanat visszahozhatatlan: Yalta — sajnos — történelmi tény, amelynek a következményeivel számolni kell. Van egy dolog azonban amit kormányférfiaknak, politikusoknak és közvéleménynek tanulságképen le kell vonni viszontagságos korunk krónikájának ebből a szerencsétlen fejezetéből s ez az, hogy a jövőben mindenáron el kell kerülni a Yaltához hasonló tragikus tévedéseket s több lelkiismerettel, több hozzáértéssel és több ŐSZINTESÉGGEL kell lerakni az alapjait annak a nemzetközi együttműködésnek, amely a hideg és nem hideg háborúk után egyszer talán mégis a békés fejlődés révébe vezeti az emberiséget. Nem vitatkozni kell Yalta felett, hanem — okulni belőle. . . Nekünk, magyaroknak is vannak ilyen Yalta-papirjaink, — mulasztásaink és tévedéseink kisértő emlékei — amelyeket előszeretettel szellőztetnek egyre-másra megjelenő politikai tanulmányok és vitairatok magyar és nem-magyar szerzői. Tetemre hívják a régi Magyarországot, feltárják nemzeti életünk hibáit és fogyatékosságait, s közel egy félszázad szociális, gazdasági és politikai fejlődésének tanulságait visszavetitve a múltba, a történelem bírói székéből akarják fejünkre olvasni a marasztaló Ítéletet. Megállapítják, hogy bűnös gazdagságpolitikát folytattunk s nyomban fel is vonultatják a sokszázezer kivándorlót, aki nem találta meg életföltételeit a tejjel-mézzel folyó magyar Kánaánban. Kipecézik a magyar élet szociális visszásságait: a kinai falakkal elválasztott kasztokát, amelyek még az első háború nemzeti katasztrófája után sem tudtak összeolvadni s hivságos, sokszor komikus külsőségek ápolásában fecsérelték el tiszteletreméltó szán dékokat s jobb ügyre forditható energiákat. Kimutatják, hogy a nemzetiségi problémát rendszerint pártpolitikai alapon, hol a kormány, hol az ellenzék kortes-céljainak szolgálatában közelitettük meg s számtalan történelmi alkalmat mulasztottunk el a Szent István gondolatában élő “soknyelvű ország” népeinek integrálására. S kiáltó példákban mutatják be végül országos politikánk alapvető hibáját, hogy közéletünk lényegében egyetlen vezető réteg különböző felfogású csoportjainak csatatere volt s hiába nyitott utat 1848 a parasztságnak és a polgárságnak az alkotmány sáncaiba, a nemzet egyeteme a korlátozott választójog miatt csak korlátozottan szólhatott bele jövőnk formálásába. Mindezeket és egyéb tévedéseinket buzgón jegyzőkönyvezik, analizálják s hirdetik világgá az utódállamok politikusai és a magyarországi forradalmárok, hogy a múltba visszamenő hatállyal igazolják, miért kellett Magyarországot könyörtelenül felosztani s miért kellett egy ezeréves keresztény királyság intézményeit még a magyarnak megmaradt földön is kiirtani. Nem is annyira a bírálat, mint inkább az önigazolás dokumentumai ezek az írások, amelyeknek szerzői a legapróbb terhelő adatot is vad szenvedéllyel tűzik gombostűre a magyar múltban, csak épen arról nem akarnak tudomást venni, ami a régi Magyarország helyén azóta történt, hogy a vádlottak helyett az ítélkezők vették át a hatalmat. Vegyük csak sorjába a nagy kérdéseket s nézzük hova fejlődtek értékeink az utódállamok és a magyarországi forradalmárok égisze alatt? Hibás gazdaságpolitikánk valóban százezreket késztetett kivándorlásra Nagymagyarország területéről, amelynek azonban jelentékeny része sovány földü hegyvidék, szikes legelő s szabályozatlan árterület volt, ezelőtt még csak félszázaddal is. A trianoni béke ezeket a területeket leválasztotta Csonka-Magyarországról s a népesség alig felének birtokában olyan hatalmas termőerejü részt hagyott meg, amely 1946-ban az ország kétszeres — náci és orosz — kifosztása után is terített asztalt tudott nyújtani a falvak és vidéki városok népének. Mi lett ebből a paradicsomból a mindent jobban tudó forradalmárok kezelésében? Ha nem volna akna és drótsövény a határokon, nem százezrek, de milliók vándorolnának ki a magyarországi népidemokráciából, mégpedig nemcsak politikai okokból, hanem azért is, mert a forradalmi gazdaságpolitika a szó szoros értelmében éhezésre kényszeríti a lakosságot. Senkisem tagadja, hogy a régi Magyarországon osztálykülönbségek voltak s hogy voltak kiváltságos rétegek, amelyek másoknál nagyobb részt kaptak a hatalomból. De vájjon jogosan vethetik-e ezt szemünkre az ország mostani parancsolok akik a középosztályt még az emberi lakás lehetőségétől is megfosztják s a tizenöt-husz holdas parasztbirtokost a társadalom ellenségének minősitik? És mit szóljunk az utódállamokról, amelyeknek életében a magyar származás még a két háború között is rovott múlttal s másod- vagy harmadosztályú állampolgársággal volt egyértelmű. . . . És ha már az utódállamoknál s ezzel a nemzetiségi kérdésnél tartunk, emlékezzünk csak vissza rá, hogy irredentájuk az első világháború előtt mekkora zajt csapott az Apponyi-féle iskolatörvény körül, amely, ‘ horribile dictn” a magyar államnyelv megtanulását hangsúlyozta. Ugyanezek a felháborodott panaszkodók hatalomba kerülvén minden lelkiismeretfurdalás nélkül egyszerűen becsukták a magyar iskolákat, épen olyan gátlástalanul, ahogy a “szabadság”-gal köszönő kommunisták a hitvallásos tanintézeteket kobozták el. . . Minden magyar-ellenes frázis közül leggyakrabban talán a feudalizmus és az osztályparlament vádja tér ezekben a filippikákban vissza. Nem szépítjük a dolgot: a nyilt választójog valóban a születési, vagy vagyoni alapon befolyásos rétegek politikai hatalmát erősítette. De vájjon nem resszabbodott-e ez a helyzet a trianoni békével, vagy a népidemokrácia uralomra jutásával? Csehszlovákia, Yugoszlávia, vagy Románia törvényhozásában kapott-e számarányának csak a leghalványabban is megfelelő képviseletet a magyarság? És a proletárdiktatúra, amely még a magasabb iskoláztatást is csak származási alapon engedélyezi, nem excluzivabb-e minden feudalizmusnál? . . . És így végig lehetne menni minden, a mellünknek szegzett vádponton, hiszen a Trianon óta eltelt időknek is példákon lehet már levonni a tanulságait. Ezek a tanulságok elsősorban kifelé szólnak, a szabad világ közvéleményének és a népek itélőszékének, amely az első világháború után egy cé’zatos propaganda által megmérgezett légkörben, bűnös elfogultsággal marasztalta el a magyarságot és az igazságtalan ítéletet a második párisi tárgyaláson sem változtatta meg, pedig, a két Ítélethirdetés közötti, majdnem harminc és az azóta eltelt több, mint hét esztendő a kétségtelen bizonyítékok halmazatával, a tények sorozatával igazolja, hogy a vádlóknak: az utódállamoknak és hazai forradalmárainknak, nem volt meg az erkölcsi jogosultságuk ez ellenünk való vádemelésre s túl ezen bűnös rosszhiszeműséggel sáfárkodtak a felelősségükre bízott erkölcsi és anyagi értékekkel. A magyarság pere megérett az ujrafelvételre! — ez a mi, ádáz ellenségeink, hibásan informált külföldi kritikusaink és hűtlen sáfáraink által, annyit hánytorgatott “magyar Yalta-papirjaink” megmegujuló szellőztetésének egyik tanulsága. A másik tanulságot befelé kell levonnunk és elsősorban le kell vonnia a magyar emigrációnak. Mint a Nyugatnak Roosevelt és Churchill yaltai tévedéseiből, nekünk is okulnunk kell a magyar múlt immár mindnyájunk előtt világossá vált hibáiból. A magyar emigráció a hontalanság évei alatt kiszabadult a magyar globus életszemléletének egyoldalúságából és — elsősorban a saját kárán — sok mindent megtanult. Hogy egyetlen példát mondjunk: ide kellett jönnünk, Amerikába, hogy tisztán lássuk a massaryki és
