Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-03-15 / 3. szám
4-ik OLDAL "KRÓNIKA'’ 1955 március. 1955 március Nagy ábrándos csöndben szövöm a sok álmot. Szorongó kebellel, szedem a virágot, az álmok virágát. Messze-messze visznek, káprázatos álmok, egy édes szép multat s egy szebb jövőt látok, szabadság világát. Látok dicsőséges, szabad magyar multat. Tiszta becsülettel megtett igaz utat, bol őseink jártak. Párduc kacagányos vitézek nagy harcát. Csatatüzben égő harcosok hős arcát, kik győzelmet vártak. Győzelmet arattak, — a Hazáért éltek. Szabad Hazájukban, mind csak jót reméltek, az Istenben bíztak. Hős karjuk megvédte a gyönyörű Hazát. Küzdve diadallal verték ellenhadát. Mint tigrisek vivtak. Ma ott nem tigrisek, hanem gyáva nyulak, élősdi zsarnokok, szurony mögé bújnak, amely védi őket. Gyönyörű országnak, nemes vérét szívják, fiai viselik a nehéz rabigát s életükre törnek. Magas nagy palota, nádfedelü kis ház, bennük ma a bánat, szomorúság tanyáz, bu van rájuk írva. Mindegyiknek van ma, halottja vagy rabja s nincs a szép országnak ma egy kis darabja, hol népe ne sírna. Dördül az ég messze, itt is ott is sorba, ott messze távol, hol a szabadság szobra messzire világit. Moraj hallszik halkan, vihar előjele. Indul vésszel, tompán megtorló fellege, látom már villámlik. El íc§;á seperni: 1__miiáuli. Szabaddá teszi maja a gyönyörű Hazát. Népek sokaságát. Szabad napsütésben szövöm majd az álmom, az édes Hazámat, nagynak, szépnek látom. Mária országát! Hollandia. KÉKY BARNA. rejtette el őket. A sok közül csak egy nevet említek: Szekfü Gyula, zsidó származású feleségével a püspökség szanyi kastélyában talált menedéket. Külön kell szólni a győri gettó felszámolásáról. Amikor hire jött, hogy ennek lakóit is deportálják, engedélyt kért a belügyminisztertől, hogy személyesen megjelenhessen a gettóban. A belügyminiszter az engedélyt olyan formában adta meg, hogy egy kijelölt pap bemehet, de maga a püspök nem. Alighogy ez a hir megérkezett, a rendőrség értesítette őt, hogy a Gestapo a papot sem engedi be. Gondolkodás nélkül vette kalapját s irodaigazgatója kíséretében elment a Gestapo győri főhadiszállására. Két fiatal tiszt fogadta s közölte vele a Führer utasítását, mely szerint a gettóba pap nem léphet be. Vilmos püspök csak azt kérte a két tiszttől, mondják meg a Führernek az ő üzenetét: Az Isten törvényei a Führert is kötelezik, Isten és a világ itélőszéke előtt felelni fog! Hazaérve azonnal táviratozott a belügyminiszternek, hogy a Gestapo megakadályozza engedélyének végrehajtását. A belügyminiszter újból engedélyt adott egy pap részére. A püspök saját autóját bocsájtotta rendelkezésére s azzal küldte őt a gettó elé. Három óra hosszat várakoztatták a papot, mire közölték vele, hogy Baky államtitkár a belügyminiszter rendeletét megváltoztatva nem engedi be a papot, így dolgavégzetlenül kellett viszszatérnie. Nem érdektelen annak feljegyzése sem, hogy papjait s általuk az egyházi intézményeket, a legszigorobban utasította, hogy a kormány által felajánlott zsidó eredetű vagyontárgyakat el nem fogadhatnak. Akkor is, ma is sokan kérdezték s egyre kérdezik: érdemes volt-e magát exponálni, nem egyszer életét, szabadságát kockára tenni? Vilmos püspöknek gyakran szemére vetették, hogy “zsidó-barát” s magatartása még jóhiszemű keresztények előtt is túlzottnak tűnt. Csak kevesen láttak bele igazán leikébe, kriszálytiszta szivébe, mely felülemelkedett előitéleteken, általánosításokon és a faji és nemzetiségi keretek mögött mindég az egyént, az embert kereste és szolgálta. Küzdelme nem egy fajnak szólt: az embert, az Isten képmását, a halhatatlan emberi lelket és ennek istenadta jogait védte. Tudta, hogy ahol ezek az alapok meglazulnak, ott nincs megállás, ott a gyűlölet, az elnyomás átterjed más fajokra, nemzetiségekre, ott megszűnik az ember méltósága. Az emberi együttélés alapjait védte, amikor saját szabadságát kockáztatta az üldözöttekért, amikor gátat akart vetni az emberi jogok megsemmisítésének. A szenvedélyek elhomályosítják a tiszta látást, ma éppenugy, mint akkor. Vilmos püspök szeme a jövőbe látott: aggódó lélekkel szokta mon dani: aki szelet vet, vihart arat! Nem sok időbe tellett s a hatalom akkori birtokosai, miután befejezték kegyetlen müvüket, hozzá fordultak, hogy fegyvertársat találjanak benne a jog, az emberi méltóság védelmében az orosz hadsereg garázdálkodásai ellen. Akik olyan keményszivüek voltak, most az irgalmas szamaritánus szerepében jöttek, akik szemrebbenés nélkül nézték százak és ezrek gyötrelmes kimúlását, most ez emberi méltóság védelmezőivé léptek elő. Vilmos püspök most sem mondott nemet: együtt dolgozott megalázóival, vállalta a bűnös rendszerrel való kooperálás vádját — ugyancsak a halhatatlan lélek, Isten törvényei és az ember jogai védelmében. Öttagú papi bizottságot küldött ki a kormánybizottság mellé, az orosz katonák által véghezvitt embertelenségek megállapítására. Borzalommal olvasta a kapott jelentéseket, mert az állatiasságnak s az emberi elvadulásnak eddig elképzelhetetlen példáit kellett látnia. Örökké optimista, idealista lelkülete ettől kezdve némileg kétkedővé vált, mert az események mögött olyan lelket kellett látnia, mely nem sok reménnyel kecsegtetett a várva-várt békére! MOST TÍZ ÉVE .. . A tragédia rohamléptekkel közeledik. Köröskörül égő falvak, az ágyuszó nappal is tisztán hallatszik már. A püspök autóját a főispán már korábban “megmentette” s most két géppisztolyos pártszolgálatos bejelentés nélkül kedvenc fogatát viszi. Nem az anyagi érték pusztulása fáj neki, az elbánás barbár módja szomoritja el. SS katonák terherautókra rakják a maradék bort, a sertéseket, mintha minden az övék volna. Az uj világ moraja egyre közeledik. Az ágyuk már az ősi vár hatalmas falait döngetik, a hidak robbanása alapjaiban rengeti az évszázados bástyákat, a csoukatorony gránátoktól tépetten mutatja vérző sebeit a szenvedő város felé. Nagyszerda. Délután 3 óra. Máskor az “officium tenebrarum” ideje. A gyertyák helyett ma az egész templom áll lángokban. Mire Jeremiás siralmai elhangzanának, a torony aranyló keresztje a mélybe zuhan. Milyen igazi “officium tenebrarum” ez a mai! Vilmos püspök megrendültén borul az óvóhely pihenőjére s keservesen siratja jegyesét, székesegyházát. Vele együtt ezrek és ezrek mondják ma szívből a Misereret! De nincs idő még az imádságra sem: már itt állnak az uj világ katonái. Géppisztolyok, revolverek szegeződnek a melleknek, értelmetlen kiabálásokra a kezek magasba lendülnek s kezdődik a szakadatlan motozás. Vilmos püspök sem kivétel. Éjjel-nappal személyesen őrt áll az ajtóban. Már öthat zsebórát — külön e célra vette — leadott, de mindég újak jönnek, követelőznek s géppisztollyal handa-bandáznak. A püspök türelme határtalan: jóságos szeme hol mosolyog, hol szikrázik az elszántságtól. A percek hosszú óráknak tűnnek, lassan, igen lassan múlik az idő. Alighogy hajnalodik, Vilmos püspök misére készül. Nagycsütörtök. Az utolsó vacsora napja. Vilmos püspök utolsó szentmiséje a pincében. Megrendítő és mégis boldog percek, az Olajfák hegye s a katakombák hangulata! S mégis, mintha mindenki Husvétvet véget a Nagypéntek. A harci zaj egyre távolodik, csak néhanéha kattan a kertben még a géppisztoly, de a nyugalom csak nem akar visszatérni. Egymásután özönlenek a katonák, hol egyenként, hol csoportosan, fosztogatnak, követelőznek. Vilmos püspök állja a harcot: velük megy a pincébe, a toronyba, mindenütt ott van, ahol veszély fenyeget. Hol szelíd kérő szóval, hol elszánt kemény határozottsággal állja útjukat. A helyzet azonban egyre kilátástalanabb. Hire jön, hogy megérkezett a parancsnokság. Azonnal elküldi irodaigazgatóját a parancsnokhoz, kérve őt, hogy adjon védelmet a katonák garázdálkodásai ellen. Ő tartotta vissza a népet a meneküléstől s most saját házában kell a túlzottnak hitt hírek valódiságát átélnie. A parancsnok válasza hihetetlennek hangzik: ilyen célra nincsen katonája, egyébként, a katonák azt tehetik, ami nekik jól esik! Ugyanakkor követeli a nyilaskeresztes vezetők névsorát s bujdosó németek kiadását. Amig e párbeszéd tart, a katonák már valóban azt teszik, ami nekik jól esik: már kiszemelaz összes nőket akarják munkára vinni, majd az összes férfiakat, Vilmos püspököt is beleértve. Első céljuk a férfiak és nők elválasztása volt. Vilmos püspök mindakettőt határozottan megtagadja. Idős hölgyekből és férfiakból összeállítja a kért létszámot, akik hajlandók a kívánt munkát elvégezni. De öregek nem kellenek a katonáknak. Már több mint egy órája tart a küzdelem, a hangulat egyre feszültebb, géppisztolyokat szegeznek a püspöknek, de ő rettenthetetlen marad. Erre eltávolítják a lámpákat, csak a sarokban pislákol némi fény. A püspököt felhúzott géppisztollyal hajtják le a pincébe. Éppen akkor érkezik haza irodaigazgatója s vele együtt indul lefelé a lépcsőn. A püspök lelke háborog: nem érdekli, mit mondott a parancsnok. Csak egy pillanatig marad lent a pincében s már indul is felfelé a lépcsőn. Halotti csend. Egy férfi kérleli a püspököt, ne exponálja magát annyira, mert még baj lesz belőle. Vilmos püspök gondolkodás nélkül válaszol: akiket rámbiztak, azokat minden körülmények között megvédem! Alig fejezte be szavát, amikor megszólal unokáról álmodnék. . . Keserves, küzdelmes éjszakának ték áldozataikat. Először
