Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-15 / 1. szám

K R Ó N I K A" 1954 január. 6-ik OLDAL íürkészőre. Minden dicséretünk övé. Periektől beszéli a franciát. Gagyog egy-két szót németül, az ölyik-másik nem éppen szalon ki­fejezést tökéletesen ejti ki. A tisz­teknek információkat ad. A ran­gosok serieuse-nek tartják, közis­merten bennél a véleményben: "megbízható.” Valahogy aggasztóan nyugod­tan zajlott le e nap. Puska nem dörrent, hírek nem érkeztek, a megszokott napi verekedések el­maradtak, a 13-as dátum megha­zudtolta önmagát. A íegbaboná­­sabb is csalódottan készült nyugo­vóra a kihagyott szerencsétlensé­gek hijján. Hát igen, talán október 14 érdekesebb, eseményekben gaz­dagabb lesz. A holnaptól a fiuk előre vakaróztak. 14-én hajnal 2 órakor egy raj indul felderitőbe, igy szólott a 13-as estvéli parancs. E raj zöme magyarokból állott. Benne voltak heten, mint a gono­szok. A magyar vér most sem ta­gadta meg önmagát. Ha a ma­gyart öröm éri, bánat szomoritja, borral locsolgatja azt. Kezdetben csak egy-két pohár a "pirosviz­­ből”, majd egy szivhezszóló édes­­bus hallgató, később a poharak hatványozódtak, a dalok szárnyat leltek, bennsőséges jó hangulat keveredett. A német cimborák kö­­rülsereglették őket. Megállapítot­ták ki tudná megmondani hányad­szor, tudnak mulatni a magyar kammerádok. Majd közénk keve­redtek — mondja az Írás — úgy eltanulták mesterségünket, hogy velünk dúdolták a "Magyar Him­nuszt.” Szép, bánat-gondfeledtető a meg­hitt szórakozás, ám menjünk to­vább elbeszélésünkkel, hagyjunk szabadfolyást az eseményeknek. Valahogy igy látta a helyzetet Allard kapitány. Mint más alkal­makkor most is, 15 napos áristom kecsegtetéssel pontot tett a vidám tyuhajra. Hajnal egy órakor' angyali sze­líden szenderegtünk az 1 géppus­kás, 3 golyószórós, a 15 méter magas figyelőtoronyőrség védel­mében. A TÁMADÁS. Valahol egy géppisztoly soro­zat dörren. Álmodom? Átfordu­lok a másik oldalomra. Az őrto­ronyba félkelepel a géppuskánk, feltrilláznak golyószóróink. Nem... Ez már valóság. Az őrszemek pus­kái is puffannak, akcióba lépnek az egész poszton. Valaki ordít: Alarm!! Attaque!........ és pánik ör­dögi konzert veszi kezdetét. Mind­annyian talpra ugrunk. Kapkod­juk fegyvereinket, a kézigránáto­kat, eszeveszett futásban a lőré­­sekhez rohanunk. Fejünkből tova­­száll az esti dorbézolás borgőze, itt-ott kézigránátok puffannak, nyomjelzős lövedékek futják be színes pályájuk, a fegyverek ha­­láltokádón dübörögnek, a fel-fel­­villanó lángok fényében meg-meg­­jelennek a támadók. Hasalva, bukdácsolva, kézigránátokat do­­báltan törik magukat elpusztítá­sunkra előre. Jobbról Allard kapitány ordít: Feu! Tűz! Főhadnagyom Kréméi puskagránátot lő ki közvetlen irányzókkal. Halálhörgések. jaj­­jok, sóhajok, mig a fegyverek min denütt kajánul kelepéinek. A vörös pribékek hullahegyeken át elkeseredetten tovább rohamoz nak. Már csak 30 méter, uralják a barrikádokat. Kézigránátok eső­je hull fejünkre, mint nyári zápor május táján patakzik le ránk, ég a bambusz, bűzlik köröttem minden, mellettem három súlyos sebesült bajtárs rogy a föld porába. Feu! ordít elkeseredetten jó gazdám, leutenantom. Tovább parancsot adni elfelejt, mint egyes csatár ve­ti magát a küzdelembe. Előttem a bambusz barrikád tü­zet fog. Fénye beragyogja a táma­dókat. Kétségbeesve becsiek újra távot. A sárga pofák 20 méterre acsarkodnak. Fölötte, köröttem ismét kézigránátok robaja. Agyam lassan kihagyóban, célzásnélkül lövök bele a sűrűjébe, mert min­den pillanatért kár. Hiába. Elönt az ár, a támadók számbeli fölénye. I Elvesztünk. Már csak 10 méter.... látom....., hogy mindennek véc é. Isten veled szép Magyarország! Anyám, meg­hal a fiad. Isten veleiek ismerősök, soha nem tudjátok meg hol a sí­rom. Mellettem felmagaslik Allard kapitány alakja. Rekedten ordít: Csak célzott lövéseket, harc az utolsó töltényig, aztán szurony roham, de nincsen rregadás. Vivát la Légion. Hátulról golyós; oróst kiabál­nak. Mindkét golyószoró elhall­gatott. Irányzóit kilőtték. Golyó­­szorós kell? Megye c. S már dalol markomban az ördögi fegyver, sepri a pribékeket, jól tudja, po­kolba velük, az emberiség szégye­ne. egy sem e vilácra való. Talán a végzet, avagy a pokol telepszik körém, szellem szárnyai­val simogat. Nem tudom! A kö­zelemben ismét három bajtársam elesik. Agyunkat szonyu harag szállja meg. Többé nem mint em­berek, hanem min eszétvesztette fantomok harcolu ík. Lőszerünk fogytán. Itt-ott kihagynak a fegy­verek. A bejáratnál már közeltusa tombol. Ölre mennek az emberek. Gondolatban megbékéltünk a ha­lállal. Mindegy. Egyszer úgyis mindennek vége szakad. Élet- Halál, a két nagy ur bensőséges cimborák, összetar :oznak. Egyik a másik folytatása. Elhatározásunk sziklaszilárd. Ha n eg kell halnunk ne gyáva féregkért, hanem hősök módjára haljunk meg. A katoná­nak férfinak kell lennie. Kemény­nek, állhatatosnak. Tudatosan, vagy öntudatlanul arra igyekez­zen, hogy az élet minden formá­jában férfi maradjon. Talpig em­ber. S ahogy a lőporfüstös őrs dű­lő roncsai felett körültekintettem, szempillantással felmértem a hely­zetet, bajtársaimb än csak halálra­­szánt talpig férfiakat láttam. Mellettem újra a százados nő ki a földből. Mon fii s! Élsz még? Oui mon Capitaine! Csak bele fiam a sűrűjébe. És tovább tüzelek. Egy küldönc rohan az épületek felől. Mon Capitaine! Ramfort közelit, jelentette a rádió. Ram­fort!! —- bömböl szó mindenfelé. Ramfort! — csak még egy csöpp­nyi kitartás, nyer: ügyünk. . . Végre Guang-Nham felől por­felhőt hoz a szél. Túrán tájáról uj reményeket. A messzeségből kibontakozik négy harckocsi kör­vonala. Az első I ernyótalpas Sze­pesi Jóska kocsija. Az ellenség ol­SÍK SÁNDOR: Újévi reménykedés Hóval jöttél, fiatal esztendő, Csu pa fehér vagy, szép- jóra kelendő. Napos és fehér, — ó ha az is volnál, Naposabb, fehérebb a fekete ónál! Szép hó, fényes, hűvös és metsző, (Az üdvös értelem rokonának tetsző) Jó melegítő, tiszta fehérség, Borítsd be a rossz föld keserű kérgét! Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg, Holt-eleven szive hátha fölenged. Kripta-űrén a kifagyott mélynek Hátha még pihegö magok is élnek. # Hiszf elszakad egyszer a becstelen tél is! Vérben és mocsokban ha százszor vetél is, Egyszeresük, mégiscsak megjön a jövendő. Hátha iß lennél az, fiatal esztendő? Hátha te lennél az, aki elbontod Fejünk felöl a fekete boltot, Butaság fekete fellegei gátját, S eget érhet újra az igaz imádság. Kiálts, ne hallgass, igazak imája, Hallja az Isten, hallja, kívánja! Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre, Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke! Nektek is, népek gyilkosai, balgák, Kiérzi az Isten szivetek hangját. Amit kimondani magatok se mertek, A szegény nyomorult, vacagó lelket. Bélpoklos hazugság üvöltésén által A pőre szív az, mit az Isten áthall: “Ments meg, ,1" któl minkéi S átkozott magunktól szegény mieinket! '. O Hallom, hallom az ember hangját, Élők és hu llák sírják, sikongják: “Kit ember-okosság beteg ördöggé tett, Mentsd meg önmagától az emberiséget! Fekete földön újévi fehérség : Zsibbadt szivünkben csecsemő reménység. Isten, éveket, sziveket teremtő. Teremtsen újjá ez az ujesztendö! dalába balra nagy kört ir le, ke­rítés, majd véres rendet vágva a rebellisek között felénk kanyaro­dik. Vivát la Légion! — ordítja a fá-'* radt védők serege. Utolsó tölté­nyek kattannak a zárban, féltve őrzött maradék kézigránátok rö­pülnek az ellenségre, a sebesült vad hajrát ordít, a haláltusáját vi­vő bajtárs boldogan elcsendesül. A harcizajnak vége. Mind messzebb csörömpölnek a távozó harckocsik. Előáll a sebesült szál­lító kocsi. Kilenc súlyos sebesült az áldozat, gazdám: Kréméi fő­hadnagy is közöttük. E maroknyi őrs, 32 fős védő 380 kommunista ellen állt sarat, hősi jussa a győ­zelem, a megfutamodásra kény­­szeritett ellenség otthagyott hadi­zsákmánya, hullák az akadályok előtt. A betegszállító kocsi elgördült Túrán felé. Szemünkben megma­radt örökre, a sebesült bajtársak katona pillantása. Az éj tovavo­nult. Felkelt a nap, keleti színével beragyogta a hős csatateret. Mélyen a reggelben a mi ana­­mita "bennfentes” bennszülöttünk szakadozott ruhában, összehaso­gatott lábakkal megjelent. Mély sajnálkozását fejezte ki a látottak felett. Sebesült bajtársaink halla­tára SauLong őszinte, fájó köny­­nyeket hullatott. Az ellen fősullyal az Örs gyenge pontjait támadta. Tisztában volt a védelem felépítéssel. Magától jött a gondolat, valaki áruló so­raink között. “Szépen” kérdések kereszttüzébe vettük a bennszü­lött bejárónkat. Firtattuk hol s merre jártak az éjjelen? Hosszas "puhitás” után bevallotta, hogy ö a rebellisek embere. Eddig szól Komáromi bajtársunk jegyzete. E harci élmény egy a számos Turán-i Csodák közül, hol az emberi hősiesség, a férfias helytállás a hősiesség csodájába emelkedik. Ne nézzünk át hanyag nemtörődömséggel ezeken az ese­ményeken. Foglalkozzunk velük, tartsuk ébren, nemcsak ezt, hanem a többi hasonló Turán-i Csodákat is, mert a mi véreink szenvedtek és mindmáig állják a S3rat azon a vidéken, honnan lehet a vietmin kapitány szavai szerint a magyar­ság évezredekbe nyúló őse útnak indult Nyugat felé.

Next

/
Oldalképek
Tartalom