Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-15 / 1. szám
K R Ó N I K A" 1954 január. 6-ik OLDAL íürkészőre. Minden dicséretünk övé. Periektől beszéli a franciát. Gagyog egy-két szót németül, az ölyik-másik nem éppen szalon kifejezést tökéletesen ejti ki. A tiszteknek információkat ad. A rangosok serieuse-nek tartják, közismerten bennél a véleményben: "megbízható.” Valahogy aggasztóan nyugodtan zajlott le e nap. Puska nem dörrent, hírek nem érkeztek, a megszokott napi verekedések elmaradtak, a 13-as dátum meghazudtolta önmagát. A íegbabonásabb is csalódottan készült nyugovóra a kihagyott szerencsétlenségek hijján. Hát igen, talán október 14 érdekesebb, eseményekben gazdagabb lesz. A holnaptól a fiuk előre vakaróztak. 14-én hajnal 2 órakor egy raj indul felderitőbe, igy szólott a 13-as estvéli parancs. E raj zöme magyarokból állott. Benne voltak heten, mint a gonoszok. A magyar vér most sem tagadta meg önmagát. Ha a magyart öröm éri, bánat szomoritja, borral locsolgatja azt. Kezdetben csak egy-két pohár a "pirosvizből”, majd egy szivhezszóló édesbus hallgató, később a poharak hatványozódtak, a dalok szárnyat leltek, bennsőséges jó hangulat keveredett. A német cimborák körülsereglették őket. Megállapították ki tudná megmondani hányadszor, tudnak mulatni a magyar kammerádok. Majd közénk keveredtek — mondja az Írás — úgy eltanulták mesterségünket, hogy velünk dúdolták a "Magyar Himnuszt.” Szép, bánat-gondfeledtető a meghitt szórakozás, ám menjünk tovább elbeszélésünkkel, hagyjunk szabadfolyást az eseményeknek. Valahogy igy látta a helyzetet Allard kapitány. Mint más alkalmakkor most is, 15 napos áristom kecsegtetéssel pontot tett a vidám tyuhajra. Hajnal egy órakor' angyali szelíden szenderegtünk az 1 géppuskás, 3 golyószórós, a 15 méter magas figyelőtoronyőrség védelmében. A TÁMADÁS. Valahol egy géppisztoly sorozat dörren. Álmodom? Átfordulok a másik oldalomra. Az őrtoronyba félkelepel a géppuskánk, feltrilláznak golyószóróink. Nem... Ez már valóság. Az őrszemek puskái is puffannak, akcióba lépnek az egész poszton. Valaki ordít: Alarm!! Attaque!........ és pánik ördögi konzert veszi kezdetét. Mindannyian talpra ugrunk. Kapkodjuk fegyvereinket, a kézigránátokat, eszeveszett futásban a lőrésekhez rohanunk. Fejünkből tovaszáll az esti dorbézolás borgőze, itt-ott kézigránátok puffannak, nyomjelzős lövedékek futják be színes pályájuk, a fegyverek haláltokádón dübörögnek, a fel-felvillanó lángok fényében meg-megjelennek a támadók. Hasalva, bukdácsolva, kézigránátokat dobáltan törik magukat elpusztításunkra előre. Jobbról Allard kapitány ordít: Feu! Tűz! Főhadnagyom Kréméi puskagránátot lő ki közvetlen irányzókkal. Halálhörgések. jajjok, sóhajok, mig a fegyverek min denütt kajánul kelepéinek. A vörös pribékek hullahegyeken át elkeseredetten tovább rohamoz nak. Már csak 30 méter, uralják a barrikádokat. Kézigránátok esője hull fejünkre, mint nyári zápor május táján patakzik le ránk, ég a bambusz, bűzlik köröttem minden, mellettem három súlyos sebesült bajtárs rogy a föld porába. Feu! ordít elkeseredetten jó gazdám, leutenantom. Tovább parancsot adni elfelejt, mint egyes csatár veti magát a küzdelembe. Előttem a bambusz barrikád tüzet fog. Fénye beragyogja a támadókat. Kétségbeesve becsiek újra távot. A sárga pofák 20 méterre acsarkodnak. Fölötte, köröttem ismét kézigránátok robaja. Agyam lassan kihagyóban, célzásnélkül lövök bele a sűrűjébe, mert minden pillanatért kár. Hiába. Elönt az ár, a támadók számbeli fölénye. I Elvesztünk. Már csak 10 méter.... látom....., hogy mindennek véc é. Isten veled szép Magyarország! Anyám, meghal a fiad. Isten veleiek ismerősök, soha nem tudjátok meg hol a sírom. Mellettem felmagaslik Allard kapitány alakja. Rekedten ordít: Csak célzott lövéseket, harc az utolsó töltényig, aztán szurony roham, de nincsen rregadás. Vivát la Légion. Hátulról golyós; oróst kiabálnak. Mindkét golyószoró elhallgatott. Irányzóit kilőtték. Golyószorós kell? Megye c. S már dalol markomban az ördögi fegyver, sepri a pribékeket, jól tudja, pokolba velük, az emberiség szégyene. egy sem e vilácra való. Talán a végzet, avagy a pokol telepszik körém, szellem szárnyaival simogat. Nem tudom! A közelemben ismét három bajtársam elesik. Agyunkat szonyu harag szállja meg. Többé nem mint emberek, hanem min eszétvesztette fantomok harcolu ík. Lőszerünk fogytán. Itt-ott kihagynak a fegyverek. A bejáratnál már közeltusa tombol. Ölre mennek az emberek. Gondolatban megbékéltünk a halállal. Mindegy. Egyszer úgyis mindennek vége szakad. Élet- Halál, a két nagy ur bensőséges cimborák, összetar :oznak. Egyik a másik folytatása. Elhatározásunk sziklaszilárd. Ha n eg kell halnunk ne gyáva féregkért, hanem hősök módjára haljunk meg. A katonának férfinak kell lennie. Keménynek, állhatatosnak. Tudatosan, vagy öntudatlanul arra igyekezzen, hogy az élet minden formájában férfi maradjon. Talpig ember. S ahogy a lőporfüstös őrs dűlő roncsai felett körültekintettem, szempillantással felmértem a helyzetet, bajtársaimb än csak halálraszánt talpig férfiakat láttam. Mellettem újra a százados nő ki a földből. Mon fii s! Élsz még? Oui mon Capitaine! Csak bele fiam a sűrűjébe. És tovább tüzelek. Egy küldönc rohan az épületek felől. Mon Capitaine! Ramfort közelit, jelentette a rádió. Ramfort!! —- bömböl szó mindenfelé. Ramfort! — csak még egy csöppnyi kitartás, nyer: ügyünk. . . Végre Guang-Nham felől porfelhőt hoz a szél. Túrán tájáról uj reményeket. A messzeségből kibontakozik négy harckocsi körvonala. Az első I ernyótalpas Szepesi Jóska kocsija. Az ellenség olSÍK SÁNDOR: Újévi reménykedés Hóval jöttél, fiatal esztendő, Csu pa fehér vagy, szép- jóra kelendő. Napos és fehér, — ó ha az is volnál, Naposabb, fehérebb a fekete ónál! Szép hó, fényes, hűvös és metsző, (Az üdvös értelem rokonának tetsző) Jó melegítő, tiszta fehérség, Borítsd be a rossz föld keserű kérgét! Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg, Holt-eleven szive hátha fölenged. Kripta-űrén a kifagyott mélynek Hátha még pihegö magok is élnek. # Hiszf elszakad egyszer a becstelen tél is! Vérben és mocsokban ha százszor vetél is, Egyszeresük, mégiscsak megjön a jövendő. Hátha iß lennél az, fiatal esztendő? Hátha te lennél az, aki elbontod Fejünk felöl a fekete boltot, Butaság fekete fellegei gátját, S eget érhet újra az igaz imádság. Kiálts, ne hallgass, igazak imája, Hallja az Isten, hallja, kívánja! Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre, Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke! Nektek is, népek gyilkosai, balgák, Kiérzi az Isten szivetek hangját. Amit kimondani magatok se mertek, A szegény nyomorult, vacagó lelket. Bélpoklos hazugság üvöltésén által A pőre szív az, mit az Isten áthall: “Ments meg, ,1" któl minkéi S átkozott magunktól szegény mieinket! '. O Hallom, hallom az ember hangját, Élők és hu llák sírják, sikongják: “Kit ember-okosság beteg ördöggé tett, Mentsd meg önmagától az emberiséget! Fekete földön újévi fehérség : Zsibbadt szivünkben csecsemő reménység. Isten, éveket, sziveket teremtő. Teremtsen újjá ez az ujesztendö! dalába balra nagy kört ir le, kerítés, majd véres rendet vágva a rebellisek között felénk kanyarodik. Vivát la Légion! — ordítja a fá-'* radt védők serege. Utolsó töltények kattannak a zárban, féltve őrzött maradék kézigránátok röpülnek az ellenségre, a sebesült vad hajrát ordít, a haláltusáját vivő bajtárs boldogan elcsendesül. A harcizajnak vége. Mind messzebb csörömpölnek a távozó harckocsik. Előáll a sebesült szállító kocsi. Kilenc súlyos sebesült az áldozat, gazdám: Kréméi főhadnagy is közöttük. E maroknyi őrs, 32 fős védő 380 kommunista ellen állt sarat, hősi jussa a győzelem, a megfutamodásra kényszeritett ellenség otthagyott hadizsákmánya, hullák az akadályok előtt. A betegszállító kocsi elgördült Túrán felé. Szemünkben megmaradt örökre, a sebesült bajtársak katona pillantása. Az éj tovavonult. Felkelt a nap, keleti színével beragyogta a hős csatateret. Mélyen a reggelben a mi anamita "bennfentes” bennszülöttünk szakadozott ruhában, összehasogatott lábakkal megjelent. Mély sajnálkozását fejezte ki a látottak felett. Sebesült bajtársaink hallatára SauLong őszinte, fájó könynyeket hullatott. Az ellen fősullyal az Örs gyenge pontjait támadta. Tisztában volt a védelem felépítéssel. Magától jött a gondolat, valaki áruló soraink között. “Szépen” kérdések kereszttüzébe vettük a bennszülött bejárónkat. Firtattuk hol s merre jártak az éjjelen? Hosszas "puhitás” után bevallotta, hogy ö a rebellisek embere. Eddig szól Komáromi bajtársunk jegyzete. E harci élmény egy a számos Turán-i Csodák közül, hol az emberi hősiesség, a férfias helytállás a hősiesség csodájába emelkedik. Ne nézzünk át hanyag nemtörődömséggel ezeken az eseményeken. Foglalkozzunk velük, tartsuk ébren, nemcsak ezt, hanem a többi hasonló Turán-i Csodákat is, mert a mi véreink szenvedtek és mindmáig állják a S3rat azon a vidéken, honnan lehet a vietmin kapitány szavai szerint a magyarság évezredekbe nyúló őse útnak indult Nyugat felé.
