Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-15 / 4. szám
4-ik OLDAL "KRÓNIK A" 1954 április. Magyar fohász... Irta: P. SZELÉNYI IMRE. Bánatoknak sötét tengerében Vergődünk ma is, árva magyarok. Nincs ki hallja, felfogja szivében Az ezeréves őrlő bánatot? Fohászunk bus, a lelkünk zokogja: A ve, ave Maria! Hozzád jövünk István gyermekei Küldetésben, árván leomolva, — Hallgasd meg a puszták-énekeit Viharban és gyászban összebújva: Hangunk nem uj, ezerév igy hagyta: Ave, ave Maria! Te voltál a biztató reménység, Kínokban megszentelt égi Anyánk: Hajnali fény, élő messzeség A Kárpátokon s az Adrián! Ezért zug most fájdalmunk harsogva: Ave, ave Maria! Tövist szúrtak mindnyájunk szivébe! Könny mossa ma a Kárpátok falát ■— Halálmezők jaja sir az égbe S könnyeinkből lesz uj Adriánk . . . Könyörülj rajtunk Hajnal Csillaga: Ave, ave Maria! Carey, 1954. előtt 540-ben verte le az asszírokat, tehát az ő neve előfordulhat a szövegben. És talán utódai, Cam. byses, Darius, Xerxes. Sok fejtörés után rájött a titok nyitjára és egy tucat ó-perzsa betűt fejtett meg az ékirásból. (Darius idejében Krisztus előtt a hatodik században a föníciaiak ábécéjét már ismerték Kis-Ázsiában és ékírásos betűkkel használták.) Grotefend munkáját a francia Emile Burnouf és a német Christian Lassen folytatták, akiknek munkájáról 1836-ban a tudományos körök jelentést adtak közzé. A nagy munkát, az ékirás megfejtését az assziriológia tudományában angol ember fejezte be, aki azonban 1846-ban jelentkezett először munkájának elismeréséért. Az ő érdeme, hogy ez a szó SZUMIR bevonulhatott a népfajok csoportjába, noha az elnevezés nem tőle származik. HENRY CRESWICKE RAWLINSON. így hívták azt az angol őrnagyot, aki ebben a rangban 27 éves korában a perzsiai Behistun melletti magas kőszikláról kötélen leereszkedett, hogy a sziklaoldalba vágott ékírásos szövegeket lemásolja. A dolog nem volt könnyű, amelyről az olvasó meggyőződik, amikor ezt a fejezetet elolvasta. Perzsiában (ma Irán a neve) a Karkheh folyótól nyugatra, talán tiz mérföld távolságra Bagistana falu közelében (régi neve Behistana) kopár hegycsoport húzódik, amelynek völgyében évszázadok óta karavánok jártak. Akik az egyik sziklahegy mellett megálltak és feltekintettek a hegyoldalra, különös látványban volt részük. Száz lábnyi magasságban a sziklafalba vágva 12 láb magas, kétszerolyan széles dombormüvet láttak, amelyen a legkimagaslóbb férfialak mögött két harcos állt, előtte hátánfekvő férfi kegyelemért nyújtja fel karját, a fekvő alak mögött pedig kilenc kisebb férfialak áll libasorban, kezük hátul összekötözve, nyakuk körül kötél, amellyel egymáshoz vannak fűzve. A dombormű felett és alatt ákom-bákom írásjeleket láthattak azok a bátorszivüek, akik a helyoldalon felkusztak az emlékmű közelebbi megtekintésére. Mit ábrázolt ez az emlékmű? A perzsák évszázadok óta arab betűket olvastak, irtak. Az emlékműn látható ékalaku írásjegyek, tehát nekik is épp oly megfejthetetlenek voltak, mint az európaiaknak Grotefend előtt. Rawilinson, aki a behistuni emlékműről előzetes tudomással birt, semmit sem tudott annak eredetéről. Hisz a régi európai utazók, tudósok, Bembo a 17-ik, Otter a 18-ik században csupán találgatták a mű eredetét, az utóbbi a 12 apostolnak hitte. Kér Porter 1827- ben azt irta, hogy Shalmanaser-t ábrázolja a fogságba vetett zsidó törzsek fejeivel. Fejezetünk hőse tizenhétéves korában az East India Company szolgálatában állt. Mint kadét egy Indiába utazó hajón teljesített szolgálatot. 1833-ban mint tisztet Perzsiába küldték. Itt tanulta meg a modern perzsa nyelvet, amelynek később nagy hasznát vette. De menjünk sorjában. Rawlinson 1835-ben a maga szervezte kis expedíciójával felért a Behistun hegyre és onnan erős köteleken leereszkedett a dombormühöz. Ismervén az ó-perzsa írásjeleket, azokat két részletben lemásolta. (A mástipusu, szintén ékírásos szövegeket ekkor még nem másolta le.) A már ismert, ó-perzsa ékírásos betűk felhasználásával az öt hasábos 414 soros szöveget (több, mint 15,000 betűt) hónapokon át böngészte, tanulmányozta és annak angol fordítását magyarázó szöveggel és képekkel "Memoir”-jában (Journal of the Royal Asiatic Society) 1846-ban kiadta. Ezzel nemcsak az eddig ismeretlen ó-perzsa nyel. vet ismerte meg a világ, annak teljes ékírásos ábécéjével, hanem megfejtődön ennek a különös domborműnek a titka, amely a per zsa történelemnek egyik érdekes fejezete DARIUS perzsa király korából. Ez a behistuni ó-perzsa ékírásos szöveg rövid tartalma: Amíg Darius a lázadó Babilon ellen harcolt, távollétében Gaumata főpájb megnyerte a maga részére a hódított területek királyait, vezéreit, akik elismerték öt uruknak és Dariust bitorlónak nyilvánították. Mikor diadalmas harcából Darius hazaérkezett és ellenségek fogadták, megütközött velük és egytőlegyig legyőzte őket, vezetőiket foglyul ejtette. A királyi biróság Ítélete alapján Darius kihirdette előttük a halálos ítéletet (ezt a jelenetet ábrázolja Darius rendeletére sziklába vésett emlékmű, amelynek az ad különleges érdekességet, hogy a láncrafüzött lázadó királyok sorában az utolsó,, magas kucsmás alak Skunkha, a scythiaiak (szittyák) vezére. Ugyancsak ez a figyelmeztető szöveg áll a dombormű alatt: "Darius király erre figyelmeztett: Te, aki az eljövendő napokban meglátod a felirást, amit királyi rendeletre kalapáccsal irtak a sziklára, Te, aki ezeket az emberi alakokat itt látod. Ne törölj le arról semmit, ne rombold meg. Legyen rá gondod, hogy ha nemzetséged van. Azok zavartalanul megmaradhassanak." Nem csoda, hogy Darius életében és halála után, mindaddig, amíg az ékirást értő emberek lak. ták ezt a vidéket, épségben maradt az emlékmű. Krisztus előtti évszázadban itt járt Diodorius, Julius Caesar kortársa, aki a dombormű láttára azt irta. hogy Babylon királynőjének, Szemirámisz nek emlékműve. Ö vésette a hegyoldalba szent hely gyanánt. Tehát a rovásírást a rómaiak nem ismerhették. * * * Rawlinson 1844-ben fogott a második (szuziai) szöveg, majd 1847-ben a 3-ik (babiloni) szöveg lemásolásához (az utóbbi egy kiugró szikla tömbön van) A szuziai 263 soros szöveg megfejtése Edward Hincks, Westergaard, (könyve 1854-ben Copenhagenben megjelent.) De Saulcy és Norris nyelvtudósok érdeme. Norris a Royal Asiatic Society titkára a szuziai teljes szöveg fordítását 1855-ben közölte. A legtóljára hagyott 112 soros babiloni szöveget Rawlinson, Hinck, Oppert és Fox Talbot később fejtették meg. Talbot volt az, aki kimutatta, hogy a babilóniaiak nyelve szemita eredetű és a héber nyelv, vei rokon. Napjaink tudósai a szuziai szöveget elámi, a babyloniai szöveget akkád néven tartják nyilván. Ez csupán elnevezési megkülömböztetés és ismét hangsúlyozzuk, hogy noha Rawlinson érdeme óriási, NEM Ö FEDEZTE FEL A SZUMIROK, a nem szemita fajú nép hagyatékait. Ez sokkal később következett be. Rawlinson, amikor az általa babiloninak tartott (újabban akkádnak nevezett) szöveget tanulmányozta, eleinte legyőzhetetlen akadályokkal találta magát szembe. Mig az óperzsa szöveget könnyen fejthette meg a modern perzsa nyelv és ábécé alapján, addig a babilóniai (akkád) szövegnél az ékírásos ábécé tudása csak zavart okozott. Mert például az r betű ebben a szövegben hatféle jellel íródott, attól függvén, hogy milyen magánhangzó előzte meg, vagy követte. Az ar, er, ir, or, ur szavakban az r betűt máskép írták, mint a ra, re, ri, ro, ru szavakban. A véletlen jött segítségére, amikor az ötvenes évek derekán régészek olyan agyag táblákat találtak Kuyunjik környékén (ahol Botfa, a francia orvos első ásatását végezte), amelyek szótár gyanánt szolgáltak Rawlinson számára. Ezek a kis táblák a Krisztus előtti hetedik század közepén készültek az akkori idők felnőttéi részére abból a célból, hogy a szótag írás (ideogram) rendszerről a hangutánzó (magán és mássalhangzós) írásrendszerre átsegítsék őket. (Hasonló lehetett az eset Kemal atatürk idejében, amikor a régi török Írásrendszert megszüntették, a kis diákokat már a római Írásjelek tanulására szorították és a felnőtteket régi török- uj török ábécés könyvvel segítették ki. Az akkád ideogramokat ilyen ékírásos betűkkel irt szemita szavak magyarázták. Ekkor jöttek rá, hogy hogy az akkád (tehát szemita) nyelvű szöveget nem szemita eredetű szótagjelekkel Írták évszázadokon át a babyloniaiak és elődeik. (Az eddig felszínre került perzsa és elámi szövegek ismételjük — ábécés szövegek voltak) Ez a behistuni szobormű vezette a tudósokat a régebbi, szótagos, vagy ideogram írásmód, szer megismeréséhez, ahol egy ékírásos jegy egy szótagot, szót, vagy ideát képviselt. A leletek megadták a lehetőséget arra, hogy ennek a különös szövegnek titkát megfejtsék. Hincks már 1850-ben kételkedett abban, hogy az ékirást Asszíria vagy Babilónia szemita népei találták volna fel. Sejteni kezdte, hogy az ékirás Mezopotámia őslakóitól származott, akik a szemiták előtt éltek e földön. Rawlinson 1855-ben kiadott iratai a Journal of the Royal Asiatic Society értesítőben arról tesznek említést, hogy dél-Babyloniában, Nippur, Larsa és Erech romjaiban nem-szemita feliratú téglákat és táblákat talált. 1856-ban Hincks ennek az újonnan felfedezett nyelvnek a problémájával kezdett foglalkozni és miután azt “agglutinativ" (összerakó, ragozó) jellegűnek találta, a tudósok "scythiai” — azaz szittya — sőt akkád nyelvnek nevezték (.ma az akkád alatt — ismételjük a félreértés elkerülése végett, az Asszíriában és Babyloniában beszélt szemita nyelveket értjük). Az 1869-ik évben e zűrzavarból a francia tudós Oppert csinált rendet, amikor egy ilyen cseréptáblára irt "Sumer és Accad királya" cim alapján helyesen a szumir nevet adta annak a nyelvnek, amit a nem-szemita nép beszélt és amely nép találta fel az ékirást. A tudósok nem fo-