Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-15 / 11. szám
6-ik OLDAL "KRÓNIKA" 1954 november. rendesen karika alakú volt. A ruhára -disz gyanánt ezüst boglárokat, külföldi pénzeket vagy u. n. csüngőket varrtak fel, még pedig oly sűrűn, hogy ezek — a mint egykorú leírásokból kitűnik — csengetyüszerü hanggal kísérték a vitézek lépteit. A lószerszámot is minél díszesebben szerették; ezüst pitykékkel, bolgárokkal verték ki, a ló szügyét pedig szív alakú ezüst lemezzel borították be, melynek közepén aranyozott mélyedés volt. A zablát is ezüst gombokkal tették ékesebbé. A nők ruhája hihetőleg vászonból, az előkelőbbeké selyemből készült. Ékszerül fülbevalót, nyak- és karpereceket, boglárokat, gyűrűt, a ruhán pedig gombokat, csüngőket viseltek. Eddigelé mintegy tizenkét nagyobb és több kisebb ősmagyar sirleletet ismerünk. A legelső, pogány magyar sirt, egy lovastul eltemetett vitéz sirját, 1834-ben a Pest-megyei Bene-pusztán fedezték föl. Hogy csakugyan pogány magyar vitéznek szolgált nyugvóhelyül, kitűnik a benne talált Berengár király-féle f888— 924) érmekből, melyek mind át voltak lyukasztva, nyilván azért, mert a köntösra voltak varrva. A bene-pusztai leletet követték: a verebi (1853), galgóczi (1860), szolyvai, hugyaji, balkányi és tisza-löki (1870), a pörös-horgosi (1871) , anarcsi (1871 előtt), pilini (1872) , érd-battai (1873), nagyteremiai (1876), neszmélyi (1877) csarna-csatári (1878), szeged-öthalmi (1879), nemes-ócsai (1880) monaji .és szentes-nagyhegyi (1887), csornai (1887 — 1888), szeged-ásott v királyhalmi és szeged-bojárhalmi (1889), székesfehérvár-demkóhegyi ) 1892, végül a gödöllői, mogyorósi, erdőteleki, homorszögi és magyi; az utóbbiak feltárásának ideje azonban nem ismeretes. Mind e leletek közül kilenc van olyan, melyekben érmeket is találtak; a bene-pusztaiban, mint említők, I. Berengár olasz királynak 35—40 drb érmét, a verebiben szintén Berengár-féle érmeket, azonkivül Kopasz Károly (840—877) és Együgyü Károly (884—923) csuszárok, 111. Sergius pápa (904—911), végül Német Lajos császár (855.— 875) és I. Miklós pápa (858—867) közösen vert pénzét; a piliniben Jámbor Lajos császár (814—840), a neszmélyiben I. Berengár olasz és Madarász Henrik német király (918- 936), a gödöllőiben Athelstan angolszász király (924—948) ezüst érmeit, a szeged-öthalmiban Dukasz Mihály byzanczi császár (1067—1078) aranyát, két leletben pedig a turkesztáni Szamanida-ház ezüst pénzeit, jelesül a szeged-királyhalmiban Izmail ben Ahmed emir (892—907) Balkhban, 906-ban s a galgóci leletben Naszr ben Ahmed emir (913-4— 942-3) Szamarkandban, 918-9- ben vert érmét. Az eddig ismert ősmagyar sírok többnyire egyes előkelő magyar vitézek és nejeik sírjai; ősmagyar sirmezőt eddig még nem ástak föl. A sirleletek legnagyobb része a Nemzeti Muzuemba került, egyes> leleteket a szabolcsi, váci, csornai és szegedi múzeumokban őriznek. Milyen lehetett a honfoglalás korában a magyar ember típusa? alig sejthetjük. Bizonyára elütő volt a mostani magyar ember típusától. Egy évezred alatt annyi sok néppel érintkezve, kereszteződve, művelődve, népünk eredeti mivoltából okvetlenül kivetkőzött. Termetére az ősmagyar inkább zömök lehetett, mint magas, arckifejezése bizonyára inkább emlékeztetett az ázsiai népekére, mint mai napság. Szemeik mélyen fekvők, arccsontjaik kiállók, arcszinök sötét: még ilyenekül rajzolja őseinket egy XII. századbeli iró, ki Magyarországon utazott keresztül. Hajuk inkább barna volt, mint szőke: rövidre nyírták, csak oldalt eresztettek háromágú befont üstökét. Az utóbbi a voguloknál mai nap is divatos és hogy ez volt őseink egykori hajviselete, mutatják krónikáink, melyek a pogány magyarság lázadása idején különösen fölemlítik, hogy akkor e pogány viselet újból lábra kapott közöttük. Hogy a régi magyar izmos, edzett faj lehetett, azt, ha Leo császár nem mondaná is, úgy is gondolhatnék. Az a nép, mely harcban nőtt fel, melynek ez volt élete, nem lehetett gyönge testű, elsatnyult. Lelki tulajdonságaira nézve a mai magyar ember bizonyára sokban hasonlít őseire. A vendégszeretet, népünk e főerénye, megvolt őseinkben is; megvolt bennök a nemes büszkeség, a tüzes, lobbanékony természet, a józan gondolkozás, az őszinteség, a kedélyesség s a legénykedés hajlama, szóval mindaz, mi erénye, hibája népünknek. Erkölcsi tekintetben jellemző az ősi családélet tisztasága. Mig a keleti népeknél székében dívik a soknejüség, annyi fejetlenségnek, pártoskodásnak okozója, addig őseink csak egynejüséget ismertek. A házasságot vétel utján kötötték. Erre vallanak az eladó lány s a vő (értsd: vevő)-legényféle kifejezések; erről tanúskodik Ibn Roszteh arab iró szövegének egy bővebb változata, mely a IX. század végén élt Dsaiháni szmanida vezér müvéből van véve s melyet a perzsa Gurdézi tartott fönn számunkra. Szerinte a magyaroknál az a szokás, hogy mikor házasodnak, nászajándékot visznek, a mely különböző, a szerint, -hogy milyen a leány és mennyi marhája van. Ha a leányos házhoz érkeznek, a leány apja a vőlegény apját bevezeti házába és megmutatneki, hogy mije van menyét-, nyesi- és cobolyprémekben, evet- és rókabőrben, úgy szintén kamüka-selyemszövetben. Aztán vagy tiz prémes ruhát szőnyegbe göngyölve a vőlegény atyjának lovára köt s miután számba vették a marhából, pédzből és bútorokból álló nászajándékot, a leányt a vőlegény házához viszik. Hogy mennyire becsülték őseink az aszszony-népet, mutatja a feleség szó; viszont az uram-féle megszólítás s népünknek az a szokása, hogy a férj feleségét tegezi, mig az őt kendnek szólítja, a családfő nagyobb tekintélyére, hatalmára vall. És most hadd mondjunk valamit őseink vallásáról is. Sajnos, ismereteink e tekintetben még mindig nagyon hézagosak s kérdés, ha vájjon fogunk-e valaha többet tudni róla. Nehány szórvá-Vándor-magyar dala... Zengeném Uram a mámoros hozsannát, A tavaszi szél zengő kórusában — Hisz a vérpiros tulipok dalát Őlelki lelkem, De könnyeim fátylán át Belém merednek magyar keresztek . . . Uram! viharból jöttem, vérzőn is szeretlek! Zengeném ifjú, elszánt szívvel a tavaszt! A hegyeket őrlő, viharos panaszt, Melyben szavaid is, úgy zokognak . . . Korbácsod suhog, A templom — kárpit inog — Fáj! Főpapod a rácsok mögött — S ősi népe, ma már a föld alá költözött! Zengeném a dalt, szép patakjaink dalát, Viharzó folyók millió csillagát . . . Ha kiqyul az éj, lánqol a puszta — A Délibáb sir! Gyilkosán húz a muszka, Mint éhes ordas, bitang vérleső S igy Uram! szememből maró könny tör elő! "A dalt, ne zengd-óh magyar! — de hited legyen! A hit mélyiben a bánat könnytelen! Kisirt szemek magasba nézzenek! Túl “feszitsd-megen!” Ragyog a Kereszt, hallod: Beteljesedett! Térül még lator, És elszánt kapitány, fohásza felharsog! Az Egek-erői felszedik a könnyet! A Golgotán jajod, ma fohász legyen! Bennt viharzó, tisztitó a bajban. — Szülessen újjá, A hontalan magyar! S fájdalmában keresztet szeressen . . . így síromból a Hősök öröme dereng fel! Carey, 1954. (PSZY.) nyos megjegyzés, célzás régi kró- hogy szövetségeseiknél, a kozánikáinkban és törvényeinkben, a roknál, a zsidó és mohapmedán nép meséiben, szólásaiban és ba- valláson kivül a keresztény valbonás szokásaiban található egyes lásnak is voltak követői, feltehető, nyomok, végül a rokon népek hogy ez a vallás nem volt egészen analógiája — mert hiszen lénye- ismeretlen előttük, midőn hazánkgében ezeknek vallásával kellett ba költözködtek. Isteneiknek álegyeznie őseink vallásának: ime dozaíokat mutattak be, rendesen az anyag, a miből a pogány ma- erdőkben, forrásoknál, kutaknál s gyár vallást rekonstruálnunk kell. köveknél, s bálványok alakjában A finn-ugor népek fennmaradt imádták őket. Legkedveltebb álhitregéi és hősmondái arról tesz-; dozatuk volt a fehér ló. Papjaik, nek bizonyságot, hogy e népek jósaik is voltak, kik az áldozatokat vallása eredetileg természet-imá- intézték; táltosoknak nevezték s dás volt: annak kellett lennie az kiválóan tisztelték őket. Voltak ősmagyar vallásnak is. A termé- jósnők is; ezek, mint nevök muszet erői sokféleképen éreztetik tatja, jövendőmondással, de kuhatásukat az emberrel s hol áldást, ruzslással is foglalkoztak, hol veszedelmet, romlást hoznak Hittek a lélek halhatatlanságáreá. E hatást az ember annál in- ban. A tuvilági életről azt tartotkább érzi, minél kevésbbé emel-, ták, hogy a földi élet folytatása, kedett a természetes állapotból a hol megölt ellenségeik szolgálni műveltebb állapotra. Nem csoda fogják őket. Pogány őseink a vitehát, ha a kezdetleges műveltségű tézt teljes díszben lovastul együtt népeknél a természeti erők isteni- temették el, még pedig a lóra ültésével találkozunk. A természeti tetve, úgy hogy arccal kelet felé erők sokfélék lévén és sokféle fordult; a vitéz mellé tették fegyalakban- jelentkezvén, innen a véréit: egy pár nyilvasat, fitkábsok istenség a természetimádók ban kardot. A ló fel volt szerszávallásában. mozva, szájában a zablával, hátán Pogány őseink is sok istent a nyereggel. A paripán kivül néha imádtak. Tisztelték a föld, a viz, a vadászkutyát is az elhunyt mela tűz s a levegő szellemeit, legfő- lé temették; mellé helyezték utóbb kép azonban az ég istenét, ki tü- élete párját is, ráadván összes ékzes nyilakat szór le a földre, a go- szereit. A halottakat olykor meg nősz emberek közé. is égették. Emléköket torral ülték Úgy látszik, ő volt az “öreg is- meg. Ily alkalmakkor megzendült ten” vagy a “magyarok istene”, az ősöket dicsőítő ének is, mig a kit a nép mostan is emleget. Az rendesen csak szerelmi bánatát, isteneken kivül hittek őseink jó vágyakozását önté dalba a nép. és gonosz szellemekben, tünde- Fájdalom, az ősi költészetnek rekben és manókban. A szomszéd nem maradt fönn egyetlen emléke népek vallása is hatással volt re- sem, amint NEM MARADT ájok, igy főleg a perzsáké, a kik- FÖNN AZ ŐSI MAGYAR nek a nyelvéből vettük az “isten” ÍRÁS, mely hogy létezett, a betű s az “ördög” szót. Tudván azt, s a rovás szavak is mutatják.
