Krónika, 1953 (10. évfolyam, 2-12. szám)
1953-09-15 / 9. szám
1953 szeptember "KRÓNIKA” 9-ik OLDAL úgy hogy az ország produktumai átrakodás nélkül közvetlen Közelkeletre voltak szállíthatók. Ez a speciális magyar intézmény a magyar tudás és élniakarás egyik méltó kifejezője volt s annak felkarolása és továbbfejlesztése csak előnyére válhat az ország gazdasági életének. Minthogy a világpolitikában oly törekvések mutatkoznak, melyek egy Egyesült Európai Államok felé gravitálnak, melynek keretében egy Dunai konföderáció is számbavehető, nekünk magyaroknak azon kell lennünk, hogy egy ilyen esetleges konföderációban — mint központi dunamenti ország — vezetőszerepünket gazdaságilag is alátámaszszuk. Ehhez pedig a jól megszervezett vasúti és kereskedelmi hajózási forgalom elengedhetetlen. A múltban a magyar dunai hajózás az osztrák, német és szlovák hajózási vállalatokkal együttműködött, azaz "pool”-t képezett, amely igen jól bevált. Ehhez a pool-hoz csatlakozott később a jugoszláv hajózás is. Az együttműködő dunai hajózási társaságok közös állomásokat, rakberendezéseket és tárházakat tartottak fenn, ami a hajózás rentabilitását nagymértékben előmozdította. Regensburgtól le a Fekete-Tengerig ezek az együttműködő dunai hajózási vállalatok a dunai összáruforgalom kétharmad részét bonyolították le s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint nevezett hajózási vállalatok évvégi zárszámadásai, melyek különösen 1935-től kezdve évről-évre magasabb nyereséget mutattak ki. A nyugati országokban — Belgiumban, Hollandiában és Németországban — óriási előnye a belvízi hajózásnak, nemkülönben az olcsó szállítási módnak, hogy a folyók siámtalan hajózható csatornákkal vannak összekötve, melyek lehetővé teszik, hogy teljes hajórakományok átrakodás nélkül eredeti rendeltetési helyükre szállíthatók, megkímélve a vasutat, melyen a szállítási költség jóval magasabb, sokszor a többszöröse a hajószállitás költségének. Sajnos meg kell állapítani, hogy a csatornázás terén nagyon sok tennivalónk volna, hiszen a tervezett és eddig kivitelre nem került Duna- Tisza csatorna (mely Budapest- Szolnok magasságában kötné össze a két folyót) csak terv maradt, pedig ez a csatorna volna hivatva a Tiszántúl és kapcsolt vidékének terményeit az olcsó vizi utón nyugati irányba szállítani. A Sió csatorna pedig hajózási szempontból nem bir jelentőséggel. A jövő Magyarországban tehát ezt a szektort semmi szin alatt nem szabad elhanyagolni és legalább a már tervezett csatornák megépítését kell az arra illetékes szakminisztériumnak a jövőben forszírozni. * * * Végezetül kegyelettel kell megemlékeznünk az első és második világháború hősi halott dunai hajósairól, akik hivatásuk becsületes és odaadó teljesítésében áldozták életüket a hazáért és szabadságért. TAMÁSSY. OLVASÓINK FIGYELMÉBE! Kiadóhivatalunk uj cime: 227 Fifth Ave., 6-ik emelet, New York City 16, N. Y. Köszönjük, Olstfaoorn ür! ONZE DANK, MENEER OLSTHOORN! Irta: FORRAI ZOLTÁN (Amsterdam) A “KRÓNIKA” havilap folyó évi júliusi számába megakadt a szemem egy hollandiai menhe]yen élő magyar hölgy, Magyary Kossá Ilona sorain, melyekben megrázó módon panaszolja el szomorú helyzetét. A “Króniká”-val a kezemben beállítottam G. N. Olsthoorn-hoz, aki a hollandiai ’‘STICHTING HULPACT1E yOOR HONGARIJE” - azaz: a “Magyar Segély Akció Alapítvány” — mozgató lelke, feleségével A. M. M. Olsthoorn—van IWoesik-kal együtt. Olsthoorn ur első, szokásos reakciója volt a cim feljegyzése, majd az ugyancsak szokásos segélynyújtás. Olsthoorn né asszony azonnal Schoorl-ba utazott, hogy a panaszt személyesen is meghallgassa, magával vitt egy magyar hölgyet is tolmácsnak, hogy Magyary Kossá Ilona "magyarul önthesse ki a lelkét, mert ez már maga is könnyebbséget jelent, a segítségen kívül”. Itt álljunk meg egy szóra most. Ki ez a G. N. Olsthoorn? Tisztára holland származású ember, aki ugyancsak holland feleségével, páratlan arányú segélyakciót állított fel Hollandiában. G. N. Olsthoorn a legnagyobb holland katolikus napilap, a “DE MAASBODE” igazgatója. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a segitőakciónál csupán katolikusok jönnének számításba. Hogy ki milyen vallásu, azt nem kérdik Olsthoorn-ék. Ök csupán azt kérdik: mi az, amire a legnagyobb szüksége van a nélkülözőnek. Ma, amikor a “Krónika” cikkére hivatkozva meglátogattam Olsthoorn-t, a "Maasbode” Amsterdamé szerkesztőségében, karonfogott, hogy megmutassa a szerkesztőség egyik nagy helyiségét, amelyet eddig nem ismertem. Elállt szemem szám a látottaktól. Különböző magyar menekülttáborba és Magyarországra címzett csomagok garmadája volt ott felhalmozva. És egyenesen erre a célra desz kából összetákolt magas polcok, telistele ruhanemüekkel! Külön voltak, nagy halomba elhelyezve, az ingek, fehérneműk és zsebkendők. Külön a télikabátok, esőka- ♦ bátok, öltönyök és gyermekruhák, női ruhák, cipők és alsóruhák. Tisztán szépen vasalva. És életkorok szerint csoportosítva. Olyan holmik, amiknek megvásárlása a ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI Eisenhower elnök a Munka Ünnepe, a szeptember 7-iki Labor Day alkalmából kiáltványban üdvözölte az Egyesült AUamok munkásságát s amit a kiáltványban mond, megérdemli, hogy ne menjen nyomtalanul feledésbe. A kiáltvány többi közt hangoztatja, hogy “az amerikai munkásság büszke az erőire és prosperitására, amelyet a szabad munkaviszonyok mellett szerzett meg. Független szakszervezeti erősek és büszkén állnak ellen a politikai leigázását célzó kísérleteknek. Tanuk arra, hogy a szabadság áldásai meghazudtolják a totalitarizmusok hamis ígéreteit. Rácáfolnak a hamis állításra, hogy a politikai szabadság csak a gazdasági szabadság rovására szerezhető meg”. Az elnök kiáltványa aztán rámutat arra a nagy előrehaladásra, amely a munkások életviszonyai terén “a világon páratlan mértékben” következett be az Egyesült Államokban. Az amerikai szervezett munkások bére és életviszonyai valóban olyan fokon állnak, mely mellett minden osztályharcos izgatás nevetségesen hangzik. A két-három dolláros órabérü szakmunkás maga is neveti, ha azt állítják róla, hogy “kizsákmányolják”. Amerika bölcs méltányossági szelleme, amely összkomfortos lakáshoz polgári életmódhoz, refrigeratorhoz villanykonyhához, televízióhoz és mindenféle kultur-lehetőségekhez juttatja a munkást, legyőzte Marxot és Lenint s ebben van egyik főmagyarázata annak, hogy a választásokon oly kevés a kommunista szavazat, hogy nagyitóüveggel kell megkeresni. Némely nyugateurópai országok vezetői számára nagyon elkelne, ha jól megrágnák, ami ebben a kiáltványban van. S ha követnék szellemét, nem kellene a kommunisták szaporodása miatt aggódniok. Nagyon reájuk fér, hogy malicia helyett, tanuljanak Amerikától. Aki összehasonlítja a nyugateuropai munkások keresetét az amerikaiéval, hamar tisztában van azzal, hol harcol jól a rendszer a kommunizmus ellen. Ami pedig a Szovjet-blokk országait illeti, az ellentét még sokkal kirívóbb, mondhatni hátványozott. Az amerikai munkás a szabadsága feláldozása és minden sztahanovista tulerőltetés nélkül összehasonlíthatatlanul többet keres, mint azon országok munkásai, ahol a propaganda-jelszó szerint minden a munkásé. Az amerikai szabadság és méltányosság áldásai és a magyarországi és más rabországi vörös totalitarizmus alatti munkás-életsors közti, óriási kontraszt önmagáért beszél. . . Eisenhower kiáltványának mondanivalója van a rabországok menekült fiai számára is, akik majd a felszabadulás után résztvesznek hazájuk újjáépítésében. Ne hallgassanak egy elsülyedt világ netán ittrekedt Ripp van Winkléire, akik a vörös munkáselnyomást csak más előjelű zsarnoksággal akarnák felcserélni. Nem nekik van igazuk, hanem a keresztény elvekkel harmonizáló Amerikának, amely nemcsak vallja, de “a világon páratlan mértékben” be is bizonyította, hogy az emberiesség a legjobb és leghazafiasabb politika minden materialista, kommunista lélekhalászattal, demagógiával szemben, sőt — a leguribb politika is. Akik majd ezt a szellemet viszik magukkal' politikai podgyászukban és megvalósitani törekszenek, urnák, magyarnak egyaránt kiválóak lesznek és nem kell félniük, hogy az otthoni mai magyarok úgy néznek majd reájuk, mintha kisértetek volnának. . . Kisértetek, akik meghaltak, csak még nem tudják. hontalanoknak, vagy nélkülözőknek, elérhetetlen vágyálom. Ha a névtelen Olvasó meglátogatná egyszer az Olsthoorn családot otthonában, ki kellene, hogy utazzon Amsterdam pereméhez. Bekopogna ott egy hajdani parasztgazdaság egyik házába, amelyet szántóföldek és vizerek ölelnek körül. Minden olyan idillikus: egy csónak a vizen, a kertben gyű' mölcsfák és virágok. Valósággal a “béke” poétikus ábrázolása. Nem gondolna egyáltalán a világpolitika fenyegető veszélyeire, hanem mélyen szívná be a virágok illatát, gyönyörködne a szellőben hajladozó fákban s a vizerek ezüstös tükrében. De ha belépne a házba, meglepődne. Az egész ház zsúfolva az összegyűjtött és szétküldendő ruhanemüekkel. Alig tudna az egyébként széles folyosón mozogni, mert alsóruhák, télikabátok és esőkabátok halmazai alig hagynak erre valami helyet. Ruhák, amelyeket az Olsthoorn család a késő éjjeli órákig rakosgat, rendez, csomagol, címez! És a sok hivatalos formalitás intézése. Ezzel telik a nappal nagyrészeT A kérések ■am naplózása, amelyek vastag füzetek garmadáját töltik meg. Rövid idővel ezelőtt 3,000 “koldulólevelet” küldtem szét — mondja Olsthoorn — mert az itteni nagy árvizcsapás után lecsökkentek az adományok számunkra természetszerűen és a görög földrengés is hozzájárult ehez az újabb csökkenéshez. Ez az ember, féleségével együtt valóságos missziót végez, amit nekünk magyaroknak sohsem lesz szabad elfelejtenünk. Régebben ők voltak a magyar gyermekakciók kezdeményezői és kivitelezői. A háború előtti évekig több mint 33,000 magyar gyermek jutott az ő akciójuk révén hosszabb Hollandia-i üdüléshez. Fáradhatatlanok. Ez a munka betölti teljesen életüket és lelkűket. A világ minden részéből kapnak leveleket, melyben segítségüket kérik, vagy Magyarország-i hozzátartozóik számára kérnek csomagküldést a “STICHTING HULPACTIE VOOR HONGARIJE" utján. Általában csupán ruhanemű és gyógyszer küldhető, a rendelkezések miatt. Az akció ismételten kap Ma-
