Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-05-15 / 5. szám
8-IK OLDAL “KRÓNIK A” 1952 május. VITA-FÓRUM Magyarország történelmét ismerni kell! Irta: CZIKANN-ZICHY MÓRIC. MIÉRT KÜLÖN NÉMET KÉRDÉS? A nyugati szövetségesek átadták válaszjegyzéküket Moszkvának német egységesítést, választásokat, békeszerződést és semleges Németországot követelő jegyzékére. Hajlandók választásokra, ha előzőleg nemzetközi bizottság vizsgálja felül, hogy olyan állapotok vannak-e a német zónákban, hogy szabad választások volnának tarthatók. Ez azt jelentené, hogy fel kell huzni a Szovjet-zóna vasfüggönyét, teljes választási agitációs szabadságot és sajtószabadságot kell ott adni, ki kell engedni a politikai foglyokat és meg kell szüntetni a kommunista “Néprendőrséget.” Ki hiszi, hogy erre Moszkva hajlandó? A másik feltétel, hogy Moszkva járuljon hozzá Németország szabadságához, vagyis, Németország azzal köthessen szövetséget, akivel jónak látja, tehát az antikommunista Nyugattal. Ehhez sem hajlandó hozzájárulni Moszkva. De legkevésbbé hihető, hogy komolyan akarna egységes Németországot, mert össznémet választások kétségtelenül óriási antikommunista többséget eredményeznének és akkor fel kellene adnia mindazon szovjetizálásokat, amelyeket a zónájában iparban, kereskedelemben, mezőgazdaságban 6 a vallási kulturális és politikai élet terén hét év alatt megvalósított. A Szovjetnek a német egységesítéssel és össznémet békével űzött sürgető játéka csak komédia és Washington helyesen mutat rá arra az ellentmondásra, hogy a hét év óta húzódó osztrák békeszerződés körül a Szovjet nem sürgetődzik, hanem továbbra is szabotázst folytat; nem akarja kiüríteni Ausztriát és ebből következőleg Magyarországot és Romániát is. A német kérdést nem lehet a Vasfüggönyöntuli Európa ügyétől függetlenül elintézni. Nincs értelme külön konferenciának a német kérdés rendezésére. Ha egyáltalán értelme van a tárgyalásnak, egész Európa ügyét kell tárgyalni, beleértve úgy a német kérdést, mint a rabországok felszabadítását. A hideg háború vége nem érhető el csak valamennyi nagy európai ellentét közös megoldásával. Egész Európának a Szovjet-ragadozástól való megszabadítása a probléma. Minden más “megegyezés”, amely nem jelentené a Szovjet befolyás teljes megszüntetését Európában, hanem csak a német kérdésben hozna kompromisszumot, nem volna egyéb, mint a Szovjet európai hadállásainak további megkönnyítése. Washington is látja, hogy ez a Szovjet célja és nem fog kötélnek állni. Az egyik amerikai magyar hetilap hasábjain hónapok óta olvashatjuk egy sokat szerepelt politikusnak írásait. Azt is megállapíthattuk, hogy mióta ez a hajdani pártpolitikus hosszú hallgatás után Írásaival ismét megjelent a közélet porondján, erősen elfordult attól az irányzattól, amelyet több évtizedes pályafutásán át képviselt és legutóbb is emigrációjának első éveiben megjelent emlékirataiban hangoztatott. A mi lapunk eleve elzárkózik minden pártpolitikától, egy nagy történelmi elvnek vagyunk szerény hirdetői, amely elv már lényegénél fogva is magasan felette kell álljon az emigrációs politika kicsinyes napi hullámzásainak. Minden becsületes, a szélsőségek bármely fajától távol álló magyarnak egyforma szeretettel nyújtjuk kezünket és hivjuk őt a történelmi jogfolytonosság táborába, nem nézve azt, hogy a józan középutas politikai irányzatok melyik árnyalatához tartozik. Most sem egy politikusnak pálfordulását akarjuk pellengére állítani, mert tudjuk jól, hogy a politikus uraknál előfordul ilyesmi és mi talán éppen azért nem vagyunk politikusok, mert elvünk az, hogy az igaznak megismert utón egyenesen kell előre haladni még akkor is,, ha ez talán egyeseknek nem tetszik vagy pillanatnyilag nem tűnik célszerűnek számukra. E sorok tehát csak azért íródtak, mert az említett politikus utolsó cikkeiben kísérleteket tesz oly irányban, hogy a pártpolitika mezejéről a történelmi értékelés síkjára lendüljön fel és eközben a tévedések sorozatát követi el. írásai szinte iskolapéldái annak, hogyan nem szabad történelemről írni bármely időben és körülmény között, de legkevésbbé egy oly tra gikus kornak a mélypontján, amelybe a magyarság ma akarata ellenére belesülyedt. Ily gyászosan nehéz időkben még fokozottabban kell ügyelnünk arra amit papírra vetünk, mert jól tudjuk, hogy rabszolgaságban sínylődő népünk felszabaditása és romokban heverő hazánk újjáépítése csakis a külföld hatalmasságainak segítségével valósítható meg, tehát fokozott kötelességünk, hogy nemzetünk múltjának kérdéseit a legmesszebbmenő tárgyilagosság hangján ismertessük. Hiba az is, ha múltúnk tárgyalásánál tulmegyünk a való igazság határain és propagandaizü egyoldalúságba esve, mindent csak szép és előnyös oldalról akarunk megvilágítani, de bűn a nemzet ellen az ha — főleg a napi politika kisded céljainak érdekében — meghamisítjuk a történelem igazi képét, saját magunkat mocskoljuk és gyalázzuk ott is, ahol semmiféle gáncs nem érheti elődeinket azért amit cselekedtek. E politikus téves írásai szolgáljanak intő például mindenkinek. Aki ezeréves múltúnk kérdéseihez nyúlni mer,, kritikával, önmarcagolással tegye. Mondjuk ki nyíltan: történelem hamisítással építeni semmikép sem lehet, de annál vészesebb lehet a rombolás, melyet véghezvisz. * ¥ * A történelem egyike a tudomány azon ágainak, amelyeket különböző szinten lehet művelni. Az elemi és középfokú iskolák nebulóival megismertetik hazájuk történelmi eseményeit azok időrendi sorrendjében, de nem tárják fel fejletlen gyermekagyuk előtt azokat a mély hatóerőket és inditóokokat, amelyek az egyes történéseket előidézték. Az élet kapuján kilépő VHI-ikos középiskolásnak már magasabb történelmet tanítanak az u. n. oknyomozót, amely a háttérben mozgó rugókat ismerteti beleágyazva a nemzeti történelem eseményeit a világpolitika szellemi, gazdasági és szociális áramlataiba és azokból következtetve az okozatokra,, amelyek egy nemzet életének folyását megszabták. Ebből az alapvető ismeretből fejlődik ki aztán a történelemtudománynak magasabb régiója, a szellemtörténeti és történelemfilozófiai iskolák sorozata. De minden történelem alapja az ok és okozati összefüggések láncolata marad. ABC ez, melynek ismerete nélkül történelmi kérdésekhez egyáltalában nem lehet hozzányúlni. Nos, a magyar történelmet tárgyaló szerző Írását azzal kezdi, hogy: “Alaposan elmélyedve Magyarország történelmének tanulmányozásába, arra a meggyőződésre kell jutnunk . . .” és hosszú töprengéseinek eredményekért arra a konklúzióra jut, hogy Magyarország történelmi Mátyás királyig ragyogóan felfelé iveit, utána pedig állandóan hanyatló irányzatot mutat. Erre megadja a választ, mondván: “a magyar nem zet az első 600 évben a maga életét élte és azt hozta ki magából a történelem felszínére, ami a sajátja. A második 460 évben pedig részesévé vált a Habsburgok idegen birodalmának és csak azt tudta produkálni, amit a nemzetünk érdekeivel lelke mélyén mindenkor szemben állott uralkodóház felmutatni engedett.” Megállapításának első fele igaz a másodikkal már erősen lehet vitatkozni, hisz a nemzet nagy géniuszai, a Zrínyik, Bethlenek, Rákócziak, Széchenyik, Deákok, Kossuthok, Arany Jánosok tudtommal e kornak voltak a szülöttei és működésűkkel bizonyítják, hogy a magyar szellem ezen 460 esztendő alatt nem korcsosult el. Hogy pedig Magyarország miért nem tudott önálló állami életet élni, errenézve a szerző adós marad a válasszal. Figyelmesen végigolvasva többhasábos eszmefuttatását, azzal a szóval, hogy “török” egyizben sem találkoztam, pedig hát hazánk 160 éves török rabságban való élése oly nagyfontosságu történelmi esemény, hogy arról illenék megemlékezni. Hisz az, hogy lesülyedtünk és rabságba vettettünk a töröknek számlájára irándó elsősorban és nem, miként a politikus szerző megállapítja, kizárólag nemességünk önzésének. Európa más államaiban is önzők voltak akkoriban a nemesek, a jobbágyok más államokban is fellázadtak ellenük, így pld. a Dózsa-féle parasztlázadással csak nem egyidejűleg a szomszédos Karinthia és Salzburg parasztjai is fellázadtak. Őket is az akkori kor kegyetlen erkölcsei szerint erőszakkal verték le, de ezért a keleti barbarizmus mégsem ejtette rabságába ezeket, a nálunk szerencsésebb országokat. Ha a mohácsi csatában arkangyalok és nem egymás ellen gyűlölködő urak harcoltak volna, akik minden rossz tulajdonságuk mellett mégis képesek voltak hősi halált halni, (nem úgy min néhány évtizeddel előbb Szerbia némely ura, aki a török túlerőnek kardcsapás nélkül behódolt), azt külföldi segítség nélkül mégis elvesztettük volna vagy legalább is nem tudtuk volna elkerülni azt, hogy az akkor hatalma tetőfokán álló Ozmán világbirodalom előbb utóbb végig ne gázoljon rajtunk. Hogy Nyugateurópa államai miért nem tudtak komoly segítséget nyújtani akkoriban,, azt is illene tudni a h i s t ó r i á s politikusnak. A Nyugateurópát tragikus módon megbontó eszmeáramlatok következményekép vallásháborúk dúltak itten. Ezek felidézésében pedig a Mátyást követő korszak magyar vezetői igazán nem voltak hibásak, de meg a Habsburgok sem hisz ők ezekben mindvégig önvédelemre voltak voltak kényszerítve. A támadó fél Franciaország és a külömböző német fejedelemségek voltak. A cikkíró bizonyára nagyon méltatlankodik ha az emigráns magyar szélsőjobboldal egyes megnyilatkozásaiban azt olvassa, hogy ha a második világháború alatti, ellenzéki politikusok, sőt maga a kormány nem ingadoztak volna, Magyarország képes lett volna saját erejéből megállítani a Szovjet-gőzhengert. És méltatlankodása indokolt, hisz valóban lehetetlenség egy 10 milliós kis néptől azt kívánni, hogy ellene szegüljön egy 150 milliós hatalom katonai áradatának, amely már előzőén felmorzsolta Európa akkori leghatalmasabb hadseregét, a hitleri Németországét. De ugyanakkor 1526-ra visszavetitve hajszálpontossággal ugyanazt állítja, kikapcsolva okfejtéséből a világpolitika akkori hatóerőit. Habsburg Ferdinánd, aki családja és a magyar Jagellók között titokban megkötött házassági szerződés értelmében a beteges Lajos király után a magyar trón örökösévé vált volna, nem azt remélte, hogy egy néhány vármegyéből álló csonk fog esetleg reá szállani, amely még végvári vitézeinek zsoldját sem tudta saját kincstári bevételeiből fedezni. Tehát mint legelső sietett volna szorongatott sógora, II. Lajos segítségére, ha az akkori világpolitikai helyzet megengedi. E hatóerők tragikus alakulása okozta mohácsi nemzeti 'katasztrófánkat, ugyanúgy mint jelenlegi szovjetszolgaságunk szörnyű állapotát. Szerencsétlen kis hazánk politikusai vagy társadalmi osztályai mindkét esetben legfeljebb statisztái, de semmiképen sem irányítói voltak a világtörténelem eseményeinek. A Török Birodalom erejét talán legjobban Mátyás király mérte le, akit a szerző legnagyobb hősünkül tisztel. Sok vád érte őt, hogy fekete seregével nem a török, hanem Nyugat ellen fordult, de ő apja, a törökverő
