Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)
1950-11-15 / 11. szám
1950 november "KRÓNIKA” 3-IK OLDAL Miért vár királyt Magyarország Irta: CZIKÁNN-ZICHY MÓRIC. SORSDÖNTŐ NAPOK. Amikor e sorokat Írjuk, a kinai kommunisták delegációja útban van New York felé, hogy a UN-ben nyilatkozzék a hat állam javaslata ügyében, amely követeli, hogy vonják meg segítségüket az északkoreai orvtámadók már csaknem összeomlott frontjától. De Peiping még mindig Malik és Vishinsky meséjével operál. Amerikát nevezi aggresszornak, az északkoreai kommunista farkasokat pedig ártatlan bárányoknak akarja feltüntetni. Malik az amerikai csapatok feltétel nélküli kivonulását követeli s a kinai kommunista delegáció ezenfelül Formosa átadását is kívánja. A moszkvai világforradalmi vezérkar receptje és szereposztása szerint folyik az összjáték. Amerika szeretné elkerülni a nagy háborút Kinával, amely előbb-utóbb Oroszországgal való háborút is jelentene. Vannak, akik azt állítják, hogy a kinai népnek a kommunizmus alóli felszabadítása világ-szükségesség. Szerintük a 450 milliós népnek a nemzetközi kommunizmus moszkvai kommandója alá kerülése olyan egyensúly eltolódást idézett elő a világhelyzetben, amely nem maradhat fenn, mert állandó veszélye a világ még szabad népeinek. Amerika azonban egyelőre a koreai háború lokalizálására törekszik, hogy tökéletesitse felkészülését és szövetségesei is felkészülhessenek. Felajánlja, egy északkoreai határsáv nemzetközivé tételét, hogy a kinai kommunisták megnyugtató biztosítékot nyerjenek határaik biztonságáról. Minden kihivó, provokáló gesztusra békehajlandósággal felel, egyezséget keres. A moszkvai lapokból azonban az tűnik ki, hogy a határbiztonság kérdésének felvetése csak ürügy s céljuk a tengerbe szorítani az amerikai csapatokat és gleichschaltolni egész Koreát. Ha a kinai kommunisták a Polit Büro határozatából elvetik az amerikai javaslatot, meg fogják kapni azt, amit elvakultságukban akartak: a keresztény világ egy emberként való talpraállását, végső fegyveres összefogását a kommunizmus ellen. Nemcsak a koreai nép és a kinai nép szabadságáról és igazi békéjéről van szó, hanem az európai Koreákról, minden népről, a világ erkölcsi és lelki biztonságáról. Immár nem egyensúlyi kérdésről, hanem életről és halálról. A történelem tanulsága szerint végül az pusztul el, aki nem hagy másokat élni. Nem lesz visszatérés a pogányság és rabszolgaság ókori világához! Hallom, hogy Magyar Józsefnek a “Krónika” múlt számában megjelent cikke ellentétet váltott ki a lap némely olvasói körében. Kifogásolták, hogy egy mártírhalált halt nagy államférfi Tisza István politikáját támadja a levél, akinek nemes fenkölt magyar gondolkodását nem illenék kritika tárgyává tenni. Ismerem viszont Magyar József indító okait is, amelyek őt ennek megírására vezették. Válaszolni akart az amerikai és más külföldi magyarság körében nemrég elhangzott oly vádakra, amelyek szerint a Habsburg ház lett volna Magyarországon a demokratikus haladásnak egyetlen rosszindulatú kerékkötője és az a körülmény, hogy Óhazánk állami és szociális berendezkedése egészen az 1944-es nagy összeomlásig nem tudott lépést tartani a többi demokratikus nyugati országgal, kizárólag az Uralkodóház “átkos” befolyásának volt köszönhető. Ezen igaztalan állítás' megcáfolása érdekében melynek megdöntésére még egy sereg más történelmileg igazolt ellenérvet lehetne felhozni — íródott a levél. Az egész kérdéssel kapcsolatban nekem, aki csak néhány hete élek a szabad Amerika boldog földjén és csak 1948-ban menekültem el a rabságban sínylődő Magyarországról, volna egy két tiszteletteljes megjegyzésem. Úgy érzem mintha a már régen bevándorolt amerikai magyarság túl sokat foglalkozna még ma is az első világháború előtti idők politikai eseményeinek bírálatával. Ez részükről érthető, hisz oly időben hagyták el az Óhazát, amikor ezek a kérdések még mint a jelen vagy legközelebbi múlt problémái eleven erővel éltek. Sokan, akik akkor távoztak el hazájukból, nem is sejtették, hogy a Gondviselés mily kegyelemben részesítette ezzel őket, megkímélvén mindattól a szenvedés sorozattól, amely rájuk az Óhazában várt volna. Az otthon szenvedő és az emigrációban élő magyarság előtt azonban ezek az események és történések ma már pusztán a régmúlt idők emlékei, amelyek fölött elgázolt a történelem rohanó kereke: rövid 20 esztendő leforgása alatt annyi váratlan eseményt és legtöbbször tragikus fordulatot hozván a magyarságra, amennyi régebben talán 200 esztendő történetében sem fordult elő. Tisza István, Wekerle, Kristóffy, Hadik és a többi, u. n. “igazi békebeli” politikusok személyének és működésének bírálata szemünkben majdnem azzal egyenlő, mintha ma arról folyna a vita, vájjon a mohácsi vész idején Verbőczy avagy Fráter György helyes politikát folytattak-e vagy sem. De az otthoni magyarság gondolkodá sának ismeretében még azt is me« rem állítani,- hozy az európai magyar emigrációs újságok hasábjait legfőképen megtöltő vita afölött, vájjon az utóbbi 10 esztendő, mely politikusa felelős az országot ért katasztrófáért, nem érdekli őket túlságosan, mert csupán ebben egy késő bánat feletti meddő vitatkozást lát. Mégis,, ha ez igy van, miért hirdetjük e lapnak hasábjain, hogy az otthoni és menekült magyarság túlnyomó többsége az alkotmányos királyság helyreálfitásának hive? Annak a ténynek ismeretében, hogy a mai nemzedék az ese« mények hatása alatt nem annyira a múlt fölött való kesergésnek él, mint inkább a jelennek és a jövő- _ nek kérdései érdeklik, nem mondunk e valótlant ha ezt az állításunkat mégis megkockáztathatjuk. Nem következik-e logikusan az, hogy a magyar nép a királyság intézményét már elfelejtette? Ezekre a kérdésekre szeretnék a továbbiakban választ adni akkor, amikor a fejlődésnek azon okaira mutatok rá, melyek a magyarságot a mai mostoha körülmények közepette is a királyság gondolata felé viszik. 1945-ben az otthoni magyarságot — egy kis töredéktől eltekintve, mely megalkudni próbált a változott helyzettel — az az érzés fogta el, hogy minden támasz és segítség nélkül áll egy ismeretlen fenyegető uj veszély előtt. Látta, hogy a nyugati Nagyhatalmak is tehetetlenek a milliós orosz megszálló hadsereggel szemben, érezték, hogy a polgári pártok minden igyekezetük dacára kénytelenek a defenzívába vonulni és lépésről lépésre hátrálni a reájuk nehezedő egyesitett orosz és magyar kommunista nyomás elől. Nem volt egy fix pont, amelyre tekinteni lehetett volna, pusztán távoli reménységek, hogy talán mégis csak sikerülni fog a Szovjetet akár a békés diplomácia;, akár az erőszak utján az országból kiszorítani és egy uj önálló állami élet alapjait lerakni. Tudta, mert saját bőrén tapasztalta a magyarság azt, hogy a két háború közötti rendszer sem volt jó; nem volt képes az ország helyzetének stabilitását biztosítani és megakadályozni azt, hogy belekeveredjék a második világháborúba. De a köztársasági államforma is idegen volt a nemzet számára, a hazatérő fantomként újra megjelent Károlyi Mihály sötét múltjának emléke ismét feléledt a magyar lelkekben és az orosz szuronyok árnyékában kikiáltott második köztársaság sem tudott biztatást nyújtani a jövőre. A magyarság tehát önkéntelenül gondolkodni kezdett a kétség és remény közt hánykódó várakozási állapotában. Szükségszerűen feléledt ben« ne egy régebbi korszaknak képe, melynek élő emléke még ott élt az idősebbek lelkében. Mintahogy azt a psychológia is tanítja ezen ifjúkori emlékekből csak a szép és jó maradt meg, a hibákra és tévedésekre a jótékony feledés fályla borult. A fiatalabb nemzedék csak azt hallotta, hogy apáik még egy oly kort éltek meg,, amikor gondtalanul üldözésmentesen lehetett élni, amikor semmiféle félelem sem lakozott az emberekben, mikor mindenki szabadon hangoztathatta véleményét még akkor is, ha ez a kormányzatéval ellenkezett, amikor Magyarország egy nagyhatalom pozíciójának volt részese és nem élt a lelkekben az az állandó szorongó félelem, hogy e kis nép minden erősebbnek és hatalmasabbnak játékszerévé kell. hogy váljék. Ezek a még homályos érzések és ki nem mondott gondolatok, akkor nyertek kikristályosodást, amikor Mindszenti József a primási széket elfoglalta. Ö sohasem hirdethette a nyilvánosság előtt legitimista meggyőződését, de a magyar lélek ösztönösen megérez« te gondolatait. A trón várományosával való kapcsolatairól csak szükebb híveinek köre tudott, nomeg a kommunisták kémrendszére, mely még Amerikát is behálózva minden lépését figyelte, amelyet e Kontinensen tett. De mégis mindenki tudta róla, hogy személye az a régen kerefcett fix pont, az a tényező, mely a jelen chaosban egyedül képviseli a történelmi magyar gondolatot. Ez volt az oka annak,, hogy a Prímást nemcsak a katolikus magyarság tekinti otthon lelki vezérének, hanem a más vallásuaknak, sőt az előbb még hitbeli közönyösöknek tömege is. Mindszenti bíboros az első perctől fogva tudatában volt az egyetemes magyarsággal szemben fennálló politikai hivatásának. Beszédeiben nem egyszer hangoztatta azt, hogy az ország ügyeibe való beleszólásának joga őt nemcsak mint a magyar katolikus Egyház feje illeti meg, hanem úgyis mint a hercegprimási állással már évszázadok óta vele. járó zászlósúri méltóság közjogi viselőjét. Hercegprimássága első hónapjaiban erről a kérdésről a csepeli munkásság tömegei előtt beszélt. A Weiss Manfréd gyár egyik jelenlevő igazgatója szerfölött csodálkozott, sőt megijedt afölött, hogy épen e helyet választotta kijelentéseinek megtételére. De félelme alaptalannak bizonyult. A munkásság megtapsolta e kijelentéseket, mert érezte, hogy ezekből nem kevélység árad feléje, hanem annak leszögezése, hogy van még az országban valaki, aki a történelmi jogfolytonosság élő képviselője. A királyság eszméje tehát uj, az elfogultság reárakott salakjától megtisztított formájában éledt fel, szin te ösztönös formában a magyar lelkekben. Hogy Mindszenti bíborosra más mint a mártiromság nem várhatott, azt úgy őmaga, mint a szenvedő magyarság biztosan érezte és tudta. Annak a férfiúnak, aki személyében egyesítette a katolikus egyház tántoríthatatlan dogmaszilárdságát az egyetemes magyar történelmi gondolattal, el kellett tűnnie a porondról. De Rá. kosiék talán legvégzetesebb tévedése volt az a mód, ahogyan ezt megcselekedték. Ök tisztában voltak a magyar katolikusság félelmetes erejével # és ezt akkor 1948 telén még nem merték nyíltan maguk ellen kihívni. A történelmi Magyarország gondolatát azonban gyengébbnek Ítélték és ezen a vonalon törtek Mindszenti ellen. Azt hitték ha perét úgy állitjáb be, mintha az nem a katolikus Egyházfejedelem ellen irányulna, hanem csupán az ellen a Mindszenti ellen, aki politikai "kalandokba” keveredve, a Habsburg dinasztia trónjának visszaállításáért fáradozik, a nem-
