Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)

1950-09-15 / 9. szám

1950 szeptember. “KRÓNIK A’' 9-IK OLDAL lan, vagy csak egyszerűen távol­álló és érdektelen annak a számá­ra, aki bajban van. Aki menekül. Aki az otthonát vesztette el. Az olyan embernek nem mondhatjuk azt, hogy nézze, milyen szép itt az erdő, vagy hogy nézze, ott fönt lőttem a múlt őszön egy bikát . . . és nem is kezdhetjük el faggatni, hogy föltépjük benne azokat a se­beket, amelyekről nem tudunk, csak annyit érzünk, hogy ott van­nak valahol és fájnak. Nem be­széltem. Ő sem beszélt. Csak men­tünk egymás mellett az utón és mögöttünk csikorgóit a kóberes szekér. — Este aztán, mikor az asszo­nyok már aludtak s mi még ott maradtunk egy pohár bor mellett az asztalnál, akkor fölfakadt be­lőle a szó. Elmondta, hogy föld­­birtokos volt, ott Besszarábiában. Orosz. Apja még a cárt szolgálta. Aztán Romániához csatolták őket és bár a földekből elvettek sokat, azért még lehetett élni. Egy mal­ma is volt. És szép régi ház, amit még a nagyapja épített. Megmu­tatta a ház fényképét is. Széles, földszintes udvarházat mutatott a kép, előtte rózsák és egy kis lugas és a lugas, mellett egy szakállas öregember állt s azt mondta, hogy az az apja, aki cári tiszt volt s aki már nem él. “Most megint az oroszoké lett Besszarábia” mond, tam “mint ahogy a magyaroké lett újra Felvidék.’’ Az orosz rám nézett. Nézett egy darabig, aztán azt mondta: “Nem uram, nem úgy. Besszarábia nem az oroszoké lett, hanem a bolsevikeké.” “A bolse­vik nem orosz és nem román és nem magyar” mondotta később "a bolsevik egy olyan ember, aki elé­gedetlen, irigy és tele van gyű­lölködéssel. Mindenkit gyűlöl, aki nem úgy gondolkozik mint ő, min­denkit gyűlöl, aki jobb körülmé­nyek között él, mint ő és minden­kit gyűlöl, akinek van valamije. És akit gyűlöl, azt megöli.” — Sokat gondoltam vissza ké­sőbb erre a beszélgetésre. Ami­kor nálunk is felütötte a fejét a gyűlölködés, ilyen meg olyan jel­szavak alatt s a jelszavak emberei könyörtelenül meg akartak ölni mindenkit, akit gyűlöltek. Bolse­vikek voltak ezek is, éppen olya­nok, mint amilyenekről az orosz beszélt akkor, pzon az estén, az asztalomnál. Elégedetlenek voltak és irigyek és gyűlöltek mindenkit, aki szorgalmasabb volt, ügyesebb volt és jobban élt mint ők. És mé­gis azt hirdették magukról, hogy a bosevizmus ellen harcolnak. Látja, én olyankor visszagondol­tam arra az oroszra és nem hittem el nekik ezt. És nekem lett iga­zam. Hát mondja: harcolnak azok, akik 'színes ingeket viselnek és a jelszavakat kiabálják? Védik a hazát? Na látja. Csak bent, az or­szágon belül. Az irodákban, a rak, tárakban, ahol rabolni és osztoz­kodni lehet a másén, ahol gyilkol­ni lehet, anélkül, högy a másiknál is fegyver volna. Ott igen, ott har­colnak. A rend és a tisztesség el­len. A mások vagyona ellen. De a harctereken? Annak az orosz em­bernek igaza volt. Van egy bizo­nyos emberfajta, aki nem orosz, nem román, nem magyar és nem német. Aki csak rest és ezért elé­gedetlen. Aki tehétségtelen és ezért irigy. Aki gyűlölködő és mindenkit meg akar ölni, akitől el, vehet valamit. Aki nem akar egye­bet, mint munka nélkül hozzájutni valamihez, oszkozkodni a másén. És gyilkosságokkal csinálni ma­gának helyet a világban. Mind­egy, hogy minek nevezi magát. Mindegy, hogy milyen jelszó ne­vében fosztogat és milyen zászló alatt vonul 'föl az utcákon. Vég­eredményben egy és ugyanaz. Ho­mo bestiális. Állatember. Az a besszarábiai orosz bolseviknek ne, vezte őket akkor, mert ő csak ezen a néven ismerte ezt a fajtát. De mindegy, hogy milyen nevet adunk nekik. Nem a név a fontos. Nem a szin, a jelszó, a lobogó. A felfogás és módszer mindég ugyanaz. Homo bestiális. — Három napot töltöttek ná­lunk a menekültek, aztán tovább­mentek. Lekisértem őket a faluig és néztem, ahogy beálltak a sze­kérsorba és ahogy elindultak, las­san, mint egy nyikorgó óriási kí­gyó kúsztak tova az országúton és én akkor arra gondoltam, hogy milyen félelmetes a világ és mi­lyen szörnyűséges az ember ... és arra gondoltam, hoyg mi lenne, ha egyszer én is igy kellene beálljak egy szekérsorba és menjek idegen országutakon, űzötten és hontala­nul, egy ismeretlen jövendő felé. .— Elképzelhetetlen volt. Való­színűtlen és vad, mint egy gonosz álom. Jogrendben éltünk, törvé­nyek őrködtek fölöttünk . . . pedig ha visszagondolok, már akkor látnom kellett volna, hogy a jog­rend, amelyben bíztunk, belül üres volt, a törvények szálai rothadtak és lazák, mert mindezek mögül hi­ányzott az egyetemes emberi szó, lidaritás. Már akkor tudnom kel­lett volna, hoyg mind az ország­aira kerülünk egyszer. — Aztán megtörtént a bécsi döntén. Nyár vége volt. Nálunk odafönt már akkor sárgulni kezd­tek a levelek s esténként a ködnek őszi szaga volt, — Lent jártam épen a faluban. A posta miatt. A hivatalt zárva találtam. Hátra kerültem a posta­­mesterkisasszony lakásához. Egy román leány volt a póstáskisasszo­­nyunk, valahonnan Déva mellől való. Egy nővére lakott vele, meg az özvegy édesanyja. Tudtak mind jól magyarul is. A lakásban együtt találtam őket, ott ültek a rádiónál. És velük volt az állami tanitó is, meg a két tanitókisasz­­szony. Románok mind. Sápadtan és zavart tekintettel néztek reám, amikor benyitottam. • A póstáski­­sasszony fölugrott és elém jött. Odaadtam neki a leveleket és át­vettem tőle a postámat. Mond­tam neki nehány tréfálkozó szót is, ahogy az ilyenkor szokás, de nem nevetett, mint máskor. “Ma­gának könnyű” mondotta keserű­en, maga magyar”. És a szemében könnyek voltak. Csodálkozva néz­tem reá. “Nincs rádiója?” kérdez­te. “Nincs”. Északerdélyt odaad­ták Magyarországnak." — Nem tudom, hogy mondtam-e valamit, vagy sem. Egyszerre csak kint voltam az utcán. Szerettem volna sietni, rohanni valakihez, aki hozzám tartozik, akivel beszél­ni tudnék erről. Elindultam a pa­pilak felé. Itt-ott embercsoportok álltak a kapuban. Komolyak vol­tak és halkan beszéltek. Egy em­ber odajött hozzám és megállított. “Hallott valamit a mérnök ur er­ről . . .?” “Most megyek a tiszte­­letes úrhoz." “Megyek én is.” Nem mondtuk ki szóval, mégis tud tűk mind a ketten, hogy miről be, szélünk. — A papnál sokan voltak. Szó­lott a rádió. A pap kövér arcán könnyek folytak végig, fénylett_a szeme tőlük és az arca egészen maszatos volt, mint egy gyereké. A rádióból magyar katonadal har­sogott. Mikor meglátott hozzám szaladt és megölelt. “Felszabadul­tunk!” lihegte "felszabadultunk! Elővehetjük a toronyból az eldu­gott lobogót!” — Az eldugott régi lobogót. Ahogy hazafelé léptem, folyton a zászlóra kellett gondoljak, amit annak idején elvittek tőlem az ide­gen katonák. Én nem rejtettem el semmit. Vájjon én nem voltam olyan jó magyar, mint ez a pap? Vájjon az, amit én bent, magam­ban rejtegettem huszonkét évig, nem ér-e annyit, mint egy lobogó? Nem lobogó az is, amit magamban dugdostam ennyi éven keresztül és magános perceimben meglen­gettem az emlékezéssel együtt? Iz­galom siettette a lépteimet, hogy minél előbb elmondhassam otthon is a nagy hirt. Fent a falu fölött, a község gulyája mellett, régi ba­kanótákat énekelt részeg hangon két öreg pásztor. — Anna összecsapta a kezeit, amikor elmondtam neki a nagy újságot. Önkéntelenül szakadt föl belőle az első gondolat: “akkor ■maga megint erdőmérnök lesz!” Annyira jellemző volt Annára, hogy erre gondolt először. ■— Lajos és Ilonka összenéztek, “Helyreáll a régi jogrend” mon­dotta Lajos és felderült az arca. “Szabad népek országa leszünk!” Csak Ilonka nem nevetett. "Jön a diktatúra” mondotta elgondolkoz­va “A németek ajándékot adtak Magyarországnak és az ajándék­nak ára lesz." — Most, hogy visszagondolok reá, megdöbbenek attól, amit Ilon­ka akkor mondott. Honnan tud­hatta ő már akkor olyan tisztán és világosan mindazt, ami később bekövetkezett? Vagy csak megér, zés volt? Ösztön? —- Másnap feljött hozzám a csendőrőrmester. Az a bizonyos. Arca ráncos volt a gondtól és az aggodalomtól. Bejött hozzám a szobába. “Uram” mondotta 'te tudod, hogy én nem voltam rossz ember. De most mit csináljak? Menjek el? Hova menjek? Csalá­dom van, gyermekeim. Megszeret­tük itt. Szívesen lennék itt nála­tok egyszerű paraszt. Merjek itt maradni?” “Persze hogy marad­hatsz” feleltem neki “ma magya­rok nem bántunk senkit, amiért más nyelven beszél.” Harmadnap­ra rá azt hallottam, hogy éjszaka kővel verték be a csendőrség ab­lakait. Negyednapra lementem a faluba. Az őrmester akkor rakta föl szekérre a családját. Arca ko­mor volt. Nem is köszönt vissza, amikor elmentem mellette. Gyű­löletet vertek beléje a kövek, me­lyek beütötték az ablakait. — Bárhogy igyekeztem később visszagondolni azokra a napokra,, nem tudtam rájönni, hogy hol kez­dődött a baj. Látszólag mindenki csak örvendett és senki sem gon­dolt bosszúra. Nehány gúnyos megjegyzés esett ugyan, amikor a román hivatalnokok ész nélkül menekülni kezdtek, de egyéb sem­mi sem történt. Aztán román ka­tonaság vonult végig a vidéken. Dühösek voltak, különösen a tiszt­jeik. Itt-ott raboltak. Az emberek behúzták a nyakukat és azt gon­dolták: ha eddig kibírtuk, már az utoljába nem halunk bele. Aztán megérkeztek a honvédek. — Mikor az utolsó román kato­nák kivonultak a faluból, a pap maga ment föl a toronyba. Meg­húzta a harangot és elővette az eldugott lobogót. A harangszó messzire elhallatszott a hegyek között és mindenki tudta, hogy mit jelent. Ünnepélyes, lelkesült harangszó volt. Mi is meghallot­tuk odafönt. Elővettem a ládából *** t1 ^ ^ y V 'P t» 'i' '1 ly T ’ Megjelent a legegyszerűbb, de legnagyszerűbb “PAPRIKAS” MAG Y AR-ANGOL 'GYORS TANÍTÓMESTER" ÁRA $1.50 -W ■A. A A..A..dh>., Rendelje meg azonnal! Küldjön csekket vagy Money Order-t Kereskedők, ügynökök kérjenek NAGYBANI ÁRAJÁNLATOT. PAPRIKAS WEISS IMPORTER 1504 SECOND AVENUE NEW YORK 21, N. Y. r ‘*r ifli A Aiiilidh>iiAiliili4iiliiii«liil(

Next

/
Oldalképek
Tartalom