Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-15 / 12. szám
VOLUME VI, ÉVFOLYAM, NEW YORK, N. Y„ 1949 DECEMBER NO. 12. SZÁM. Induljunk el a magyar karácsony útjára! Karácsony ünnepe közeleg. Nem tudom, hogy ezen a karácsonyon tényleg megértik-e az emberek a béke ünnepét? Hiszen olyan sok karácsony múlt el az első szent karácsony este óta és mégis olyan kevesen vannak, akik nemcsak hallották az angyalok köszöntését, hanem meg is próbálták életüket aszerint kialakítani. Tudom és érzem, hogy nem mondok valami újat ezzel a megállapítással, de érzem azt is hogy szükséges ismételni ezt az annyira meg nem értett igazságot. Hiszen a legegyszerűbb igazságok az elfeledett igazságok. Olyanok ezek, mint az alapkövek. Szükségesek, nem nélkülözhetők, nélkülük nem lehet építeni, mert akkor homokra építünk. Panaszkodunk és siránkozunk, hogy minden igyekezetünk ellenére sem sikerült eddig megelégedést, boldogságot hozni ebbe a világba. Elmondjuk, hogy két vérzivatart éltünk át rövid harminc év alatt. Sok emberéletet áldoztunk fel, elképzelhetetlen vagyont költöttünk és mégis mi az eredmény? Semmi, egyáltalán semmi, sőt rosszabb helyzetben vagyunk ma, mint akármikor máskor. A két vérözönt és fekete pusztulást nem követte a béke melegítő sugara, A két nagy vihar után nem bujt ki a nap, hanem inkább fagyosabb lett a légkör, feketébb, zivatarosabb a láthatár. Hittünk, remél tünk és egyik reményünket a másik után kellett a reménytelenség sírjába eltemetni. Álmaink nem valósultak meg, reményeink szertefosziottak. Nine í megnyugvás, nincs béke. Vájjon eljön-e az idő, amikor szétfoszlanak a felhők, amikor kibukkan a napsugár, amikor kiszökken a hóvirág, az újjáéledő tavasz hírnöke? Vájjon eljön-e? Ki tud ezekre a kérdésekre megnyugtató feleletet adni? Vagy egyáltalán józan dolog feleletet várni? Van felelet, kell, hogy legyen felelet. Ebbeni hitemnek megingathatatlan támasza a közeledő karácsony. Nem olyan karácsonyra gondolok, amely csak egy napig tart. Nem is olyan karácsonyra gondolok, amely csak egy napra törli le gondterhelt homlokunkról a hiábavalónak gondolt verejtéket. Nem is olyan karácsonyra gondolok, amely ajándékot hoz nekem. Az ilyen karácsony a gyerekek karácsonya, akiknek homlokát még nem ráncolta be az élet gondja. Nekik van joguk az ilyen karácsonyhoz, de nem nekünk férfiaknak, nőknek, akik kinőttük a gyerekcipőket és akiknek vállain nyugszik egy jobb jövendő minden gondja, minden munkája, minden verejtéke, minden megaláztatása, minden keserve, minden nehéz és sokszor hiábavalónak látszó vérverejtékes munkája. A mi karácsonyunk nem örömmel és ünnepléssel kezdődik, hanem kemény munkával, rengeteg lemondással, még több csalódással, annál is több gúnnyal és ócsárlással. Mi karácsonykor nem az örömöket és sikereket számolgatjuk, hanem a szenvedéseket és lelketölő csalódásokat latolgatjuk. Mi nem az azonnali diadalszekéren nyargalászunk, hanem mezítláb talpalunk az élet göröngyös és poros országutján. Lábunkat megvérzi az emberek, embertársaink, honfitársaink kegyetlen rcszvétlensége, nemtörődömsége, lelkünket megszaggatja honfitársaink gyűlölködése és készakaratos megnemértése, de mi mégis megyünk előre. Megyünk előre mint a megszállottak, mert szemünk egy, egyetlen célon függ — az első karácsony békéjén és mi ezt akarjuk elhozni nemcsak a mi életünkbe, hanem minden ember életébe. És higyjétek el nekem, hogy az ut roppant nehéz, nagyon hosszú és csak a vasakaratuak bírják ki. Higyjétek el nekem azt is, hogy ez az egyetlen ut a karácsonyi békéhez. Mi nem a végső diadalra akarunk elérkezni, hanem mi a kezdettől akarunk indulni és végig akarjuk járni az egész nehéz utat. A diadal csak a befejezése ennek a hosszú útnak. Aki pedig nem járja végig az elejétől, az nem is jut el a végére *sem. Nem tud örülni az, aki igazán nem szenvedett, nem tud ujjongani az, aki nem érezte a sós könnyek minden kínját. Nem tudja magasra emelni a diadal zászlaját az, aki nem érezte a vereség mindent megalázó gyötrelmét. Ugyebár azon panaszkodtam írásom elején, hogy olyan sok karácsony ünneplése után sem tudjuk megérteni karácsonyt. Most már tudjuk az okát is. Vájjon végigszenvedted-e, végigharcoltad-e, végigsirtad-e, végigdolgoztad-e, végigimádkoztad-e a karácsony útját kezdettől a legutolsó lépésig? Avagy csak a béke és öröm a végső diadal szekerére akartál-e felkapaszkodni? Add meg a választ erre a kérdésre és akkor megadtad a választ arra is, hogy miért nem volt, miért nincs és miért nem lesz boldog karácsonyod. Ha pedig milliók adják a választ erre a kérdésre, akkor megtalálták a választ arra, hogy miért nem sütött ki a nap a vérzivaiar után, hogy miért nem derült ki az ég a nagy vihar után. Ugyanis az, aki a karácsonyt hozta erre a földre, az élet vérea keresztutját járta, elölről kezdve és végigcsinálta az egészet. Nincs más ut és nincs más mód senki számára. Most már csak az a kérdés, hogy hajlandó vagy-e ezt megtenni, avagy sokallani fogod és visszahúzódói? Ha visszahúzódói, ha megijedsz akkor eleve lemondtál karácsonyi jogodról, karácsonyi örökségedről. És az emberek lemondanak, mert könnyebb a másik ut. Könnyebb sóhajtozni, siránkozni, panaszkodni, könnyebb az Istent és másokat hibáztatni, mint a munka, a lemondás, az erőfeszítés poros és megalázó útját járni. Én azt hiszem, hogy karácsony igazi jelentősége ebben van. Megismerni az egyszerű igazságát és szerinte élni. A meg nem ismert igazságok szerint. Ez a lecke különösen szolgáljon nekünk magyaroknak okulásra. Mert ha valaha egy népet nagy feladatok elé állított a történelem, akkor az a magyar nép ma. Ha egy nép valaha elindult egy jobb jövendő felé, soha annyi majdnem felülmúlhatatlan akadály nem tornyosodon útjába, mint ma a magyar népnek. Ma mi ott állunk, hogy egy teljesen uj életet vigyünk a kifosztott, megalázott magyar nép leikébe. Mert tőle elvettek mindent. Nemcsak vagyonát, hanem lelki értékeit is. Nemcsak házából forgatták ki, hanem ördögi taktikával forgatják ki ma magyar mivoltukból és akarják őket beöltözíeíni egy uj életformába, ahol semmi keresnivalója nincsen annak, ami magyar. És mégis a magyar népnek el kell jutni a karácsonyi békéig és örömig. Hogy úgy mondjam a hátunkra kell venni az egész magyar népet és végigjárni az élet könyörtelen, poros országutját vérző lábbal, meg-megrokkanó derékkal, de töretlen akarattal. Ehhez azonban emberek kellenek, tetőtől-talpig emberek és nem siránkozó, veszekedő, gyűlölködő magyarok, akik többnek és nagyobbnak látják saját egyéni érdekeiket, mint a magyarság közös, boldog karácsonyát. Talán mi nem látjuk ma még a végtelen távolban sem csillogni ezt az uj magyar karácsonyt, de tudjuk, hogy ott van valahol, érezzük, hogy ott kei! lenni. Mert ö mondotta, a Betlehemi Gyermek az első karácsonykor. Az ut hosszú, a harc nehéz, a teher görnyesztő, de a cél biztos, az eredmény elmaradhatatlan. Szeretném minden magyar leikébe ezt beírni lángbetiikkel. Szeretném minden jó magyar házába ezt bekiáltani karácsony szent napján, szeretném meghúzni a karácsonyi harangot és a harang hatalmas hangjával belezugni a magyar lelkckbe: Induljatok meg az utón, mert minél előbb elindulunk, annál előbb odaérünk, annál előbb lesz karácsonya a szenvedő, reménytelen magyar népnek. Hagyjuk el a nagyot mondásokat, hagyjunk föl a nagy és hangos szólamokkal, hanem inkább telítsük meg szavainkat erős tettekkel, adjunk értelmét eddigi hiábavaló gagyogásunknak, mutassuk meg, hogy méltók vagyunk arra a nagy feladatra, amelyet a történelem kimért a számunkra. Célhoz érünk, mert célhoz kell, hogy érjünk, célhoz érünk fáradtan, porosán, véresen, talán testben legyengülve, de annál erősebben lélekben. Talán megrongyosodott ruhában, elnyűtt gúnyában, de ha odaérünk, akkor minderről megfeledkezünk és nem fogunk emlékezni a sebekre, hanem csak arra, hogy a nagy feladatot teljesítettük, a célt elértük, A legszentebb, a legnagyobb célt, amelyet csak elérhet egy magyar: elhoztuk a nagy és szent karácsonyt magyar testvéreinkhez! Testvérek, Magyarok, értsétek meg miről van szó. Fogjatok össze, amig nem késő. Tegyétek félre a gyűlölködés és veszekedés áldatlan fegyverét és markoljátok meg eme szent harc vándorbotját. Támogassátok egymást a harcban és ne ejtsetek uj sebeket egymáson. Lehet, hogy a harc végén nem is ismernek meg, még kezet sem szorítanak veled, még csak meg sem köszönik nehéz munkádat. De számit ez valamit? Számíthat valamit? Ami tényleg számit, azt elérted, amiért küzdöttél azt megvalósítottad és ez kell, hogy elegendő jutalom legyen minden jó magyar számára. Ha majd elérted küzdelmed végét, akkor ne a rivalgó tömeg dicséretét várjad, hanem menj el a jászolhoz, térdelj le ott és látni fogod a Gyermek mosolyát. Annak a mosolyát, akinek a harcát harcoltad, aakinek a munkáját végezted, akinek az ügyét diadalra vitted. A Gyermek mosolyogni fog rád. És bizony mondom neked, hogy ezt a mosolyt nem cserélnéd fel a világ minden üdvrivalgásáért sem. Mert akkor meg fogod érteni az ő titkát, a karácsony örök titkát: karácsonyi örömet, boldogságot vinni a mások életébe. Te pedig karácsonyi örömet vittél egy egész nemzet életébe, saját véreid életébe — az ö kedvéért. Boldog karácsonyi ünnepeket! GALAMBOS JÓZSEF.
