Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1949-04-15 / 4. szám
6-IK OLDAL "KRÓNIK A” 1949 április A KERESZTÉNYI KIRÁLYSÁG Irta: MARSCHALKÓ LAJOS. (Folytatás) ■* — Mi tanításunk során első helyet szent vallásunknak adjuk —írja Szent István — Légy a közönséges keresztény, apostoli hitnek szorgalmas megtartója és úgy őrizzed, hogy minden alattvalóknak példát mutass (!) és minden egyházbeliektől Krisztus vallása igazi követőjének méltán neveztessél, amely nélkül — tudd meg — bizonnyal sem kereszténynek, sem az egyház fiának mondani nem fognak. A magyar királyság tehát elsősorban' annak a pozitív kereszténységnek képviselője, amely a példamutatással, vezette egy ezredéven át a népet és pontosan annak a kereszténységnek magyar letéteményese, amely modern formáiban, a szocializmus, az. erőszak nélküliség gondolatában éppen most ujhodik meg rab-Magyarországon és szerte a világon. Egyben azonban nemcsak az apostoli hit követője, hanem védelmezője is, amit Szent István olyan látnoki erővel állít a mindenkori magyar király elé, mintha csak belelátott volna a mai apokaliptikus időkbe, amikor a sátáni állam céltudatosan és vak dühvei akarja lerombolni a kereszténységet, annak minden intézményeivel együtt: ' “Ha valamikor. — távol legyen —találtatnának a te fejedelemséged alatt olyanok, akik a Szent Háromság ezen alkotmányát megbontani, vagy abban valamit elvenni, vagy hozzátenni törekednének, tudjad, hogy az eretnekség fejének szolgái azok és nem a szent egyház fiai. Az ilyenek pedig.... megmételyesitik a szent vallás híveit, megrontják Isten egyházának most gyűjtött gyenge nyáját és széjjel szórják. Hogy ez ne következzék fő gondod legyen. Mert valaki a szent egyház méltóságát kisebbíti, vagy szeplővel illeti Krisztus testének megcsonkitója az! Az apostoli és Szent László-i feladat mellett azonban megtaláljuk az Intelmek-ben mindazokat az eszméket, amelyek ma egy modern kulturállamot irányítanak s ezek csak azért tűnnek fel “moderneknek’’ mert örök érvényűek. Mikor azt írja Szent István, hogy “a türelem és az igaz Ítélet a királyi korona ötödik ékessége”, akkor tulajdonképpen’azt a toleranciát hirdeti, amely ma az Egyesült Államok, vagy az angol birodalom államigazgatásának egyik principiuma. A diktátorokkal szemben, akik személyesen ítélkeznek, vagy saját kezükkel tartják politikai ellenfelük homlokához a pisztoly-csövet, azt hirdeti a birodalom alapitó magyar szent: “Óvakodjál bírónak lenned. A békességgel tűrő királyok uralkodnak, a tűrhetetlenek rettegnek’’. A nemzetiségi béke, emberi együttműködés legmodernebb eszményei ragyognak fel azokban a sorokban, amelyek a külföldiek be—-fogadásáról szólanak. ’ , “Mert, amint külömb-külömbféle tartományok széléről jőnek a vendégek, külömb-külömbféle szót és szokásokat, fegyvert tudományt hoznak magukkal ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá és igen megrettenti az idegenek magahitt szivét. “Lám gyönge és törékeny az egynyelvű és egyerkölcsü ország. Hagyom azért fiam, adj nekik táplálást jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakozzanak. Mert ha te elrontani törekedek amint én építettem, vagy ha mit ér. gyűjtöttem,, te széjjel hágod azt, bizony mondom neked, nagyon nagy kárát fogja vallani országod". _ Mi más ez. ha nem a mai angol Commonwealth, vagy az Egyesit Államok szelleme — ezer esztendővel ezelőtt? Tovább olvasva az Intelmeket, megtaláljuk abban a modern alkotmányosság alapjait, mikor a ‘‘hasznos tanácskozás” fontosságára figyelmezteti utódait a nagy király. A hagyományok tiszteletének feltétlen szükségessége csendül ki azokból a részekből, amelyekben arra tnt. hogy az előbbi királyok nyomában kell járni és követni a tisztes atyákat. S végül az örök keresztény ember felfogása hirdeti a legnagyobb parancsot’’ fedezz be kegyességgel, kegyelemmel mindeneket, «. haza lakosait, az idegeneket és minden embert, aki hozzád jövend”. Látjuk tehát, hogy a Szent Istváni keresztény királyság már magában hordta egy modern demokráéia minden eszményét, az alkotmányosságot, humanista gondolatot, toleranciát, igazságosságot s ezek az eszmények fejlődtek ezer éven át a korral mindaddig, amig a •királyi felség és a népfelség eszméje egy modern, alkotmányos, nép .rályságba egyesül. A magyar nép tehát a plebiscitummal együtt jelképesen uj vérszerződést köt a királysággal, amely ezáltal a modern — egész népre kiterjedő nemzet — kifejezése lesz. Éhez képest nem lehetetlen többé az sem, hogy a királyi hitlevél, amelyet a király az első koronázáskor iktad, ne csupán a régebben szokásos alkotmánybiztositék legyen, hanem sokkal szélesebb alapon az emberi és népi jogok magyar deklarációja. Ünnepélyes nyilatkozat arról, hogy a vallás, a munka, a sajtó, gyülekezés szabadságát, a művelődéshez, félelemmentes élethez való jogot a király megőrzi, megtartja és másokkal is megtartatja. Feltétlenül lehetséges-tehát, hogy, az első hitlevél a modern, keresztényi és .szociális királyság eszményeit kinyilatkoztassa és azok megtartására király esküt is tegyen. Egy ilyen modern keresztény királyságban, amely nem az emberek fölötti uralkodást, hanem az örök emberi és isteni eszmények szolgálatát tűzte ki feladatául, a munkás, paraszt, proletár, értelmiségi egyaránt meg fogja találni a maga hazáját és azt a szociális életformát, amelyért többé nem kell véres barrikád harcokat vívni, mert mindazt, ami az igazi»demokrácia és szocializmus, immár maga a nemzet és a királyság testesíti meg, őrzi, reprezentálja és fejleszti. A múlthoz és az átmeneti időhöz viszonyítva a leglényegesebb, külömbség az, hogy most már ezek az elvek, eszmények állandó jellegű államvezetési programmá válnak, a nemzet akarata és a király esküje szentesíti őket, tehát többé nem kell érettük véres barrikád harcokat vívni. Nincsenek többé kitéve egy — a köztársaságokban mindig előfordulhat — rendszer, vagy uralomváltozás esetlegességeinek. Nem fordulhat elő, •hogy ma egy sikeres diktátor a szabadságot, holnap az utódja az egyen lőséget tagadja meg. Nem történhetik meg, hogy ma sztachanovista rabszolgák állami munkaversenyébe, holnap valami neofasiszta “munkaállam"-elnyomásába kényszerítik bele a megcsalt munkást, mert az államvezetési eszmények, a- nagy nemzeti ideálok a keresztényi királyságban újra állandósultak. Ha a kormány rosszul szolgálja azokat, akkor az ellenzéknek módja és joga van megbuktatni azt, helyére ülni és jobban képviselni ugyanazokat az eszményeket. Viszont egy társadalomban, amely ekként kitűzte és megkoronázásuk által állandósította a maga eszményeit, a továbbfejlődés, a korszerűség biztosítása mindig lehetséges, de nem történhetik meg, hogy hirtelen kialakított uj “ideálokat", egyedül üdvözítőnek kikiáltott csodaeszméket tegyenek fétissé és azok nevében levagdossák az állampolgárok fejeit, vagy katorgába. koncentrációs lágerbe hurcolják őket. A királyság eszményeinek és intézményének állandósága különösen életfontosságú tényezővé válik egy uj Magyarországon, ahol a jövő szempontjából is döntő, hogy milyen mértékben sikerül csökkenteni a pártharcok élességét. Éppen a fenti okoknál fogva ezt csak a királyság tudja megtenni. A köztársaság merőben alkalmatlan s nálunk Magyarországon különösen az, erre a feladatra. S ismét csak a királyság tudja meggyőgyitani a magyar élet egyik betegségét, amelyről kissé részletesebben fogunk szólni, noha sokan úgy vélik, hogy annak nem kell döntő fontosságot tulajdonítani, A magyar közélet — szerintünk — egyik legvégzétesebb baja volt az utolsó három évtizedben, hogy mind ritkábbá vált benne az igazi emberi magatartás, a szerénység és az egyszerűség. A tekintélyt alapon létrejött Horthy rendszernek — nem az államfő hibájából, hanem a tekintélyi uralom alapvető betegségéből kifolyólag.lesújtó következménye lett az apró "tekintélyek" elszaporodása. A korona már nem sugározta azt az igazi tekintélyt, amely ezer éven át nem volt személyhez kötött, hanem sokkal inkább egy misztikus erő, egy emberfeletti hatalom kiragyogása s az uj rendben ezt mindenki igyekezett különféle “Ersatzok ’-kal pótolni. Mindenki igyekezett tehát a maga kis szemétdombján tekintéllyé magasztosulni, a hivatalfőnöktől a bakakáplárig, a kormányfőtanácstól a minisztériumi altisztig. A tekintély! rendszer mindenféle díszlet és kelléktárgyat talált fel, hogy az apróbb tekintélyeket legalább valami külsőség által tegye tekintélyessé. A neo-barokknak ez a ragyogása eleinte nem látszott többnek a felnőtt emberek gyermekjátékánál, azonban nem kétséges, hogy következményeiben végzetes kihatású volt. A kormányfőtanácsosi, titkos tanácsosi címek osztogatása elképzelhetetlen méretűvé dagasztotta a méltóságos, kegyelmes urak számát, de egyben megnövelte az ember és ember közötti nem természetes külömbséget is, növelte a társadalmi osztályok ellentéteit. Az uj címekhez szükség volt bizonyos anyagi jövedelemre, a társadalmi “rang”-hoz méltó reprezentációra, ami rendszeresen a méltóságos asszony egy uj bundájával kezdődött és valami csúnya panama-botránnyal végződött. A rang és külsőség hajhászása, a-“tekintély tisztelete" a kaszárnyákban egy tűrhetetlen antihumánus basáskqdást, a hivatalban egy praepotens tisztviselői modort hozott létre. A bakakáplár megkívánta, hogy a közvitéz Istennek tekintse, az irodasegédtiszt pedig, hogy az ügyfél alázatosan hajbókoljon előtte. Mindez ismét növelte a magyar és magyar közötti külömbséget, amely — gazdasági viszonylatban — semmivel sem volt kisebb, vagy, nagyobb mint máshol. Egy nyomdász például legtöbbször többet keresett, mint a miniszteri osztálytanácsos, vagy az iró és szerkesztő, akinek a cikkeit szedte. A csepeli szakmunkás 1938-ban már legalább olyan jól élt, mint egy középiskolai tanár, de feltétlenül jobban mint egy érettségizett magántisztviselő. Az OTI, MABI, a 48 órás munkahét, fizetéses szabadság, stb. révén a munkásság elért egy olyan szociális nívót, amelynek megteremtését csak később kezdte tervezgetni az angol Labour Party és Beveridge. A munkás, a paraszt tehát nem az életnívóban megnyilatkozó tényleges ösztálykülombséget, hanem a modorban, viselkedésben, a hangban, magatartásban, a kaszárnyák és hivatalok szellemében megnyilatkozó mesterséges osztálykülömbséget érezte elviselhetetlennek. A hajlongás, az “alázatos tisztelettel kedves bátyám” és lefelé a “hallja, maga’’ többet rombolt mint akár a kétszázezer holdas nagybirtokok léte, vagy a legügyesebb kommunista propaganda. A magyar társadalomnak ezt a furcsa és veszélyes betegségét még akutabbá tette az üzleti sajtó, a színházi életes újságírás, amely abból élt, hogy a “fenn az ernyő nincsen kas” jeligéjű úri életnek csinált propagandát, a sztárokat, a társadalom demimond elemeit népszerűsítette, a kirakatba vonszolt olyan ragyogást, ami tulajdon- • képpen nem volt, vagy nagyon szükkörre terjedt és divatositotta azt az érintkezési modort, amely a maga boka csapdosásaival, felfelé hajlongó alázatosságával nevetséges majomszinháznak tűnt fel, korszerűtlen volt és ott is mélyítette a társadalmi ellentéteket, ahol ezek eredetileg nem léteztek. (Folytatjuk)
