Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-12-15 / 12. szám
1948 december KRÓNIKA 7-IK OLDAL Ilyen megromlásnak vagyunk tagjai napjainkban itt Amerikában, amikor itt jár közöttünk Dr. Johnson, a canterbury-i katedrálisnak hírhedt vörös dékánja. Tavaly még a budapesti szentistvánnapi ünnepségeken is részt vett és ott is magasztalta nemcsak a vörös muszkaországot, hanem a szerencsétlen Csonka-Magyarország nak mai muszkavezető árulóit és boldogtalan népének állapotát. Hogy hogyan jutott idáig Dr. Johnson, annak egykor ő úgy adta magyarázatát, hogy ő kinevezését az angol munkáskormánytól kapta, mert az angol egyház állami támogatást élvez. Mivel pedig munkáskormánytól kapta kinevezését, háláját azzal mutatja meg, hogy az orosz vörös kormányt égig magasztalja. Hát valóban: A legjobbnak megromlása: a legrosszabb. TÖR ELŐRE A GYŰLÖLET TANÍTÁSA. Csoda-e, hogy amikor a legjobb megromlik, amikor a só megizetlenedik, akkor a gyűlölet tanítása előre tör és a szeretet evangéliumát pusztulással fenyegeti. Csak egyet hozunk fel a sok példa közül. Füzesabonyban, amikor a felvirágozott uj traktorokat átadták a földműves szövetkezetnek, akkor az egyik uj-gazda igy kiáltott fel. “Ezek lesznek a mi nehéz tüzérségünk a kulákok elleni harcban.’’ Az osztálygyülöletnek muszka mesterei és azok inasai, ime ilyen —eredménnyel végzik munkájukat; már a 15-20 holdas régi jó gazdáknak is pusztulniok kell. Kulákoknak nevezték el őket. A muszka pokol szerencsétlen millióinak sorsa lesz az övék. A gyűlöletet tehát sikerült nemcsak az egyes társadalmi osztályok között elhinteni, hanem az egyes osztályok keretében is. . . Most már csak a család van hátra, hogy úgy mint muszkaországban, a gyermekek följelentsék és ítéletre vigyék istenfélő szüleiket. ÉS MÉGIS FELRAGYOG A KARÁCSONYI FÉNY! Bár az idei magyar karácsonyfára ránehezedik a bánat és fájdalom felhője, mégis felragyog a karácsonyi fény. Rákosi egyik legutóbbi beszédében ezt mondotta: “A Hercegprímás megett gyülekezett össze az egész faszcista reakció, nagybirtokosok, nagygazdák, fekete piacosok és szabotőrök, továbbá a katolikus klérus, aldk mind arra vágynak, hogy a Habsburgok visszatérjenek.” Ebből a felsorolásból a felét kihagyhatta volna Rákosi és csak azt kellett volna mondania ezek helyett: az igazi magyarság, meg a testvérnépek. MERT AZ IGAZI MAGYARSÁG VÁRJA A HABSBURGOK VISSZATÉRÉSÉT. Sajnos, a magyarság rövidlátó vezetői elfüggetlenkedték a szentistváni Nagymagyarországot és idegen -hatalmak játékszerévé tették az utolsó félszázad alatt. “Eszünkbe jut Bocskay egyik főemberének a korponai országgyűlésen mondott szava, aki azzal torkolta le ‘ Bocskay angyalait”, a háború folytatására tüzelő hajduvezéreket: “Hogyha nagyon küzdünk a szabadságért és függetlenségért, nem leszen ország hozzá.” Öblös nagy szónoklatok, a virágos frázisok áradata hangzott el Óceánon innen és Óceánon túl az idei esztendőben, amikor sokan a 48-as forradalom százéves évfordulóját ünnepelték. Sokan meg a Szabadság Esztendejének is elnevezték ezt az esztendőt.. . Pedig beteljesedett a régi fájdalmas sejtés: nincsen ország a szabadsághoz: elpusztult a szentistváni Nagymagyarország. Ezért kell hálás szívvel fordulnunk azok felé, akik úgy most, mint évtizedekkel ezelőtt hirdették az örök magyar igazságot: Fel kell támasztani poraiból a szentistváni Nagymagyarországot, a legnagyobb európai uralkodócsalád: a Habsburgok magyar koronája alatt. Ezt az utat mutatta már a nagy debreceni püspök: Dr. Baltazár, amikor 1918-ban, a Nagytemplom boltivei alatt, megáldotta Károly király Őfelségét és Zita királynét. DE VÁRJÁK A TESTVÉRNÉPEK IS. Most jelent meg New Yorkban Fotich Constantinnak, a volt jugoszláv nagykövetnek és meghatalmazott miniszternek könyve ezzel a címmel: “A háború, mit elvesztettünk: Jugoszlávia tragédiája és a Nyugat hibája.’’ Washingtonban csaknem egy évtizeden keresztül: 1935-től 1944 ig vezette a jugoszláv követséget. És ezekben az itéletes időkben nagy igazságokra jött rá. Bennünket legjobban az az igazság érdekel, amelyet mi úgyis tudtunk, hogy a szerb-horvát ellentét örökre kiegyenlithetetlen. Éppen ezért azt a következtetést vonja le, hogy meg kell csinálni Nagy Szerbiát, de a horvátokat sorsukra kell hagyni. Keressék ők maguk a boldogulás útját Nagyszerbia nélkül. Hát mi is csak ezt hirdetjük. Adják vissza az elrabolt Délmagyarországot és adják vissza Horvátország függetlenségét. Óh, mert hogyha ez meglesz, akkor a horvát nép, mint egy ember áll talpra és felújítja az évezredes kapcsolatot a szentistváni Nagymagyarországgal. Ottó Őfensége bölcs uralma alatt egyesülni fog újra a két testvémép egy újabb ezredévre. A TÓT TESTVÉREKNÉL IS BETELT A KESERŰSÉG POHARA. A tót federalisták itt Amerikában megalapították a “Slovak Action Committee”-t, hogy előkészítsék az elszakadást a gyűlölt Csehszlovákiától. Titkos rádió állomásuk is van, ahonnan küldik a bátorítást az óhazai tótság felé, akiknek óriási százaléka keresi az elszakadást a gyűlölt csehektől. Amikor mi köszöntjük ezeket a federalistákat, felragyogtatjuk előttünk az egyetlen utat: A Dunai Szövetséget: A Demokratikus Népkirályságot, Ottó Őfensége bölcs uralma alatt. Ez az egyetlen ut, más nem adatott! MEGMOZDULTAK A ROMÁNOK IS. A dunai népek készülnek a felszabadulásra. Csak a legutóbbi időben történt, hogy a külföldön élő románok egy Nemzeti Bizottságot alakítottak Párizsban. A Bizottság elnöke kijelentette, hogy céljuk a restauráció és Nagyrománia. Istenem! Milyen különös dolog! A magyarság el akar maradni még a románok mögött is? Itt a tizenkettedik óra! Az amerikai és a világ minden részébe szétszórt magyarságnak végre meg kell találnia az egységet a Demokratikus Népkirályság gondolatában és megindítani a Csonka-ország fölszabadítását és a testvérnépek egyesítését. HIRDESSENEK AZÉRT REMÉNYSÉGET A KARÁCSONYI HARANGOK! Aki ma Németországot járja, azzal a benyomással jön vissza, hogy az egykori nagy német nép nem tudja megtalálni saját maga lelkét. Nincsen programja. A nép egy része a teljes nemtörődömségbe és nihilizmusba sülyedt. Istennek legyen hála, ihogy ez nem áll a magyarságra. Rettenetes szenvedés és megpróbáltatás után, a magyar nép hatalmas tömegei kigyógyultak a sok hamis tanításból és visszatértek az évezredes eszméhez: a Szentistváni Nagymagyarországhoz. Hirdessék is fennen a karácsonyi harangok a jobb jövő reménységét. Mert el fog jönni az az áldott idő, amikor királykoronázásra kondulnak meg a budapesti Mátyás templom harangjai. Amikor Nagymagyarország hercegprímása fölteszi majd a koronát Ottó Őfensége fejére és nemcsak a magyar nemzet, hanem a testvérnépek megértő szeretetével elindul az újabb ezer évre a szentistváni apostoli királyság: Nagymagyarország! PESTI URAK, FIGYELJETEK! Nem tagadjátok, mert hiszen hiábavaló lenne, hogy a magyarországi szakmunkás és őstermelő (a paraszt szót ti szeretitek használni, mi nem, mert az nem foglalkozást, hanem durvaságot jelent) éhbérért dolgozik és szabadsága sincs. Már pedig a kettő együtt nem fér meg. Nyugatos magyarjaink is éhbérért dolgoznak, vagy munkaalkalom hijján koplalnak, DE SZABADOK. Szabadok abban az értelemben, hogy nem kell előttetek gazsulálni. Elmondhatják és megírhatják véleményüket rólatok, mig magyarországi testvéreik és a mi testvéreink szörnyű terror alatt némán kell hogy húzzák az igát. A magyarországi munkás egy heti bére nem elég ahhoz, hogy egy pár cipőt vegyen belőle gyermekének. A magyar földmives egy mázsa búzáért, amit tőle ti elvisztek, nem kap annyi pénzt, hogy azon egy pár csizmát vegyen magának. Meddig fogják még ezt tűrni, mit gondoltok? Nem sokáig! * * * E sorok Írására az késztetett, hogy New Jersey állam (Amerika 48 állama közül egyik, majdnem a legkisebb) Földmivelésügyi Minisztériuma, amit nálunk itt úgy hívnak, hogy State Department of Agriculture, kiadta évi jelentését, amely szerint az amerikai őstermelő ... mi farmer néven nevezzük ... az őszi munkálatok alatt havi 153 dollárt kapott fizetésben lakás és ellátás nélkül, de ha gazdája kosztott és kvártélyt is adott neki, úgy “csak” 110 dollárt kapott készpénzben. Ha leszámítjuk a vasárnapokat és az ünnepnapokat, amikor az amerikai farmmunkás nem dolgozik, úgy a napi munkabér öt dollár 70 cent és hér dollár között mozgott. Egy pár férficipőt pedig meglehet venni hét dollárért Amerikában. Lássuk az amerikai munkás helyzetét. Nem beszélek szakmunkásokról, hanem egyszerű gyári munkásokról, akiktől nem várnak szakképzettséget. Keasbey községben, New Jersey államban van a Carborundum Company. Sok magyar lakik errefelé és közülük sokan dolgoznak itt. Azt hiszem téglát és agyagárut gyártanak, vagy égetnek. Nem ismerem ezt a szakmát. Elég az hozzá, hogy a napokban ez a gyár és a munkások szakszervezete, amerikai néven United Brick és Clay Workers, American Federation of Labor Local No. 885, szerződést kötöttek újabb időszakra, valószínűleg egy évre, amely szerződés szerint a 240 gyári munkás órabérét felemelik 12 centtel. A darabszám munkások órabérét pedig tiz centtel. Értsetek meg, pesti urak, hogy ez a 12, illetve 10 centes órabér emelés napi 8 órát számítva 96, illetve 80 cent fizetési többletet jelent a munkásoknak és minimális órabérüket $1.30 és $1.86 között állapítja meg. Ha nem hiszitek, amit írunk, kérdezzétek meg az American Federation of Labor (az amerikai munkások szövetsége) irodájától. Van elég spiclitek itt Amerikában, akik örömmel sütnék homlokunkra a hazugság bélyegét. Nem sikerülne nekik. Ha heti negyvenórai munkaidőt számítunk alapul, akkor egy ilyen egyszerű amerikai magyar gyári munkás $52-től $72-ig terjedő hetibért kap munkájáért. És mint előbb mondtuk egy pár cipő hét dollárba kerül Amerikában. Jó finom, valódi bornyu vagy lóbőr cipő,
