Krónika, 1946 (3. évfolyam, 2-10. szám)
1946-10-15 / 10. szám
2-IK OLDAL "KRÓNIKA' 1946 október 15. veit és Churchill meghirdették az Atlantic Chartert, majd amikor elhangzottak a Négy Szabadságról szóló szép igék. . . * * + Ne nehezteljen senki őszinteségünkért, ha megvalljuk: meglehetős fanyarsággal olvastuk Byrnes október harmadiki párisi beszédének azt, az amerikai magyar sajtóban egyébként teljesen elsikkadt részét, amelyben Byrnes büszkén hivatkozott arra, hogy. már 1918- ban Wilson követője volt, ahogy ma is Wilson tanítványának, — "an old disciple of Woodrow Wilson” — tekinti magát. E súlyos órán tartozunk megmondani, hogy Amerika magatartása a mostani béketárgyalások körül sem a külügyminiszterek konferenciáin, sem a párisi értekezleten nemcsak nem fedte Wilson elveit, hanem azok állandó cserbenhagyását mutatta. . , Byrnes beszédének gondolatmenete azt kívánta kifejezni, hogy Amerika nem áll az 1918-as állásponton, hanem az izolácionizmussal szemben az "egy világ” elvét vallja: visszatért Wilsonhoz, ahhoz az időhöz, mielőtt a nagy elnöknek lehetetlenné tették munkája folytatását. Ezek is szép szavak, tetszetős gondolatok s mi volnánk a legboldogabbak, a leglelkesebb tömjénezők, — ha az őket követő tetteknek megfelelnének, ha igazak volnának. De fájdalom, nem igazak és éppen ez jelenti az érdekelt népek, köztük Magyarország uj tragédiáját s egyben úgy az orosz ármánynak, a szovjet-bolsevizmus kiábránditási manőverének minden demokratikus lelket aggasztó sikerét, mint az igazi béke reménysége legcsekélyebbjének is szertefoszlását. öntsünk tiszta bort a pohárba. Erdély ügyében a május 7-iki külügyi konferencián semmit sem tett Byrnes, most Párisban pedig angolszász részről csak lagymatag kis alibi-gesztusok történtek, olyanok, amelyek távol voltak attól, hogy konkrét indítványokká kívánjanak kiforrni. Bizonnyal része van ebben a Szovjet és csatlósai száz százalékos magyarellenes magatartásának is, de éppen ezért kellett volna kiállni és szívósan harcolni, a demokrácia elvi fensőbbségét, az elvek gyakorlati belső erejét a világ előtt megcsillogtatni és kitartással dokumentálni, szemben az “orosz blokk” antidemokratikus hatalmi külpolitikája reakciósságával. A wilsoni útmutatás, a hűség Wilsonhoz, az emlékének adott elégtételhez ezt követelte volna meg. És nem kevésbé parancsolóan követelte volna meg ezt a becsületérzés ama suggallata is, amely azt mondatja velünk, hogy ha Amerika nem irta alá azokat az 1920-as szerződéseket, amelyek elsikkasztották a wilsoni igéket, beigéréseket, akkor ha hü akar maradni önmagához, demokratikus princípiumaihoz, Wilsonnak az Egyesült Államok erkölcsi tekintélyével fedezett ígéreteihez, nem szabadott volna a mostani béke-előkészitésnél olyan politikát folytatnia, amely mindezek megtagadása, sutbavetése, és csak azt eredményezi, hogy ellenjegyez olyan békéket, amelyek sokban még förtelmesebben mgcsufolják Wilson felmagasztalt emlékét, a demokratikus elveket, az amerikai ideálokat, amelyektől a világ megegészségesedése felé vártunk nagy haladást. .. * * * Fejcsóválva, bánatosan mondjuk Byrnes wilsoni hivatkozására: No, Sir! You can't eat the cake and have it! Nem lehet megenni a kalácsot és azt hinni, hogy még megvan! Nem lehet a wilsoni elveken taposó békediktátumokhoz hozzájárulni és egyben Wilson követőjeként és tanítványaként beszélni. Wilsont az első világháború után elgáncsolta a Szenátus s Amerika nem járult hozzá az elvei ellen hozott békék aláírásához. Ha Wilson élne, talán még az általa oly bölcsen helytelenített isolacionizmus gondolatával is inkább foglalkozna, semmint hogy Amerika odaadja aláírását az "egy világ” olyan elrendezéséhez, amelyben csak saját ideáljainak zsarnoki ellenségei, a külömböző szélsőséges totaliter rendszerek úttörői lelik kaján örömüket és reményeik biztató jelét. Fáj és tragikusan lesújtó Amerikát e jóhiszeműségéhez nem illő szerepben látnunk és mit ér az "egy világ”, ha ugyanakkor megingatják a tömegek lelkében azoknak az eszményeknek hitét, amelyek annak tartó oszlopai és ékes díszei kellene legyenek?! R. ......... ■- -■ ......... .......................■-............' ............................................................ ...............- .............. «*■■--Magyarország és a nagy párisi elv-végeladás. A KONFERENCIA HATÁROZATAINAK GYÁSZOS MAGYAR MÉRLEGE. A párisi konferencia meghozta döntéseit a Magyarországot illető kérdésekben. A siralmas eredé ményben sehol egy fénysugár, sehol egy szikrája annak, ami megörvendeztethetné a szivet, ami enyhítené keserveink sokaságát. Nem tekinthetjük annak azt sem, hogy a felvidéki magyarság kikergetése a jelek szerint egyelőre nem sikerült Benesnek. Ez is csak a régi trianoni határok megmaradását jelenti, a “status quo-t, nem pedig azt, hogy legalább a Csallóközt és a szinmagyar határmegyéket egészben vagy részben vissza kapja Magyarország. Nem kap vissza senkitől egy akácfát sem Magyarország, miféle sors várhat a kinézett, kényszerűen megtűrt felvidéki magyarságra, még ha a külügyminiszterek tanácsában, amely végső fokon dönt a párisi konferencia javaslatai felett, végleg meg is bukik a csehek náci szellemű kollektiv felelősségi követelése? A felvidéki magyarság kálváriája. Amerika ellentállásának köszönhető, hogy a magyar béketervezet bizottságában megbukott a cseh kívánság. Smith Bedell, tábornok az Egyesült .Államok delegátusa kijelentette, hogy Amerika számára “ellenszenves” s elfogadhatatlan a cseh kívánság s ennek hatása alatt utasították a magyar és cseh szlovák kormányokat, hogy hat hónapon belül egyezzenek meg békésen a kérdésben. Ha pedig ez nem sikerül, akkor a külügyminiszterek tanácsa fog véglegesen dönteni. Jan Masaryk cseh külügyminiszter cinikus reménykedéssel jegyezte meg erre, hogy most választások lesznek Amerikában és szerinte ezért ellenezte Amerika delegációja a kitelepítést, de amikor eljön hat hónap múlva a külügyi konferencia, akkorra már elmúltak a választások s akkor kedvező döntést remél Csehszlovákia számára. Smith Bedell visszautasította a cseh arcátlanságot és jellemző, hogy Masaryk annyira becsüli Amerikának az emberi jogok védelme iránti érzületet, hogy azt nem tartja őszintének és komolynak, hanem csupán választási kortesfogásnak tulajdonítja, hogy ezúttal még nem sikerült a magyarok kiűzetése földjükről. A határozattól függetlenül már sok ezer magyar családi fészket dúlt széf a Felvidéken a csehszlovák barbarizmus, tömegével fosztották ki a magyarokat, elvették birtokaikat és gyászos Kálvária balsors nehezedik reájuk. Közel hetvenezerjük ellen koholtak politikai port és teszik tönkre őket, mint úgynevezett háborús bűnösöket. Internáló táborban kényszermunkán tengődnek legtöbben és sorsuk alig jobb, mint volt a hitleri haláltáborok foglyaié. Akik pedig szabadlábon vannak, azoknak “reszlovakizálódniok” kell, meg kell tagadniok magyarságukat és ki kell jelenteniök, hogy ők tulajdonképen szlovákok. Nemzetiségi jog nincs, nem létezik többet Benes és Masaryk minta — demokráciájában. Csekély elégtétel a pária sorsra jutott felvidéki magyarságnak és a magyar igazság régi, kitartó harcosainak, hogy egy new yorki angolnyelvü folyóiratbanjászi Oszkár professzor, a régi Nagymagyarország nemzetiségi izgatóinak egykori buzgó pártfogója most kijelenti, hogy a “nemzetiségi elnyomásnak az a foka, amikor valamely népcsoportot kiűznek földjéről és nem adnak nemzetiségi jogot még a csoport leglojálisabb tagjainak sem, még a "reakciós Apponyi” (Jászi idézőjelei) alatt sem létezett". Ellenben létezett egy szép és nagy Magyarország, amelyben minden dolgozó ember teret és kenyeret találhatott és létezne még ma is, ha esztelen, önvádló, igaztalan magyarok olajat nem öntenek a hivatásos nemzetiségi izgatok által szított füzekre. Ha meg is maradhatna a magyarság a felvidéken, jogtalan, mellőzött, elnyomott pária lenne és a csehek és szlovákok egyenként tennék keservessé számukra az életet mig csak el nem szöknek, át Magyarországba. Ezért nem tekintjük igazi vívmánynak a határozatot s kezdettől fogva nem tudtuk helyeselni, hogy a magyarságnak a Felvidéken való megmaradhatása volt a magyar delegáció lényegi követelése, nem pedig a magyar határmegyék visszacsatolása a történelmi jog és az Atlantic Charter szerinti demokratikus önrendelkezés alapján. S akármíly őszinte hálát is érzünk Amerika jószándéka iránt, örömünk akkar lett volna teljes, ha nemcsak A-t mondott volna, hanem B-t is. A magyar delegáció azonban attól félt, hogyha magyar nyelvterületek átcsatolását kimondottan kéri, “réviziósnak” fog ják tekinteni s a kormány és a hozzája közelálló külpolitikai körök nyilatkozatai és cikkei szerint fáznak attól, hogy annak lássanak. Sikerült is ezt elkerülni, — és mit értek el vele? Smith Bedell nem mondott B-t, rácáfolt a példabeszédre, de miért is mondott volna, amikor a magyarok sem merték nyíltan kérni. Van egy kifogása: Miért lett volna magyarabb a magyar békedelegációnál?. . . Hídfő Magyarország ■ és Ausztria ellen. Balul végződött az úgynevezett pozsonyi hídfő ügye is. Igaz, hogy a bizottság 56 amerikai mérföldről 39-ra szállította le a trianoni Magyarország annyira megnyomorodott területéből kért további földet és öt magyar többségű dunántúli község helyett csak hármat kap Csehszlovákia, de szó sincs arról, hogy ezért a 'Csallóközből, vagy más magyar nyelvterületből kapna valamit cserébe Magyarország. A bizottság meghallgatta a magyar békedelegáció képviselőjét, Sebestyén Pált s aztán teljesítette a csehszlovák kívánságokat. Kettővel kevesebb a csehszlovák iga
