Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)

1944-02-15 / 2. szám

10-IK OLDAL “KRÓNIKA" 1944. február 15. A SZTAMBULI KÜLDÖTTSÉG Rákosi Viktor Az Urnák 1684-ik esztende­jében egy küldöttség érkezett Magyarországból Sztambul vá­rosába. A csapat huszonegy tagból állott, tizenkilenc török és ket­tő magyar. Ha még tovább is osztályozni akarjuk őket, azt is megmondhatjuk, hogy húsz közülük katona és birtokos volt, egy pedig pap, még pedig Ib­rahim, az úgynevezett bolond imán Az volt a bolondsága, hogy senkitől sem félt és min­denkinek megmondta bátran az igazságot. A küldöttségnek célja az volt, hogy Mohamed szultán elé jus­son. Miután huzamos idő óta hiába figyelmeztetgették arra, hogy Magyarország fölött sürü felhők tornyosulnak s hogy jó lesz a védelemről gondoskodni, végre az előkelőségek erre a ve­szedelmes lépésre határozták el magukat. Mert tudták ők jól, hogy a fejükkel játszanak, a szeszélyes és zsarnok szultán részéről a legrosszabbra el le­hetnek készülve. Mohamed rossz néven vehette, hogy a köteles­ségére figyelmeztetik és ez vesztüket jelentette volna. De ők mégis megpróbálták, mert életkérdés volt reájuk nézve, hogy a szultántól személyes ki­hallgatást nyerjenek. Mohamed szultánnak egyet­len szenvedelme volt: a vadá­szat. Hol Európa, hol Ázsia te­rületén űzte a vadat, s kirán­dulásaiban akkora hadsereg kisérte, mely elég lett volna Budavár megmentésére. A nagyvezér jóizüet nevetett, mikor az urak beállítottak hoz­zá kérésükkel. Arca csak ak­kor vált komolyra, mikor át­nyújtottak neki ezer darab szép sárga aranyat, hogy en­nek fejében az utat egyenget­ni szíveskedjék. Ezek az embe­rek nagyon jól tudták, hogy a császárokhoz vezető utak a­­rannyal és nem kővel vannak kirakva. — Látom, hogy komoly szán­dékkal jöttetek, — szólt a nagy­vezér — és nem is önző cél vezet benneteket, hanem a bi­rodalom érdeke. Mint becsüle­tes muzulmán, segítségetekre leszek. Mindent el fogok kö­vetni.' hogy a szultán közelébe férkőzhessetek, a többi a vé­letlen dolga. Szólni persze nem szólhatok a nagyutnak, mert erre eszébe találna jutna, a fe­jemet máshová áthelyezni. Már pedig csak jobb, ha ott marad a mai helyén, máshol nem igen venném hasznát. Nohát, csak várjatok türelemmel, barátaim. A nagyvezér szavának állt, s a követséget hol ide, hol oda helyezte el, abban a remény­ben, hogy a felséges ur majd csak beléjük botlik. A szultán nem egyszer közel robogott el hozzájuk, de ilyenkor ezer spá­­hi tisztította előtte az utat. s “Buy War Bonds” könyörtelenül szétverte a vá­rakozókat, akár urak voltak, akár parasztok. A huszonegye­dik napon aztán előlépett a bolond imám és igy szólt tár­saihoz : — Eddig egy szót sem szól­tam és engedtem, hogy ti in­tézzétek a dolgot. Nohát, elég rosszul intéztétek. így száz esztendő alatt se jutunk a pa­­disah színe elé. Holnap majd a szeráj főkapujában csoporto­sulunk, a többit bízzátok reám. Úgy is lön. Aznapon megint . nagy vadászatra indult a fel­séges ur. Mikor a főkapu nagy dörrenéssel széttárult, az elöl lovagló spáhicsapat az ut kö­zepén egy hosszú, száraz fekete alakot pillantott meg, mely so­vány két karját égre emelte, mintha átkozódni, vagy imád­kozni akarna. A katonák köze­ledtére egyáltalán nem tett úgy, mintha félre akarna álla­­ni az útjukból. Sőt dacosan intett nekik, ami körülbelül annyit jelentett, hogy oszolja­tok! A spáhik látták rajta, hogy pap, s egész tisztelettel kétfeié váltak, a helyett, hogy nekilovagoltak volna. Utánuk a zöld vadászok ijjas csapata, jött, akik szintén elmentek az imám mellett, anélkül, hogy el­kergették volna. Hatalmas üst­dobok süketítő pörgése mellett ezer válogatott janicsár jött futólépésben. —- Valamennyien látták a vésztjósló alakot, de senki se nyúlt hozzá. Azt hit­ték. hogy ennek az ottálldogá­­lása is programba van véve. A janicsárok után jött a szultán, szemkápráztató, ragyogó kísé­rettel. A lovak szerszáma, az urak ékessége és ruhája egy­­egy vagyont képviselt. A szij­­jak abból a különös gyártmá­nyú burdumáni bőrből voltak, melyet messze Ázsiában, a Tig­ris folyó partján egy kis válo­gatott néptörzs tud csak ké­szíteni Drága, mint az arany, elszakíthatatlan, mint a kókusz fa háncsából készült kötél, és finom, mint a selyem. Ami más lovon acélból van, az itt mind aranyból, vagy ezüstből készült, még a nemes paripák is ezüst zablát rágtak tajtékzó szájjal. A kiséret előtt tiz lépéssel ro­bogott gyönyörű paripáján Mo­hamed szultán, s ijedten meg­rántotta fekete lovát, mikor a sötét alakot megpillantotta. Recsegő hangon megszólalt a pap: Állj meg egy szóra, felséges ur, alattvalóid leghitványabbi­­ka köszönt. Állj meg egy szóra, hatalmas ur, mert ezt az egy szót legszebb országodnak ne­vében fogom mondani. A szultán türelmetlen, bosz­­szus mozdulatot tett és oldalt el akart vágtatni Ibrahim mel­lett, de paripája nem fogadott szót. Csak ugrált, de nem fu­tott előre. Az imán folytatta: — Allah nevében szólítalak, felséges ur, és ki volna oly nagy, hogy még Allah nevének se engedelmeskednék. A hegyek összeomlanak, a tengerek ki­száradnak, a csillagok lehulia­­rak egy szavára és még ő is meghallgatja az igazhivőt, ha tiszta szívvel segítséget könyö­rög tőle. Csak te volnál az, a­­kinek nincsen füle azok pana­sza számára, akik neked dol­goznak és érted harcolnak? Jajkiáltások töltik be az oz­mán birodalmat. Csöndes éj­szakákon fájó lelkem mintha düledező végváraink ropogását hallaná. A jó muzulmánnak nem jut szakálla arra, hogy kedves unokáival simogattassa, mert mind kitépte dühében és szégyenletében. Mert az egész világ csak az ozmánság rom­lásáról és gyalázatáról beszél. Csak te ne tudnád azt, felséges ur, amin az utolsó teherhordó is siránkozik? A nagyur elkékülve intett a mögötte csoportosuló vezérek­nek, akik megdöbbent lélekkel hallgatták a fanatikus hodzsa üvöltését s a basák kivont karddal rohantak a boldogta­lanra. Ez egy hirtelen mozdu­lattal letépte a melléről a fehér burnuszt, mire a vezérek ke­zében lehanyatlott a kard, s lábuk mintha gyökeret vert volna. A pap szőrös mellén egy talizmán függött, aminőt csak azok az egyházi férfiak visel­hetnek, akik a mekkai szent Kába-templomnak papjai vol­tak. Ez az ember sérthetetlen. És a próféta különös kegyelme alatt áll. Jaj annak, aki hozzá nyúl, jobb lett volna annak a világra nem születni. A nagyurat mintha guta ütötte volna meg, teste inogni kezdett a lovon. Fogait csikor­gatta és véresre harapta aj­kát. Rettenetes szégyen esett meg rajta: elérkezett egy pil­lanat, melyben nem fogadnak szót az ő parancsának. Ez a rongyos falusi pgp a legdur­vább sértésket vagdalja a fe­jéhez és ő egy ujjal se tud hozzányúlni. Ez a bukása lesz, ezt soha se tudja kiheverni. Hörögve odakiáltott a papnak: — Holnap déli tizenkettőkor kihallgatásra jöttök hozzám. Azzal megfordította paripáját és visszavágtatott a szeráj ba. Kísérete bódultán, össze-vissza kavarodva követte és reszketve gondolt arra, kin fog ezért a nagyur boszut állni. A féleszű imám pedig ottmaradt, mig az utolsó katona is el nem futott mellette. Mikor a kapu dör­dülve becsapódott, akkor meg­fordult, s lassan odább balla­gott, követve társaitól, akik ad­dig egy mellékutcában lap­pangtak. A küldöttséget komor sejtel­mek szállták meg, melyek való­ságos rémületté fokozódtak, mikor fogadójuk elé egy csapat janicsár érkezett, a házat meg­szállotta, s kijelentette, hogy lélek e kapun se be, se ki. Te­hát rabok voltak. Ami azt bi­zonyította, hogy a nagyur ha­ragszik s a bolond imám tet­téért kemény büntetés vár rájuk. Sápadtan ültek együtt és remegve figyelték meg egy­más hangjának üres kongását. Csak a pap nem törődött az őket fenyegető veszedelemmel, egész nap félrevonulva imád­kozott Allához, ki mindent igazgat és mindent jóra for­dít. A két magyar intézkedett, hogy keserű sorsukról tudósí­tás menjen Magyarországra és aztán megadással várta sorsát. Mindnyájan együtt aludtak egy nagy teremben. Az ajtóban két janicsár kivont karddal őrizte őket. Éjjel tizenkét óra­kor Mohamud Hali Dsámi, a szolnoki kádi, akit maguk közt a legokosabb embernek tartot­tak, hirtelen felült ágyában és igy szólt: — Alusztok, embertársaim? — Nem, — felelt vissza egy­hangúan a csapat. — Nohát, bízzátok reám a dolgok intézését, Allah segít­ségével talán megmenekülünk. — Mi a terved, derék kádi? — Csak akkor mondhatom el, ha magunk közt leszünk. Ennyit szükségesnek láttam megemlíteni, hogy nyugodtab­­ban alhassatok. Az álom erő­sít és nekünk holnap erőre lesz szükségünk. — Allah vezérelje lépteidet, emberséges kádi, — sóhajtottak feléje a nyomorultak és aztán újra csönd lett a teremben. Csak a küszöbön ülő két jani­csár horkolása hallatszott, az ő lelkiismeretük nyugodt volt, nekik legföljebb csak ölniök kellett holnap, de megöletniük nem. Az ölésben pedig ők csak a felelőtlen kéz, de nem a fe­lelős fej. Másnap déli tizenkét órakor a császári palotába vonult a reszkető csapat. Az imám azon­ban nem volt közöttük, őt tár­sai otthon ágyba fektették, melléje két janicsárt állítottak, akiknek meghagyták, hogy ki ne eresszék, akármit csinál is és aztán utrakeltek. A nagyhatalmú császár egy magas kereveten fekve fogadta őket, s gyilkos tekintetét végig­­futkostatta rajtuk. A teremben köröskörül fegyveres katonák állottak, a császár mögött ti­zenkét vörösbe öltöztetett sze­­recsen hóhér. A küldöttség a földre borult. Rövid szünet után megszóllalt a császár: — Hát az imámot hol hagy­tátok? A bölcs kádi egy kissé föl­emelte a fejét és visszafelelt; — Hatalmas urunk, kinek árnyékában oly jól esik ne­künk nyomorult férgeknek meg húzódni, nem méltó, hogy bol­dogtalan imámról kérdezősköd­jél. Mert már ő szent férfiú, e pillanatban nem méltó arra, hogy nevét az ajkadra .vedd. Most is otthon van, forró tes­tét kínosan hempergeti ágyá­ban és Allah segítségéért kö­nyörög. Mert tegnap megszál­lotta a gono szlélek és még mindig nem hagyta el... (Folytatása a li-ik oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom