Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)
1944-02-15 / 2. szám
1944. február 15. “KRÓNIKA” 11-IK OLDAL A SZTAMBULI KÜLDÖTTSÉG (Folytatás a 10-ik oldalról) —. Mit beszélsz? — szólt a császár érdeklődéssel. — Az igazat beszéltem, igazhivők ura. Mikor az imámot megszállja a gonosz lélek, olyankor arra a szörnyű dologra kényszeríti, hogy az igazsággal ellenkező dolgokat beszéljen. Az ő élete szent és az ő lelke igaz, de ilyenkor a gonosz lélek beszél belőle. Oh, igazhivők ura, küld el az Aia Sofia főpapját, hogy szent kezével megérintse a szenvedőnek homlokát, szent olajjal megkenje füleit és megtörölje zavaros beszédű száját.... A szultán komor hallgatásba merülve hallgatta a kádi beszédét, egy jó darabig némaság honolt a teremben, aztán a nagy ur odaintette udvarmesterét és valamit súgott neki. A főudvarmester eltávozott. — Mit akartok? — folytatta aztán rövid hallgatás után. — Egy kis ajándékot hoztunk a szultán kincstára számára és látni akartunk téged, óh igazhivők ura. Évek hosszú sora óta élünk Magyarországon, melynek legszebb és legvirágzóbb városai büszkén vallják magukat alattvalóidnak, hol áldásos uralkodásod alatt béke és megelégedés honol. Oh, áldott legyen e nap, melyen szined elé járulhattunk, oh, tnindenható padisah. Most nyugodtan térünk haza, s mesélni fogjuk a hozzánk tóduló ezreknek, hogy sütkéreztünk orcád ragyogásában és fürödtünk mosolyodban. A próféta áldása lebegjen fölötted. — Keljetek föl! És a pad'sah hangja mintha már _ nem hangzott volna olyan komoran. A küldöttség talpra kelt, s szivszorongva várta, hogy mit fog mondán ia nagyur. — Azt hallom, hogy van közietek egy nagyerejü magyar. Lépjen elő! És előlépett Feketeházy Balázs. Thökölynek egy kapitánya. Szélesvállu. zömök alak, aki első látásra nem is mutatott olyan túlságos erőt. — Te vagy az? — Én vagyok, felséges ur. — És mivel bizonyítottad be nagy erődöt? — A losonci viadalban kétfelé vágtam egy lovas németet. — Hogyan? — A fejétől kezdve lefelé, úgy hogy az egyik fele jobbra, a másik balra esett. Amulat moraja zúgott végig a termen. Magát a császárt is annyira megkapta az érdeklődés, hogy talpra ugrott, s lefelé tett egy lépést a lépcsőn, mely az emelvényről levezetett. — Vitéz, Allahra mondom, ez derék egy vágás lehetett. Nem mutatnád meg nekünk még egyszer? — Hogyan képzeled ezt, felséges uram? “Buy War Bonds” — Úgy vitéz, hogy eléd vezetek egy hitvány rabszolgát és azt kétfelé vágod. — Lehetetlen dolgot kivánsz, igazhivők ura, — felelt nyugodtan Feketeházy Balázs — ilyesmi csak az ütközet hevében lehetséges, mikor az ellenséges sereg kellő közepén a katona minden porcikájának megfeszítésével verekszik. Ilyes- Ini tán egyszer sikerül az életben. A szultán arca elborult. — Már miért ne volna lehetséges? A karod megvan hozzá, meg a kardod is, meg az erőd is. Mi egyebet akarsz még? „ — De nincs meg, felséges ur, a szív, az elszántság. Hogyan tudjak én leütni nyugodt lélekkel egy nyomorult rabszolgát, aki nekem seha nem vétett, aki az életemet nem fenyegeti, s aki gyáván, reszketve, úgy áll előttem, mint az elitéit a bakója előtt. Nem, felséges ur, ez hóhérmunka volna. — Hát legyen hóhérmunka, — kiáltott a padisah és fenyegetően megvillant a szeme — hát legyen hóhérmunka, ha én úgy akarom. — De tiltakozik ellene a lelkiismeretem. — És ahol a te lelkiismereted kezdődik, ott az én parancsom elvégződik? — El, felséges ur. — No hát majd meglátjuk, elmehettek. A kis csapat komor csendben vonult vissza fogadójába. Feketeházy nem mert fölnézni, mert érezte, hogy baj társai szemrehányó tekintete nyugszik rajta. Lám-lám, az okos Mahmud Hadi Dsámi milyen bölcsen megjavította a helyzetüket, mikor a magukkal hozott panaszokat egyszerűen kidobta a hajóból, s a császári udvaroknál annyira kedvelt hízelgést vette elő. Ez a nyírt fejű pogány aztán mindent elrontott a maga vonakodásával. Pedig hát miről volt tulajdonképpen szó? Arról, hogy agyonüssön egy közönséges hitvány' rabszolgát. Hogy lehet ezt megtagadni? Különösen, mikor látta, hogy hova fejlődhetik a dolog. Most aztán, igaz, hogy a rabszolga életben marad, ellenben őket magukat csapják agyon. így morogtak Feketeházy körül a férfiak. Mikor a fiatalabbak már hangosan kezdték szidni Feketeházyt, ez Mahmud Halil felé fordult és igy szólt: — Te is igy gondolkozol, emberséges kádi? Sajnálom, hogy bölcs tervedet, mellyel kihúztál bennünket a csávából, meghiúsítóttam, de nem tehettem másképp. Felelet helyett a kádi megállt, szemét végigjártatta az embereken és igy szólt: — Ne zúgolódjatok! Mindenkinek Allah sugallja, hogy mit cselekedjék. Én úgy gondolom, hogy a mi követségünk elérte célját és mi teljesítettük kötelességüAket, mert Ibrahim imám ime szemébe mondta a felséges urnák, hogy baj van, és segítségére szorulunk, ezért aztán a mi kihallgatásunkon fölöslegesnek tartottam erről beszélni és azért csak mint a madár, kellemes dolgokat csicseregtem, olyan haszontalan - ságokat, amelyek jól esnek a nagy urak fülének. Feketeházy társunk is azt cselekedte, amit Allah cselekednie parancsolt. Senki se tudhatja előre, hogy mi jó vagy rossz származik belőle ránk. Azért tehát reméljük a jót, de ne reszkessünk a rossztól. Mikor haza érkeztek a fogadóba, Mahmud Halil leült egy homályos sarokba, két tenyerébe hajtotta bozontos fehér fejét és busult. Italhoz nem nyúlt, ételből nem kért, megszólításra nem válaszolt. Végre Feketeházy nem állhatta meg szó nélkül, odament melléje és vállára tette a kezét: — Mi bajod, emberséges kádi? Mahmud Halil mélyet sóhajtott s anélkül, hogy arcát tenyeréből kiemelte volna, rekedt hangon igy felelt: — Olyan sebet kaptam ma, fiam, mely ha nem látszik is, de annál jobban fáj. Egyet villant előttem és én a támadt fénynél megláttam az ozmán birodalom elkövetkezendő bukását. Ha férfi ülne az ozmán birodalom trónján, akkor most nekem sötét börtönben kellene ülnöm s a bakó eljövetelétől rettegnem. Mert durva hízelgéssel sértettem az igazhivők uralkodójának fülét. E helyett az az ember, aki a császári trónon ül, édes sorbetként szürcsölte az én gyáva hazugságaimat, egyszerre elfelejtette az imám merész igazmondását és visszasülyedt puha tétlenségébe. El kell vesznie a birodalomnak, melynek akaratát, erejét, dicsőségét egy ilyen férfiú képviseli. El kell vesznie a hatalomnak, mely hazugságokkal veszi körül magát és azokból táplálkozik. Oh, mi boldogtalanok, miért is jöttünk mi ide? Otthon akármilyen vigasztalan volt is a helyzetünk, legalább a remény táplált bennünket, itt azonban még a reményt is elvesztettük. Sajnálatraméltóbbak vagyunk a halálra Ítéltnél, aki utolsó éjszakáját éli, mert még ezt is élteti a remény, hogy a hajnalhasadta nem a halált, hanem a kegyelmet hozza számára.... Az öreg hangja elcsuklott, könyei kicsordultak, elhallgatott. Feketeházy vigasztaló szókat akart intézni hozzá, de e pllanatban nagy zaj támadt odakinn. Kiabálás, sikoltozás, léptek robaja. Feketeházy kirohant megnézni, hogy mi történt. Az történt, hogy a janicsárokat vezető bimbasi felesége megérkezett az ebéddel az ura számára, s egyúttal elhozta a kis fiát is, hogy az apja egy kicsit eljátszadozzék vele. Az ebéd nem volt más, mint valami lepényszerü kenyér és egy kosár sült hal. A bimbasi, a jámbor müzülmánhoz illik, szépen megmosakodott s aztán hozzálátott az elemózsiához. A kis fia oda ült melléje s természetesen vele tartott. Egyszerre csak a gyerek elsikoltja magát, hanyatt vágódik, elkezd kapálódzni, ordítani, kékülni és fuldokolni. A szemei is anynyira kidagadtak, hogy majd kiugrottak a helyéből. Az anyja ijedtében szintén sikoltozni kezdett, s kétségbeesetten verte magát a földhöz. Az apja azonban csakhamar rájött, hogy itt csak Allah segít, hirtelen letérdelt a szőnyegre és buzgó imádságba fogott. A nagy lármára természetesen a katonák is összeszaladtak. A mint Feketeházy a sült halat s a fulladozó gyereket megpillantotta, rögtön tisztában volt az összefüggéssel. Rárohant a fickóra, ölébe kapta, balkezével szétfeszítette a száját, jobb kezével benyomult az üregbe, s rövid kotorászás után egy szép halszálkát húzott ki a gyereknek a torkából. A bimbasi és felesége feszült figyelemmel nézték a műtétet. Feketeházy megmutatta nekik a szálkát, kijelentette, hogy nyugodtak lehetnek, minden bajnak vége. A gömbölyű kio török kölyök lassanként magához tért, bőgése percről-percre gyöngébb lett, végre hirtelen megszakadt, A gyerek észrevette a halat, arca földerült, kövér kezét a kosár felé nyújtotta, s derűs arccal szólt: — Anyám, halat kérek. — Istennyilát, nem halat, — kiáltotta az apa boldogan, de ijedten, s odaszólt katonáinak, legények, egyétek meg ezt a halat. Csak ezután fordult Feketeházyhoz, s minden szóáradat és fellengzés nélkül, de annál meghatottabban megköszönte neki fia megmentését. — Semmi az, — felelte Feketeházy — ha én nem, megtette volna más. — Oh, dehogy, uram. Látod, hogy nekem se jutott eszembe egyéb, mint letérdelni és imárikozni. (Folytatjuk) ZSÍROS ÁLOM Ambrus bácsi éjféltájban nyögve kászolőjjik ki az ágyból. — Mi bajod? Hová mégysz? — kérdi a felesége. — Megyek a pincébe egy fci-í borért. — Talán csak nem bolondultál meg, hogy éjfélkor bort akarsz inni, — Nem innám én, kedves anyukom, de mikor álmomban három tál töltöttkáposztát ettem meg egy ültömben. Erre már csak muszáj inni, mert különben megcsömörlök.
