Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)
1944-02-15 / 2. szám
10-IK OLDAL “KRÓNIKA" 1944. február 15. A SZTAMBULI KÜLDÖTTSÉG Rákosi Viktor Az Urnák 1684-ik esztendejében egy küldöttség érkezett Magyarországból Sztambul városába. A csapat huszonegy tagból állott, tizenkilenc török és kettő magyar. Ha még tovább is osztályozni akarjuk őket, azt is megmondhatjuk, hogy húsz közülük katona és birtokos volt, egy pedig pap, még pedig Ibrahim, az úgynevezett bolond imán Az volt a bolondsága, hogy senkitől sem félt és mindenkinek megmondta bátran az igazságot. A küldöttségnek célja az volt, hogy Mohamed szultán elé jusson. Miután huzamos idő óta hiába figyelmeztetgették arra, hogy Magyarország fölött sürü felhők tornyosulnak s hogy jó lesz a védelemről gondoskodni, végre az előkelőségek erre a veszedelmes lépésre határozták el magukat. Mert tudták ők jól, hogy a fejükkel játszanak, a szeszélyes és zsarnok szultán részéről a legrosszabbra el lehetnek készülve. Mohamed rossz néven vehette, hogy a kötelességére figyelmeztetik és ez vesztüket jelentette volna. De ők mégis megpróbálták, mert életkérdés volt reájuk nézve, hogy a szultántól személyes kihallgatást nyerjenek. Mohamed szultánnak egyetlen szenvedelme volt: a vadászat. Hol Európa, hol Ázsia területén űzte a vadat, s kirándulásaiban akkora hadsereg kisérte, mely elég lett volna Budavár megmentésére. A nagyvezér jóizüet nevetett, mikor az urak beállítottak hozzá kérésükkel. Arca csak akkor vált komolyra, mikor átnyújtottak neki ezer darab szép sárga aranyat, hogy ennek fejében az utat egyengetni szíveskedjék. Ezek az emberek nagyon jól tudták, hogy a császárokhoz vezető utak arannyal és nem kővel vannak kirakva. — Látom, hogy komoly szándékkal jöttetek, — szólt a nagyvezér — és nem is önző cél vezet benneteket, hanem a birodalom érdeke. Mint becsületes muzulmán, segítségetekre leszek. Mindent el fogok követni.' hogy a szultán közelébe férkőzhessetek, a többi a véletlen dolga. Szólni persze nem szólhatok a nagyutnak, mert erre eszébe találna jutna, a fejemet máshová áthelyezni. Már pedig csak jobb, ha ott marad a mai helyén, máshol nem igen venném hasznát. Nohát, csak várjatok türelemmel, barátaim. A nagyvezér szavának állt, s a követséget hol ide, hol oda helyezte el, abban a reményben, hogy a felséges ur majd csak beléjük botlik. A szultán nem egyszer közel robogott el hozzájuk, de ilyenkor ezer spáhi tisztította előtte az utat. s “Buy War Bonds” könyörtelenül szétverte a várakozókat, akár urak voltak, akár parasztok. A huszonegyedik napon aztán előlépett a bolond imám és igy szólt társaihoz : — Eddig egy szót sem szóltam és engedtem, hogy ti intézzétek a dolgot. Nohát, elég rosszul intéztétek. így száz esztendő alatt se jutunk a padisah színe elé. Holnap majd a szeráj főkapujában csoportosulunk, a többit bízzátok reám. Úgy is lön. Aznapon megint . nagy vadászatra indult a felséges ur. Mikor a főkapu nagy dörrenéssel széttárult, az elöl lovagló spáhicsapat az ut közepén egy hosszú, száraz fekete alakot pillantott meg, mely sovány két karját égre emelte, mintha átkozódni, vagy imádkozni akarna. A katonák közeledtére egyáltalán nem tett úgy, mintha félre akarna állani az útjukból. Sőt dacosan intett nekik, ami körülbelül annyit jelentett, hogy oszoljatok! A spáhik látták rajta, hogy pap, s egész tisztelettel kétfeié váltak, a helyett, hogy nekilovagoltak volna. Utánuk a zöld vadászok ijjas csapata, jött, akik szintén elmentek az imám mellett, anélkül, hogy elkergették volna. Hatalmas üstdobok süketítő pörgése mellett ezer válogatott janicsár jött futólépésben. —- Valamennyien látták a vésztjósló alakot, de senki se nyúlt hozzá. Azt hitték. hogy ennek az ottálldogálása is programba van véve. A janicsárok után jött a szultán, szemkápráztató, ragyogó kísérettel. A lovak szerszáma, az urak ékessége és ruhája egyegy vagyont képviselt. A szijjak abból a különös gyártmányú burdumáni bőrből voltak, melyet messze Ázsiában, a Tigris folyó partján egy kis válogatott néptörzs tud csak készíteni Drága, mint az arany, elszakíthatatlan, mint a kókusz fa háncsából készült kötél, és finom, mint a selyem. Ami más lovon acélból van, az itt mind aranyból, vagy ezüstből készült, még a nemes paripák is ezüst zablát rágtak tajtékzó szájjal. A kiséret előtt tiz lépéssel robogott gyönyörű paripáján Mohamed szultán, s ijedten megrántotta fekete lovát, mikor a sötét alakot megpillantotta. Recsegő hangon megszólalt a pap: Állj meg egy szóra, felséges ur, alattvalóid leghitványabbika köszönt. Állj meg egy szóra, hatalmas ur, mert ezt az egy szót legszebb országodnak nevében fogom mondani. A szultán türelmetlen, boszszus mozdulatot tett és oldalt el akart vágtatni Ibrahim mellett, de paripája nem fogadott szót. Csak ugrált, de nem futott előre. Az imán folytatta: — Allah nevében szólítalak, felséges ur, és ki volna oly nagy, hogy még Allah nevének se engedelmeskednék. A hegyek összeomlanak, a tengerek kiszáradnak, a csillagok lehuliarak egy szavára és még ő is meghallgatja az igazhivőt, ha tiszta szívvel segítséget könyörög tőle. Csak te volnál az, akinek nincsen füle azok panasza számára, akik neked dolgoznak és érted harcolnak? Jajkiáltások töltik be az ozmán birodalmat. Csöndes éjszakákon fájó lelkem mintha düledező végváraink ropogását hallaná. A jó muzulmánnak nem jut szakálla arra, hogy kedves unokáival simogattassa, mert mind kitépte dühében és szégyenletében. Mert az egész világ csak az ozmánság romlásáról és gyalázatáról beszél. Csak te ne tudnád azt, felséges ur, amin az utolsó teherhordó is siránkozik? A nagyur elkékülve intett a mögötte csoportosuló vezéreknek, akik megdöbbent lélekkel hallgatták a fanatikus hodzsa üvöltését s a basák kivont karddal rohantak a boldogtalanra. Ez egy hirtelen mozdulattal letépte a melléről a fehér burnuszt, mire a vezérek kezében lehanyatlott a kard, s lábuk mintha gyökeret vert volna. A pap szőrös mellén egy talizmán függött, aminőt csak azok az egyházi férfiak viselhetnek, akik a mekkai szent Kába-templomnak papjai voltak. Ez az ember sérthetetlen. És a próféta különös kegyelme alatt áll. Jaj annak, aki hozzá nyúl, jobb lett volna annak a világra nem születni. A nagyurat mintha guta ütötte volna meg, teste inogni kezdett a lovon. Fogait csikorgatta és véresre harapta ajkát. Rettenetes szégyen esett meg rajta: elérkezett egy pillanat, melyben nem fogadnak szót az ő parancsának. Ez a rongyos falusi pgp a legdurvább sértésket vagdalja a fejéhez és ő egy ujjal se tud hozzányúlni. Ez a bukása lesz, ezt soha se tudja kiheverni. Hörögve odakiáltott a papnak: — Holnap déli tizenkettőkor kihallgatásra jöttök hozzám. Azzal megfordította paripáját és visszavágtatott a szeráj ba. Kísérete bódultán, össze-vissza kavarodva követte és reszketve gondolt arra, kin fog ezért a nagyur boszut állni. A féleszű imám pedig ottmaradt, mig az utolsó katona is el nem futott mellette. Mikor a kapu dördülve becsapódott, akkor megfordult, s lassan odább ballagott, követve társaitól, akik addig egy mellékutcában lappangtak. A küldöttséget komor sejtelmek szállták meg, melyek valóságos rémületté fokozódtak, mikor fogadójuk elé egy csapat janicsár érkezett, a házat megszállotta, s kijelentette, hogy lélek e kapun se be, se ki. Tehát rabok voltak. Ami azt bizonyította, hogy a nagyur haragszik s a bolond imám tettéért kemény büntetés vár rájuk. Sápadtan ültek együtt és remegve figyelték meg egymás hangjának üres kongását. Csak a pap nem törődött az őket fenyegető veszedelemmel, egész nap félrevonulva imádkozott Allához, ki mindent igazgat és mindent jóra fordít. A két magyar intézkedett, hogy keserű sorsukról tudósítás menjen Magyarországra és aztán megadással várta sorsát. Mindnyájan együtt aludtak egy nagy teremben. Az ajtóban két janicsár kivont karddal őrizte őket. Éjjel tizenkét órakor Mohamud Hali Dsámi, a szolnoki kádi, akit maguk közt a legokosabb embernek tartottak, hirtelen felült ágyában és igy szólt: — Alusztok, embertársaim? — Nem, — felelt vissza egyhangúan a csapat. — Nohát, bízzátok reám a dolgok intézését, Allah segítségével talán megmenekülünk. — Mi a terved, derék kádi? — Csak akkor mondhatom el, ha magunk közt leszünk. Ennyit szükségesnek láttam megemlíteni, hogy nyugodtabban alhassatok. Az álom erősít és nekünk holnap erőre lesz szükségünk. — Allah vezérelje lépteidet, emberséges kádi, — sóhajtottak feléje a nyomorultak és aztán újra csönd lett a teremben. Csak a küszöbön ülő két janicsár horkolása hallatszott, az ő lelkiismeretük nyugodt volt, nekik legföljebb csak ölniök kellett holnap, de megöletniük nem. Az ölésben pedig ők csak a felelőtlen kéz, de nem a felelős fej. Másnap déli tizenkét órakor a császári palotába vonult a reszkető csapat. Az imám azonban nem volt közöttük, őt társai otthon ágyba fektették, melléje két janicsárt állítottak, akiknek meghagyták, hogy ki ne eresszék, akármit csinál is és aztán utrakeltek. A nagyhatalmú császár egy magas kereveten fekve fogadta őket, s gyilkos tekintetét végigfutkostatta rajtuk. A teremben köröskörül fegyveres katonák állottak, a császár mögött tizenkét vörösbe öltöztetett szerecsen hóhér. A küldöttség a földre borult. Rövid szünet után megszóllalt a császár: — Hát az imámot hol hagytátok? A bölcs kádi egy kissé fölemelte a fejét és visszafelelt; — Hatalmas urunk, kinek árnyékában oly jól esik nekünk nyomorult férgeknek meg húzódni, nem méltó, hogy boldogtalan imámról kérdezősködjél. Mert már ő szent férfiú, e pillanatban nem méltó arra, hogy nevét az ajkadra .vedd. Most is otthon van, forró testét kínosan hempergeti ágyában és Allah segítségéért könyörög. Mert tegnap megszállotta a gono szlélek és még mindig nem hagyta el... (Folytatása a li-ik oldalon)
