Közérdek, 1916. január-június (8. évfolyam, 1-12. szám)
1916-01-22 / 4. szám
^agvkaroiv, 19*6. januar 22. •• 4-ík szám IX. évfol am. KÖZÉRDEK moB?rfö9>m3urij*sr> • «sw ■ 9BSS:?.i« 'i aß.'w» joxaas^^^^'OTRT^ :j 'Ii V&XZMWtMSKaB» "SETS -» *^ß « «iäW ^i V ' “ M.= K , f\ ^ íÍ3*flBű§á v:4t.Ww «tóá&M tí&aaefc i* iwiwmi mii .. «swswbbmkk:-;*üraw^s.'.Tj*»*E ag iaacriftti'j—i11 i'fiwiim m *ruC -rtsta-”--, Bt Is® K |«5m«P?Ä S*ilé«sfv:' ‘•’iK8p''l!Pe terjedő társadalmi hetilap. Megjelenik minden szombaton reggel. Nyilttér sora 50 fillér, — Kéziratot nem adunk vissza. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Károlyi György-tér 36. ===== Telefonsz»«?: 95. Felelős szerkesztő és laptulajdonos Simkó Aladár Előfizetési árak: Helyben és vidékre postán küldve egy évre 8 K, félévre 4 K Egyes szám ára 20 fillér. Előfizetési éa hirdetési dijak felvételére a fele lés szerk. jogosul Piros vér . piros színi aj f ** Piros vérrel öntözik a csatatereket ami hős katonáink Ételüket, családi meghitt fészküket áldozzák fel, hogy dicsőségesen elvégezzék a második honfoglalást. És itthon ? . . . Piros szinlapokkal csalogatják közönségünket a színházba. A piros színnel, amely szin ina a hősöknek kiömlő vérét jelenti, hirdetik szabadon — a városi szinügyi bizottság jóváhagyásával — az itthon maradottaknak, hogy pikáns estére van kilátás. Ami dicső hadseregeink a jéghegyeken ontják piros vérüket; a hidegtől szenvednek, fagynak: itthon mesterségesen felkorbácsolt szenvedélyek, ösztönöknek forró lázaiba invitálja népünket — a közkereset. Igaz, hogy igy volt ez már a bábom előtt is. De legalább megmaradt a remény, hogy a színházakat megmentjük még a nemzeti kultúrának, az igazi művészetnek. Mikor az 1912-ik évben a kolozsvári színészek egy budapesti színházban felébresztették a fővárosi közönségben is a színházaknak nemzeti és' művészi értékét, az „Az Újság“ a következőket irta: ,Diadala ez az igazi művészetnek és a színházak feledett hivatásának. Mert talán felébred a színműírókban éppen úgy, mint a színigazgatókban a szeméremérzet is, ha nem is agarunk vámsorompókat állítani a művészszinpad elé . . . A malackodás, a szabad pikantéria sem nein lenitura, sem pedig művészet. “ Fájdalom, nemcsak a főváros művészi érzékében csalódott a kultúra és művészet, j de a szinirodalomnak pajtás-szövetsége gondoskodott róla, hogy a piros szin- lapot igénylő léha darabjaival elözönölje a vidéki színházakat is. így került szombaton este Nagykárolyban is szilire a városi színházban | egy malackodás, melynek bemutatására az illetékes tényezők megadták az engedélyt. Azzal érveltek, amidőn valaki a darab drasztikumig pikáns voltát jelezte, hogy . . . hát akinek érzéke nem bírja el, ne menjen a színházba. (A szinügyi 1 bizottság egy tagja sem volt jelen.) Erre vonatkozólag legyen szabad a lisztéit szinügyi bizottsághoz egv kérdést intéznünk: miért megyeri az ártatlan madár a lépvesszőre? Ugye, azért, mert a lépvesszőt ki tették, fia nem teszik ki, 1 talán soha se kerülne fogságba. Oh . . . bizony . . . madár sok ember lelke i is . . . Rászáll a lépvesszőre. És rabja lesz a piros szinlapnak. társadalmi események, nemzeli egységünk nek oly csodás képei tárulnak elénk, oly készséges lelkek epednek mindazért ami biztat, erősít és a telkekbe új, kitartó energiát visz. Feltámaszthatjuk fa dicső múltat, a hősöknek szellemét, a jelent úgy érvényeivel és foltjaival és a szebb, békésebb jövendőnek gondolatát és lehetőségét. Váljon megszivelik-e ezeket a sorokat az illetékes tényezők? A múltat tekintve kevés a reményünk. Mi megtettük kötelességünket . . . * * * * Piros vérrel öntözik a csatereket ami hős katonáink . . . És itthon ? Piros szinlappal csalogatják az itthonmaradoltakat, melyeken pirulás nélkül jelzik, hogy ma estére pikantériával szolgál — a közkereset. „Bátran, férfiasán kimondjuk, hogy a mai színház nem egyéb, mint olyan hely, ahol akarva sem lehet nemesebb szórakozást találni; de miután a közönség ilyet nem is keres, amit pedig keres, azt ott megkapja, közszükségletet elégit ki; azonban a községiét sem olyan, amelyet nélkülözni nem lehetne. Nemcsak a piros szinlapon hirdetett malackodó darabok, de általában a színház jelenlegi irányzata olyan, ami az erkölcs ellen dolgozik és kivétel nélkül az érzékiséget szolgálja; nem hasznára van tehát a közönségnek, hanem kárára s annyira nem a kultúrát terjeszti, hogy ezész bátran kulturellenes intézménynek mondhatjuk. Különösen óriási a pusztulás, amit a fiatalság és gyermekvilág lelküietében véghez visz, lévén a mai kornak egyik nagy bűne az is, hogy az egészen fiatal nemzedéket a színházba hurcolja. Már pedig amit egy este ront a fiatal lelkeken, azt egy hónapos iskola nem fogja helyre hozni.“ (Sz. V.) * * * Itt vannak a nagy idők. A véres csaták. Az itthoninaradottak kötelességei. Sok, sok minden megváltozott. Hát bizony méltán várhattuk, hogy megváltozik meg- nemesebbedik a színigazgató szemérem- érzete és a szinügyi bizottság lelkiis- j merete is. Hiszen oly aranybányák nyíltak meg a színművészet részére. Oly drámai, JPiócfkk teremnek a háborúnak iszapjában; ezt a termelést már bőségesen tapasztalatuk, A piócáknak természetrajzához tartozik pedig, hogy falánkak, telhetetlek. Alig bírnak jóllakni. A háborúnak piócái alig tudják már megszámolni, zsebre gyümöszölni azt a sok keresetet (?), melyet nekik az uj bálvány nagyszivüen juttatott. Nem kell már ahhoz fináncész, hogy ismerjük a forrásokat a testet, a lelket ahonnak a háború piócái szijják a nemzet, a társadalom, a gondokba süllyedt embereknek vérét életkedvét. Felemlitésére, elsorolására is ökölbe szorul a kezünk. De lám még ez a forrás, még ez a vértömeg sem elég nekik. A háború piócáinak. Már már a harctéren, a lövészárkokban, a jéghegyeken harezoló gazdák földjeire, házaira, majorságára vetették sáska : tekintetüket. Hiteles adatok, esetek bizonyítják, j hogy élelmes ügynökök járnak-kelnek az itthon maradottak közt. És biztatják a i. hadbavonultak itthonmaradt családjait, ' hogy azt a pár hold földjüket bogárhátu Fogtöméseket, mnfogakat, piatinakidakat aranykoronákat teljes garancia mellett készít; fog- gyökereket és fájós fogakat fájdalom nélkül eltávolít: Farkas Mér Í‘S, Nagykároly, Jókai-u. 3. sz.
