Közérdek, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
Érmellék, 1914-01-17 / 3. szám
VII. évfolyam. Melléklet a „Közérdek.,-hez 3. szám. Érmihályfalva—Székelyhid, 1914. január 17. Felelős szerkesztő SIMKG ALADÁR. Főmunkatársak: Érmihályfalva : VAJDA RUDOLF. Értarcsa: SZQ30SZLAY SÁNDOR. Bagamér: MOLNÁR ANTAL. TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik Érmihályfalván és Szé- kelyhidon minden szombaton délután, a „Közérdek“ melléklete gyanánt. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagykároly, Gróf Károlyi György-tár 20. szám Kéziratok nem adatnak vissza Nyilttér sora 50 fillér, Érmihályfalva. Végh József meghívása. f Érmihályfalva esperesi székhely. Érmihályfalva, 1914. jan. 11. Fehér hideg fény nyugszik a földön, de még is mosolygó fény, — mintha az iga; ság mágikus meztelen fénye volna; — mely nem dermeszii meg az életet, hanem izzasztja, hogy ; fölfelé törekvő mozgás hullámaival előbbre siessen, céljának, vágyának teljesedése felé. A dombtetőn, a szürke templom tompa kupolás tornyában, mintha ájtato- sabban, beszédesebben szólalna meg az öreg mohos harang, s a körülete elterülő ünnepi csendben, mintha bűvös szavát ma mindenki jobban értené meg . . . S emberek mennek, özönlenek a bollives templomba, szótlanul egymásba bújva, mintha egy nagy eszmének, egy szép gondolatnak, egy egységes akaratnak füzérjén mozognának. Csodálkoznánk az egymás ellen küzdő hétköznapi hangok ilyen elnémulásán, ezen sokat, valami nagyot beszélő egységes hallgatáson, ha nem tudnánk, j hogy: ma a harmónia napja van, ma a kirivó, érdes zöngék, hangok eltompitva, egy lágy csengő dalamba olvadtak össze, melyet minden hivő elzenét, — s átérez. Ilyen hangulatban hallgatták végig az Istentiszteletet, Kovács lelkésznek ma még melegebb hangú beszédét, mely előre felgyujtolta azt a lapangó kitörésre váró lelkesedést, amelyet a papválasztás gondolatának tüze gyújtott beléjük. Érthető volt ez a harmonia, ez az alig rejthető lelkesedés, mely ott tüzelt minden hivő arcán, s amely melegével együvé olvasztotta őket, ha elgondoljuk, hogy a választottjuk Végh József esperes. Alig várták, hogy Magyary Miklós székelyhidi ügyvéd és Takács Zsigmond petrii nagytiszteletes a választási közgyűlést megnyissák, hogy Magyary elnök az egyházi papválasztásra vonatkozó szabályokat felolvassa. Az egy-egy felolvasott pont után az egyhangúlag meghívandó Végh esperes éltetése úgy tört ki a keblekből, minta pezsgős-üvegböl a gyöngyöző szik. Szebbet, fenségesebbet elgondolni sem lehet annál a jelenetnél, mint amikor arra a kérdésre, hogy akad-e 10 ember a választók közül, akik a meghívást ellenzik, a választást kívánják — egy torokkal, egy hanggal kiáltozzák valóságos öröm őrjöngéssel, hogy ilyen nincsen, ilyen sehonai nem akad. A zugó, lelkes éljenzés elülte után, mély, méitóságos csendben, amelyben az iveit nagy ablakon beszűrődött hideg fehér fény az öröm izzó, csillámló fényével ölelkezve úszott; hirdette ki Takács főtiszieletes a már hetek óta biztosra vett, kétségtelen eredményt. Végh József esperest Érmihályfalva egyhangúlag meghívott esperesének jelentette ki. Most elszakadlak a zsilipek, melyek az öröm határtalan kiöntését gátolták, eloszlott az égő vágyat rejtő ttiokzatos félelem, az a misticismus, mely oly be- beszédes hallgatásba mélyítette a hívőket, akik most hatalmas éljenzés után a déli verőben hangos, boldog beszélgetéssel indultak haza, mint akiknek hosszú küzdelem után sikerült valami szertelent elérniük. Íme ilyen halkan és fenségesen kelt ki ez a papválasztás a hívek leikéből, koronázó lángjaiból. Ezzel az elégtétellel szolgáltak a múltért, s ez volt a nap igazsága, amelyért az érett gondolkozásu, mez nélkül járó, értelmes, tántoríthatatlan hívőket dicséret érdemli. Méltóbb embert, kiválóbb szónokot, aki úgy az egyháznak, híveinek és a társadalomnak hasznára lehessen, nem választhattak volna. Ezzel a megfontolt lépéssel egyházuknak tekintélyét is egy emelettel feljebb emelték, melyből az egész község is sokat nyert, mert esperesi székhelyé vált. De ennél a fejlődési foknál is többet jelent Végh esperes személye, egyénisége. Már a megjelenésével is mintha három hatalmas isteni parancsot hirdetne, hogy: szeress, küzdj és mosolyogj! Aki e három nagy parancs megtestesítésével futotta be eddig is életútját, arról természetesen a tettek gerendájáról összerótt alkotások is beszélhetnek ! Megemlíteni se kellene, hogy ő nem csak lelkipásztor, hanem ismert liberális nyiJt gondolkozásával felekezetre való tekintet nélkül, igaz, nemes emberbarát, a ki maga a társadalom egységének és összhangjának erős biztosítéka s épen azért nemcsak a hívei, de az érrnihály- falvai egész társadalom várja, lesi azt a pillanatot, a mikor már teljesen magáénak vallhatja. Dr. Ekker B. Jenő. Elmegyünk, elmegyünk, mindnyájan elmegyünk maholnap éhből a sze- ! rencsétlen országból, mert kikerget bennünket a j sorsnak, a rossz viszonyoknak, a nehéz megél- j betétinek, mey a közélet botrányainak s undorító i eseményeinek suhogó ostora . . . Most jártajbe a lapokat, mindenki olvashatta, hogy egy biharmegyei falucskában a községi elöljáróság beadványt intézett a főszolgabíróhoz, amelyben tudtul adja lemondását, miután egy jobb jövő reményében a falu minden épkézláb embere Amerikába megy. Ugyancsak azt is olvashattuk, hogy az oláh falvak népe Biharban csak a görög-karácsony elmúltát várta s aztán neki indult a tengeri útnak. Az újvilágból egyre riasztóbbak a hírek, egyre több és több figyelmeztetés érkezik, hogy mostoha idők járnak odakint is és kegyetlen csalódás éri, aki neki vág a bizonytalannak. Ámde a tömeg annyira elkeseredett, elszánt idehaza már, hogy azt ugyan meg nem rémíti s vissza nem tartja senki. Itt minálunk most nem az a jelszó járja, hogy : — Es kommt setten etwas besseres nach I Hanem az, hogy: — Rosszabb sorsunk már úgy sem lehet. És hát, mondanak is valamit. Elvégre mindig kukoricamáién élni, mint ahogy Biharban szokás, az oláhok között, bizony nem valami gyöngyállapot. S ennél jobb élet is lehet, egyszerre föléri ésszel a bocskoros, szumános szegény féreg, mihelyt meghallja az amerikásoktól, hogy odakint — legalább addig, amig a bánya el nem temeti, vagy a gyár agyon nem üti a bevándorlót — mégis csak jut neki mindennap marhahús, meg kenyér, mey sör a burdon. Ha már most elgondoljuk, ami Nagyváradon köztudomású, hogy például Tenke vidékén az emberélet ára átlag öt forint s a kenyérkeresetnek erre az éppen nem kifogástalan nemére az ottani oláhok, a nagyváradi kivételes esküdtszéki ciklusok tanúbizonysága szerint bármikor kaphatók, akkor minden patriotizmusunk mellett sem tagadhatjuk el, hogy az ily fajta megélési módnál az a tengertuli mégis csak jóval tisztességesebb. Egyszer, 1908. év tavaszán néhai barátom Messerschmiedt Gézával, a korán elhunyt pas- saici pappal, Whartonban jártunk. Egy dugott kis gyártelep ez New Jersey államban. Ahogy a munkások este hazajöttek a gyárból, a magyarországiak között oláhokat is találtunk. Ezek az emberek töredezve beszéltek magyarul s bizalmatlanak voltak. Húzódoztak tölünk s nem szívesen álltak velünk szóba. Megjelenésük, viselkedésük, modoruk elárulta, hogy itt éppen, fifla fáj a feje, csak a kitűnő hatású Dr. Szelényi Migrén-pasztilláit használja. ^sSíf Vegye meg a „Kossuth-patikában“ Debrecen, Piac-utca 30. sí. [a°í™er3"eiE
