Közérdek, 1912. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1912-09-07 / 36. szám
2-ik oldal. KÖZÉRDEK szept. 7. 36-ik szám. > ■W“ ISKOLAI IDÉNY BEÁLLTÁVAL g É ® É IÖEN OLCSÓN LENET BESZEREZNI ISKOLAI KÖTÉNYEKET, LÜSZTER, CLOTT, K a a ■ M CARTON SZÖVETEKBŐL GYEREKEK ÉS LEÁNYOK RÉSZÉRE. ÚGYSZINTÉN NARISB ® NYAKAT, ZSEBKENDŐKET, RÚNA- ÉS NAJgg gggggm £3 g gi ü m m BLAU KÁROLYNÁL KEFÉKET, FÉSŰKET LESZÁLLÍTOTT ÁRBAN NAGYKÁROLYBAN, KERESK. ÉS IPARBANK PALOTA (ZÁRDÁVAL SZEMBEN). te} a; sj teltette} te; g g gggSH Ml IBSiHH a m m turális és politikai szabadsaguk, mint nálunk? Vagy gondoljunk a, hazai nemzetiségekre, akik egymást bujtogatva elbizakodottságukban már azért agitálnak, hogy amely egyházi jogokat ok már régóta élveznek, meg ne kaphassa saját hazájában a magyarság is. Vérét és verejtékét egy nemzet se hullatja hiába. A sovinizmus ereje és elszántsága készíti elő a talajt gazdag virágzásra. Teremjen dúsan a haza földje, fakadjon jólét a virányokon s a bőség szarujából szedegessenek bármily különböző nyelvűek, csak erezzenek egy- kép, egy szívvel, hittel és hűséggel a hazáért! Nem bánt a magyar sovinizmus senkit. Egy sokat szenvedett, de élni vágyó nemzet minden öröme és minden fájdalma, múltja és jövője benne van kifejezve. Ennek a sovinizmusnak, amely törvényt adott a jogok biztosítására, nem lehet ellensége se szász, se román, mert az maga az élő, a tiszta, a szeplőtelen honszeretet. A magyar sovinizmus nem gyűlöl, hanem szeret, nem támad, hanem oltalmaz, nem sújt, hanem emel. Aki hive a hazának, az nem ellensége, hanem barátja, gondozója, védője a magyar sovinizmusnak! Szechenyi-utca 21. sz. ház ellen irom ezen cikkemet a modern haladás nevébén, csupa merő közérdekből. Egyenest azt követelem a Városi Tanácstól — ahol pedig nagyon sokat adnak arra, hogy én mit követelek — hogy sajátítsa ki ezt a házat és romboltassa le. Tessék elhinni, hogy csak a közérdek beszél belőlem, senki, sem késztetett fel a Széchenyi - utca 21. szám ellen, províziót se kérek, ha a házat előnyösen kisajátítják, de a saját magam szemeivel láttam egy jelenetet, amely íme kezembe adja a tollat, hogy irtóhadjáratot indítsak nevezett épület kapubejárata ellen, amelyet egy szűk, kicsi ajtó képvisel a többször említett házon. Hát ebbe a házba be akart jutni a minap két nő. Két szép, fáintosan öltözött úri nő. Előzőleg már minden házba bementek, egy fehér iv volt a kezükben, innen sejtem, hogy a jótékonyság nemes keblű anyuskái voltak, akik a tyukszemfájósak szanatóriumára vagy a vimmerlisek üdülőtelepére kódikálták ki az emberek szájából az arany fogakat, a gyermekek feje alól a kapricpárpákat. Mondom: be akartak menni a Széchenyi- utca 21. szám alá. A csatasor élén haladó elsőrangú nő neki- toszult a kis ajtónak. Előbb bedugta a kapu alá az egyik kezét a jótékony Ívvel, ez sikerült. Azután a másik kezében tartott napernyővel evezett, be ez is ment. Egyszerre azonban, mint az ég derültjéböl lecsapó villám, egy éles — sszúsmárja ! hangzik fel a bájos női ajakról. A jótékonyság védangyala elakadt, miként szénásszekér a kátyúban. A kalapja nem fért he a kapun. A mögötte következő liádvéd próbálta segíteni, nekivetette gyönge de formás vállait az elsőrendű védangyalnak és sikított, hogy : — hé-é-e-rupp! — Nix dájcs, felelte a kis kapu és nem engedett. Zicherheitszkapcsok pattogtak, miként kukorica a rostába, halcsontok ropogtak akár a sokszeretös ember ujjai, a védangyal éviekéit, \ lubickolt, mintha egyuszoda kosarában ülne. Azután jöttek erős feltúrt ingujju munkás í emberek, emelőrudakkal. A rudakat alája feszítették a drágamüvü és nagy kiterjedésű kalapnak, emelintettek \ egyet csáléra, egyet hajszra. De a kalapka — mint nálunk mondani szokás: — helyszűke miatt I kimaradt. Már-már arra gondoltak, hogy elhozatják i a csapi vasút mozdonyát vagy a Kaufmann Adolf két lovát és kivontatják a kalapot, mikor a járdán kétségbeesetten tapickáló másodrendű védangyal megszólalt: Fogászati műterem Nagykároly, Könyök-utca 11. Készítek (a gyökér eltávolítása nélkül is): természethü fogpótlásokat aranyban és (vulkánit kautschukban; szájpadlásnélküli fogpótlások u. m.: aranyhidak, koronák, csapfogak a legmüvésziesebb kivitelben. László Jenű fogtechnikus. — Fogd be a szádat pocak, mert a nadrágzsebembe duglak! Még tovább heccelték volna egymást, dß. Rimái a kamarafelügyelő elcsendesitette őket, mert elérkezett a tanulási idő. Esti kilencig némelyik magolta a leckét, a másik rajzolt, irt; de volt olyan is, amelyik csak lopta az időt s az ágyon heverészett. Kilenc órakor nótaszó mellett feküdtek le s fújták erősen három szólamban : »Nem messze van a Feldmesszer De jó volna egy-két spriccer. Saj diri dongó, De jó volna egy-két spriccer.“ Még évődtek, nevetgéreztek, adomáztak kis ideig, aztán elszenderedtek s versenyt hortyogtak. * Lehetett már éjjeli tizenegy óra, amidőn Szorkcsó meggyujtotta a gyertyát, felült az ágyában s figyelte a Pukcsi alvását aztán konstatálta, hogy az illető szabályosan hortyog, mélyen alszik. Fölkelt, lábujhegyen átosont a szomszéd ágyhoz, ahol Dongó Ábris egy cigányképü, öles termetű, vasgyuró erejű, vén prepa káromkodott álmában, nyilván az esti friss lágy brugóból sokat talált beszedni, de hires is volt hatalmas étvágyáról és hutaságáról. Szorkcsó megcsiklandozta Dongót, mire ez elkezdett dünyögni; erre a „lucsecs“ a fülébe súgta: — Te Ábris akarsz-é lekvárt enni ? Dongó rögtön fölült s mély basszus hangon dörmögte : — No mit akarsz? Szorkcsó ismételte mondását. Dongó örömmel szólt: — Hol van te az a lekvár? — A „pocak“ ládájában ; van még ott egy egész brugó is. Felköltsük még Ballót és Ténfergickit is s lakmározni fogunk. A két prepa a másik két nevezett prepát felköltötte. A kulcsot kilopta Szorkcsó a Pukcsi zsebéből; kinyitotta a ládát, kivette a húsz fillér értékű szüvalekvárt, brugót s kimentek a konyhába falatozni, hogy a tulajdonos ne vegye észre az imposztorságot. A kenyeret és a lekvárt fél óra alatt bekopertázták. Szorkcsó a kenyérhéjakat és a lekvárospapirt sárral megbólelve visszatette Pukcsi ládájába, bezárta, a kulcsot bedugta a kárvallott zsebébe. A Pukcsi feletti mestergerendán lévő kampósszögre felakasztottak egy ócska tin- tásvizzel telt csuprot, a csupor füléhez kötöttek erős zsineget, ennek a végét Pukcsi bokájához, lábaujjai közé papirost dugtak. A papirt Dongó gyújtotta meg, hirtelen eloltotta a gyertyát s mind a négyen lefeküdtek ^várták a hatást. — U—ú—ú ; — hallatszott folyvást erősödő orrhang, aztán Pukcsi nagyot rúgott a csupor füle elszakadt s a csupor éppen a prepa homlokára zuhant, szeme, orra, szája tele lett tintás vizzel. Pukcsi felült az ágyában s nagyokat prüszkölt, köpködött, aztán hangossan megszólalt : — A görcs fogjon meg „lucsecs“ ezt biztosan te csináltad. Az egyik vadjogász elkacagta magát. Erre még haragosabb lett Pukcsi s egy cserépdarabot a hang irányában csapott, a cserép Dongót találta orrba. Dongó nagyot káromkodott s a sötétben tapogatózva Pukcsihoz ment, akit az ágyából kirántott s elkezdtek dulakodni. Dulakodás közben feldőtötték az asztalt, összetört a lámpa. Szorkcsó meggyujtotta a gyertyát, a kó- pezdészek biztatták a verekedőket: — Üsd, vágd, nem apád! Dongó kiáltotta: — Nyissátok ki az ajtót, hadd lökjem ki „pocakot“. Az ajtó ki lett nyitva. Pukcsinál erősebb lévén Dongó, ergo hosszas dulakodás után kilökte a szobából ellenfelét s az ajtót belülről kulcsai bezárták. Pukcsi iszonyúan döngette az ajtót és kiabált. Fél óra múlva beeresztették. Az ütközet jelei a harcolók fején napok múlva is meglátszottak. Pukcsinak a jobb szeme alatt
