Közérdek, 1912. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-23 / 12. szám
KÖZÉRDEK • március 23. 12-ik szám. 2-ik oldal. Ne dobja ki pénzét házaló ügynököknek hanem forduljon Huszthy Zoltán közismert fényképészetéhez Nagykároly, Kossuth-u. 5., ahol biztosan természetim, :: gyönyörű kivitelű képet kap! :: mindaddig, mig az utolsó reménysége is meg nem hiúsult arra nézve, hogy a pénzügyigazgatóság méltó elhelyezésének kérdése városunkban biztosítva legyen,' azt határozottan állíthatjuk. Beigazolt adatokat nyertünk arra nézve, hogy a pénzügyigazgató már két év óta állandóan foglalkozik a pénzügyigazgató- ság építkezésének kérdésével s mindaddig, mig kilátása volt arra, hogy Nagykároly városában — esetleg a kincstár költségén is — megfelelő bérhelyiséget lehet kapni, esetleg építtetni, eszeágában sem volt, hogy Szatmárral szóba is álljon. Tárgyalt Jakabffy Gábor épitészszel, akivel terveket is készíttetett a Viz-utcá- ben építendő bérpalotára nézve, felhívta Nonn Gyula építészt tervek készítésére, tárgyalt az „Ingatlanforgalmi Bank Részvénytársasággal, sőt az igazgatóság egyik alkalmas és hozzáértő tisztviselője : Tremba Márton is két hónapon keresztül dolgozott különböző tervek készítésével. Ezek a tervek mind a Nagykárolyban építendő pénzügyi palotái a vonatkoztak. A város vezetőségével számtalan alkalommal érintkezésbe lépett, sürgette a tervek elkészítését, sőt legutóbb, midőn Majtényi Géza miniszteri titkár itt járt, ez utóbbival együtt személyesen tárgyaltak a polgármesterrel s többféle tervekben állapodtak meg. Régen meg volna oldva a pénzügyigazgatóság kérdése Nagykárolyban, ha minden illetékes tényező annyi lelkiismeretességgel és a város iránti jóindulattal járt volna el ez ügyben, mint amilyennel eljárt Plachy Gyula pénzügy igazgató. Azonban egyrészről a lelketlen kapzsiság, az önző egyéni érdek, másrészről pedig a városi tényezők hihetetlen nemtörődömsége akadályozta meg a tervek megvalósulását. Tudomással bírunk arról, hogy a pénz- iigyigazgatőság részére kiszemelt telkek tulajdonosai oly horribilis árakat kértek magáért a telekért, amely nemcsak a mi városunkban, de a fővárosban sem volna jogos. Tudomással bírunk arról, hogy a pénzügyminisztérium kevéssel ezelőtt hajlandó lett volna 24,000 korona évi bér fizetése mellett belemenni egy megfelelő pénzügy- igazgatósági épület kibérlésébe. De mindezektől elestünk s ma ott állunk, hogy Szatmár város ajánlatával szemben -—- a mi nyomorult anyagi viszonyaink között is — kényszerítve vagyunk erőnk végső megfeszítésével is hasonló ajánlattal lépni fel, mely nem kevesebb, mint egy fél millió korona ajándékot jelent a. kincstár részére. És mindezt.,csak azért, mert a városi vezető tényezők nem fogták fel kellő komolysággal annak az intelligens tisztviselői karnak sérelmét, mely két évtizeden keresztül némán tűrte, hogy emberhez nem méltó helyiségben legyen elhelyezve, ahol nem egy tisztviselő egészségének árával fizette meg azt, hogy Nagykároly város vezetősége mindent csak a Gróf Károlyiaktól várt és ezek ellen soha egy lépést tenni nem mert, hiszen az épület a Gróf Károlyiak tulajdona. És igy marad továbbra is, ha a pénzügyi tisztikar maga nem lép fel s kéri a minisztériumot, hogy mentse meg őt ez épülettől és e város területén egy másik helyiségbe költöztesse át. Mert az is tény, hogy a pénzügyi tisztikar csakis e város területén kérte más épületbe leendő elhelyeztetését. Ez a való tényállás! Ezzel szemben minden egyéb csak arra való, hogy mulasztás kérdésében a valódi bűnösöket leplezze és elvonja a közfigyelmet azokról, akik megérdemlik, hogy a város közönségének Ítélete teljes súlyával érintse őket. A képviselőtestületnek kötelessége a város jól felfogott érdekében polgárságunk megnyugtatása céljából a valódi tényállásról biztos tudomást szerezni s nem ülve fel egyes nagyhangú kijelentéseknek, a város esetleges veszteségének ódiumát oly emberek nyakába sóznia, akik bizony többet tettek a város érdekében, mint amennyit a vezetőség mulasztott. Keressük hát, ki a hibás ? * Ami Csaba Adorján főispánnak ebben a kérdésben határozott Nagykároly ellenes magatartását illeti, arról lapunk jövő heti számában — a remélhető végleges és kedvező döntéssel egyidejűleg — számolunk be. gőjében és a kard csengése közben. Tassé stanzáinak zenéjét hallom. Idegeim lázban égnek, ha arra gondolok, hogy életem vagy hajszálon függ, azon a lehel let finom acélpengén, melynek bársonymarkolata oly puhán simul a kezemhez. Es a színház, a szerelem, szép asszonyok mosolya, a tavasz minden verőfénye nem olyan gyönyör, mintha két férfi kiáll valamelyik erdőszélre és addig lövöldöznek egymásra, mig az egyik gentleman az erdőszélén marad. — Milyen különös! Nemde. Önök, akik csak a szélescsontu kávéházi caballerót ismerik, ezt nem értik meg, Pedig igy gondolkozott Bolyay János is és ezt érezte de Eduard is, aki a lovagok kódexét megírta, melynek lapjai örökké fehérek maradnak és amelynek szent tisztaságát a vincennenesi erdőben kiömlött vérével pecsételte meg. — Igen. Én szeretem a párbajt. Megértem annak költészetét. Habár ez tőlem nem erény, nem is bátorság, hanem gyávaságomnak a bizonyítva. Félek a haláltól. Ne értsen félre! Attól a haláltól, amely a hálószobában, orvosságos üvegek között éri utói az embert. És midőn két év előtt, egy párisi orvos megjövendölte, hogy roncsolt tüdőmmel már nem bírom sokáig, a szemé,be kacagtam : Ah Monsieur ne higyje ! Én nem tüdővészben fogok meghalni, hanem valamelyik erdőben csapja át tüdőmet a golyó. Vagy egy vivóteremben lehelem ki a lelkemet, ha a szivemet átszurja a rapirl Vagy vadkan tép össze vadászaton, háborúban esem el valami exotikus földön, de az ön gonosz jövendölése mégis hazugság marad. — Azóta keresem a halált és játékot űzök vele. Mint ahogy az ember baecaratot játszik és megkockáztatja a legvakmerőbb téteket. Sokkal egyszerűbb lett volna talán, ha főbelövöm magamat. De még élni akartam, örülni a napsugárnak, mely az arcomat csókolja, mig eljő egy gentleman és végrehajtja az ítéletet, amelybe már régen belenyugodtam. Azóta verekedtem Európa legkülönbözőbb vidékein. Olasz nobilikkel és párisi chevalierekkel. Néha lelkiismeret fur- dalásaim voltak. Hamis kártyás vagyok, — szóltam, aki játszik, bár tudja, hogy nincs veszteni valója, felveszem a halálos küzdelmet egy ismeretlen emberrel. Én, aki semmit sem veszhetek azzal, aki talán kockára teszi mindenét. Sokszor elhagyott az erőm. Néha szándékosan ügyetlenül vívtam, de a födetlenül hagyott mellemet nem merték átszűrni. Szerencsém volt a szerencsétlenségben és a halállal való viaskodás én maradtam mindig a győztes. Nemde különös! Hány ember van, ak véletlenül belekeveredik egy párbajba és örökéletében azt siratja. Kimennek az utcára s az első villamos elgázolja őket. 0, mi vagyunk a hősök, kik nem futunk előle, hanem dacosan szembenézünk vele. S képzelje én, a vézna, erőtlen, akit egy szélfuvásra köhögési roham fog el s éjszakánként láz gyötör, rettegető hősnek vagyok kikiáltva, apadassinak és mindez azért, mert nem volt félteni valóm. — Ma reggel meg reméltem. Hisz tudja. Belekötöttem Maróthy Györgybe. Féllelmes céllövő, a montecarlói galambversenyek hőse. A sértés nagyon súlyos volt. Pisztoly párbajban állapodtak meg. Az elmúlt éjszakát rendkívül jól töltöttem. Megfogsz halni — gondoltam — ifjúságod teljében, mig szép asszonyok csókja ég az ajkadon, barátaid ünneplése közben. Talán még néhány arany is marad a zsebedben, mint Zrínyinek az utolsó kirohanásakor. Szerelmes asszonyok fogják olvasni írásaidat és megsiratják virágos ifjúságodat. Ó, hisz, ha az embernek már nincs remélni valója az élettől, még mindig joga lehet egy szép temetésre I A segédeim furcsán néztek össze, hogy reggel a doktorral értem jöttek. Szegény Don Uj sörnagy raktár! ifj. Matolcsy Sándor nagy sörraktára. Még e hó folyamán megnyílik :::: Nagykárolyban, a gencsi-utcán ::::
