Közérdek, 1910. január-június (3. évfolyam, 1-29. szám)

1910-01-01 / 1. szám

2-ik oldal. KÖZÉRDEK 1. szám. sait az Ur nevében a további küzdelemre, hogy az élet súlyos csapásait elviselve, ne csüggedjen, hanem folytassa a harczot ott, ahol elhagyta, folytassa ott, hol vérezni, szen­vedni megtanult. S ez az általános emberi sors. Egy né­hány maroknyi virág s egész kocsiderékra való gaz. Pillanatnyi örömök s évek hosszú során keresztüli szenvedés. A mártírok nem haltak ki. Minden egyes ember élete nem egyéb, mint a kisded mártiromságok szaka­datlan lánczolata. Ha kihuny az ó, kezdődik az uj. Az elmúlt esztendő küzdelmei folyta­tódnak az újban, az újé a következőben. Ha az ünnepek alkalmából letesszük a szerszá­mot, hogy pihenjünk, pihenésünk csupán újabb erőgyűjtés a következendő küzdelmek­hez. Minden múlandó. A földi lét is csupán provizórium, ideiglenes küzdőterülete a lélek­nek, hogy az a földi salak tisztító tüzében megujhodva eljusson örök rendeltetési he­lyére, oda hátra, ahonnan még senki sem tért meg s ahova a mi gyarló szemünk pil­lantása még nem eshetett. Az ujesztendő bekövetkezése különös gondolatokra ragadja elménket. Az elmúlás mindenkür szomorú hangulatba ringat s eszünkbe juttatja véges voltunkat. A halha­tatlanság csak a nagy elmék jutalma. Az emberiség óriási nagy többsége csak azért születik, hogy egy szám legyen abban a hatalmas statisztikában, mely az emberiség gyarapodását és csökkenését igazolja. Csak egy állandó, csak egyetlen a maradandó, amit a szeretet alkot. A szeretet az emberi tulajdonságok közül az, melynek égi szárma­zását elvitatni nem lehet. A szeretet alkotta dolgok örök életűek. A szeretet legyen hát az ujesztendő vezér- motívuma. Ez rezegjen minden cselekvésünk­ben, ez vibráljon minden ténykedésünkben. Ha a szeretet lesz az uralkodó ebben az or­szágban, akkor az ujesztendő bizvást több örömet, nagyobb előrehaladást biztosit nekünk s mindenkinek, aki ez ország lakója. A szeretet nevében köszöntjük az uj- esztendőt! haza- és fajszeretet nyilvánul meg. Fiataljaink kiszabadultak a külföldi nagyságok egyéniség-j romboló hatása alól, meglátták a nemzeti szé­pet, rajonganak érte és bámulatos munkássá­gukban a magyar nyelvnek eddig ismeretlen erői, a magyar művészeti géniusznak eddig is­meretlen alakulásai kerülnek napfényre. Ma-j gyarság a politikában, magyarság az irodalom­ban, magyarság a művészetben ! Ezek a jel­szavak hangzanak- És a szocziáldemokrata párt nem értve meg igazi hivatását, avagy félre ve­zetve vezéreitől ezt nem veszi észre ! Harczolja meddő harczát az ár ellen. A szétáradó ha­talmas folyamot szűk medrébe akarja szorí­tani, hogy azután könnyebben kiszáríthassa, j Nem látja, hogy küzdelme: liliputiharcz az j óriás ellen. Az óriás megtűri, mert nevetsé­gesnek tartja ellenfelét, de ha valahol kicsi dárdájával fájdalmasan véresen találja meg- sebzeni: összemorzsolja egy pillanat alatt. Lap-; jai csak azért gúnyolódnak, csak káromolnak mindent, ami nemzeti. Pedig uraim, nagyon | nehéz ám harczolni az ár ellen, a hömpölygő, zugó ár ellen ! . .. Wolfram-lámpák j <707» Tantál-lámpák I áramtakaritás). Villamos főzőedények Csengőberendezések Villanybevezetések legolcsóbban eszközöltetnek. Csillárok kaphatók SINGER MÁRTON ES TÁRSA cégnél Nagykárolyban (Deák-tér.) társadalom feladatai az ipar fejlesztés terén. Az ár ellen. Aki figyelemmel szokta kisérni a magyar történelmet, az észrevehette, hogy talán az elnyomatás sötét ideje óta sem volt j a nemzeti érzésnek olyan hatalmas fellendü-! lése, mint ma. Politikai téren erős soviniszta! jelszavak hangzanak s abszolutizmusnak a kö­zelmúltban kisértö réme elé az egész nemzet olyan mindenre kész elszántsággal nézett mint a szabadságharcz idején. A lelkesítő és fanati­kus önfeláldozások szinte napról-napra előfor­dultak. Irodalomban és művészetben hatalmas j Irta: Hegyi Gyula, kir. iparfelügyelő. Virág nem fakad, ha nem süt rá a nap. Fa nem rügyez, mig el nem jő enyhe lég­körével a kikelet. Mindennek a világon megvan a maga kedvező légköre, melyben virulhat. Enélkül ép úgy nem fejlődhet a művészet, vagy bármely mesterség, a mint nem nyílik a virág. Az ipar is csak ott virágozhat, a hol fej­lődéséhez megvan a kedvező légkör, amit j Taine találóan „temperature morale“-nak, erkölcsi légkörnek nevéz. Ezt az erkölcsi lég­kört pedig elsősorban a társadalmi közfel­fogás alkotja. Az ipari munka értékének megismerése, az ipari pályák tisztelete, a produktiv munka tényezőinek megbecsülése, a nemzeti terme­lés iránt való kötelesség érzete s a nemzet egyes gazdasági tényezőinek erősbitésében a közös érdeket felismerő fejlettebb gazda­sági látkör együttesen képezik azt az erkölcsi atmoszférát, melyben egy nép ipara gyara­podhat. Ha tehát a társadalomnak az iparfejlesz­tésére való befolyását kutatjuk, úgy elsősor­ban ennek az éltető erkölcsi légkörnek meg­teremtésére utalhatunk. Nálunk, sajnos, e téren még igen sok a teendő. Az ipari foglalkozás manapság úgyszólván az egyetlen mező, amelyen függetlenséget és anyagi jólétet teremthet az alkotó mun­kálkodás. A túlzsúfolt latájner pályák czifra nyomorúságáról nem is szólok. A földbirtok jövedelmezőségének fokozhatása igen szűk korlátok közé van szorítva. A kereskedelem, egyéb gazdasági ágaink fejletlenségéhez viszo­nyítva, valósággal túlteng s koczkázatos nehéz megélhetést csinál. Az iparban ellen­ben, minden nehézségek daczára, még van mód a haladásra, a boldogulásra. Tény másrészt, hogy éppen az ipari pályán, különleges kvalitások, a rendesnél nagyobb energia, több elszántság, több rá­termettség és leleményesség szükséges. Ebből az következnék, hogy az ipari pályák a legkedveltebbek és legbecsültebbek legyenek. Ezzel szemben mit látunk ? Az iparra rendszerint csak szeré­nyebb társadalmi helyzetű szülők s csakis leggyengébb, legtehetségtolenebb gyermekü­ket adják, holott itt a legerősebb tehetsé­gekre volna szükség. Angliában az arisztokráczia tagjai ver­sengve sorakoznak az iparosok és kereskedők közé, nevükkel és példájukkal eme leghasz­nosabb foglalkozásoknak fényét és tiszteletét emelve. Mi, ezt sajnos, nélkülözni vagyunk kénytelenek. Az üreszsebü s talán üres fejű fogalmazó­gyakornok lenézéssel halad el a tapasztala­tokban gazdag s a közre nála sokszorta hasz­nosabb iparos polgártársa mellett. Ferde világnézetben nevelkedett leányaink a müveit és vagyonos iparos fiatalembertől elfordul­nak, hogy talán egy egyenruhában feszengő leventére, avagy valami kis fogalmazócskára kacsinthassanak. A világ leggazdagabb népei, a francziák, kor a domine halkan és mellékesen figyelmez­tette a fiukat : — A harmadik mondatban vigyázzatok a „hogy“-ra. A főmondat akadályt jelentő. A „hogy“ nem közönséges. Minket is épen igy figyelmeztetett a tanár Pesten. Inkább az lepett meg, hogy itt a ta- tanár még a hatodik osztályban is tegezi a fiukat. Mi ezt Pesten nem türtük volna. A fiuk különben hamarosan hozzáfogtak az írásbelihez, papirosropogás és tolserczegés há­zasodott össze a levegőben s nekem kevés idom maradt a meditálásra, mert a domine lassú, vigyázó lépésekkel egyenesen hozzám köze­ledett. — Hol járt iskolába ? (Ah, engem mégse tegez, gondoltam ma­gamban.) — Pesten, — feleltem. — Világi iskolába ? — A markó-utczai gimnáziumba. — Milyen osztályzata volt latinból? — Jelesem. — Jeles ? Az nagy szó. Az én fiaim köz- zül egynek sincs jelese. Hát csak iparkodjék. Jöjjön oda a katedrához, adok magának va­lami olvasnivalót, mert igy nagyon hosszú volna az óra. Ugyanolyan lassú és vigyázó lépésekkel ka­csázott vissza a katedrához, hogy ne zavarja a fiukat. Volt a kíméletes viselkedésében va­lami az anyákéból, akik köhinteni se mernek, amikor a gyermekük tanul, A mi pesti taná­raink tőlünk várták a kíméletet, de ők mindig hangosak voltak. A domine folyton a leghall- kabban beszélt hozzám, a katedráról egy latin- magyar olvasókönyvet nyújtott át, aztán csak összébb préselte az ajkait, mélyebbre horgasz- totta a fejét és elvoltam bocsájtva. Úgy tet­tem, mintha belemeürlnék az olvasásba, de lopva sokszor figyeltem a doininét. Ö is olvas­gatott, de tekintete olykor végigsuhan; az osz­tályon és halk mosolyok, néma gúnyolódások rajzolódtak le az arczán. Különben az a be- retvált, csontos paparcz egyre játszott, vál­tozott. Az óra végén a domine összeszedte az írásbelieket, összébb szorította az ajkait, még mélyebbre horgásztattá a fejét s az volt a köszönése. A fiuk állva várták meg, mig szi­kár alakja eltűnik az ajtó mögött, de azután se hallottam egyetlen gúnyos, csufolódó meg­jegyzést sem. Valahogy ezen is mulattam. Tö­lünk ugyan Pesten nem menekült tanár csúfo­lódás nélkül. Másnap a fiuk már hirét hozták, hogy a domine haragszik, nincs megelégedve az Írás­beliekkel. A mozgékony Binder-fiu azt mondta : — Kilencztől tízig nagyfejmosás lesz. A domine leszedi a fülünket. Csakugyan rosszkedvűnek látszott a domine. Amikor bejött, egy pillantása sem volt a fiuk számára, beült a székébe, megcsinálta a jegy­zeteit az osztálykönyvbeu, aztán pedánsan, unalmasan rendbe rakta maga előtt a füzete­ket. Egy szava nem volt ezenközben. S a szeme belefuródott a padmalyba, lesiklott a tégla kövezetre, csak éppen az osztály felé nem tévedt, még véletlenül sem. Nekem ez a játék kissé mulatságosnak is tetszett. Az ilyesmit mi Pesten nagyképűségnek neveztük. A fiuk azon­ban meg voltak rőkönyödve s ha egyik-másik kénytelen volt köhögni, a többi úgy nézett rá­juk, mint a legvakmerőbb hősökre. Még kö­högni mernek, amikor a domine haragszik! Mintha kriptából jönne, tompán hatlatszott a domine baritonja: — Tóth István ! Tóth István fölállott. A domine nem nézett rá s csak úgy a levegőbe, általánosságban mondotta: — Tegnap külön figyelmeztettelek bennete­ket a harmadik mondatban előforduló „hogy“-ra. Erre Tóth Istvánnak nem volt mit felelnie s a többi fiú is visszafojtotta a lélegzetét. A domine most nem furta tovább tekintetével a padmalyt, hanem először söpört vele végig az osztályon. Az úgy hatott, mintha golyószóró pusztított volna a tömegben. Csupa megsem­misült fiút láttam magam körül. A domine várt. Harmincz fiú meggyötört lélegzése folyt össze. Én kiabálni szerettem volna, hogy ébredjenek már fel. Ekkor a do­mine egy erőszakos, hangos csettintéssel szét­választotta összepréselt ajkait és gúnyosan, fájdalmasan szélt: Egyetlen egy se akadt köztetek, aki azt a „hogy“-ot jól fordította volna le. Halálos csönd. A domine megint összepré-

Next

/
Oldalképek
Tartalom