Közérdek, 1909 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-02 / 1. szám
2 KÖZÉRDEK 1909 január 2 Aztán zakatolt a vonat, dobálta a bajót a j háborgó tenger csapdosó hulláma, de a tarisz- j nyából semmi sem veszett el útközben. Föl is volt ut, alá is. Sok társsal összeakadunk útközben. így voltam én is Nézték, nézegették azt a pászomántos tarisznyát, amilyet még ők vagy nem láttak, vagy csak úgy fél füllel hallva róla — ismertek. Aztán egyik is, másik is bele kukkantott. Ks látva benne a benne lévő sok szép fényességet, szerette volna megismerni. Meg is ismerhette, mert ki is pakkoltam itt is, ott is, másutt is. Aztán ők is adtak. Kiürült a tarisznya, de meg is telt. Megfogadtam apám, anyám jó tani tóim tanácsát — nem jöttem vissza üres tarisznyával. Van benne csillogó is, más milyen is. Lassanként majd ki-ki veszek tartalmából, hátha ki tudjuk választani s elkülöníteni a csillogót, a másikától ... Ez is abból való, lássuk: csillog-e? Azt mondották valahol messze, nagyon messze, hogy nem lesz abból derék, becsületes, egészséges munkás ember, akit nem erre nevel nek legkisebb korától. Ha nagy ur gyereke, ha szegény emberé, nevelni kell. hogy valamivé legyen. És mivél jobb, magasabb járatú ez a nevelés, annál derekabb nemzedék válik abból s annál magasabb lesz annak a nemzetnek képzettsége, értelmisége. És az a haza annál hatalmasabb, mert népe megelégedett lehet. Úgy a szellemiekben, mint a testiekben igy van ez. Megszületik a gyerek. Őrül neki apia-anyja. Nevelné is, de hivja a munkába az előtte lógó — kenyér darab, amit el kell érni, hogy fön- tarthassa életét. Svájcban úgy mint Francia- és részben Olaszországban is hatalmas apparátussal működő emberbaráti egyesületek sietnek áldást hozó munkásságukat kifejteni a haza, a nemzet érdekében. Az anya — gyermekét szive alatt hordva — nem járhat munkába, mert a születendő gyermekének épsége, egészsége rovására menne. De ott van ezzel szemben hogy teljes fizetését megkapja, sőt gyengélkedése esetén többet is, mert hiszen egyébként nem lenne-e angyallá a csecsemő életre ébredése előtt V ! Aztán gondozás alá kerül az anya is, a gyermek is. Tanfolyamot végzett, lelkes honleányok veszik gondjukba s mindent megtesznek, csakhogy a társadalom derék tagjává - nevelhessék majd az uj szülöttet. Az anya eljárhat már kenyér keresetében : a gyermeke jó kezekre van bizva. Ott vannak az emlitett emberbaráti intézmények : a tejcsarnokok, csakis csecsemők számára, a közházak, a nevelőházak, a bölcsőde, mind- mind olyan dolog, ami pótolja mind .azt, amit az anya nem tehetné meg,, mert hiszen neki férjet keresetében kell támogatni. Hetenként megmérik a csecsemőket, orvos megvizsgálja legalább is kétszer hetenként a fejlődését és ahhoz mérten kapja tejadagját, vagy más csont erősítő s húst fejlesztő táplálékát. Mindezt ingyen, ha szegény s ha képes a kiadás kisrészének fedezésére — ezt megfizetve. A szolgálatot, a bibelődést, egyszer ezen család lányai, máskor amazéi teljesítik. Akik önként jelentkeznek s akik szivükön viselik, hogy' testben és lélekben erős ' emberek alkossák társadalmukat, nemzetüket. Későbben be kerül a bölcsödébe. Ott van naphosszat, mig anyja, apja munkába jár. Játszva tanul hasznos dolgokat, alapját annak, amire utóbb épiteni fog. És jön az iskola : • mely a gyakorlati életre neveli. Arra tanítja, hogy az ; élet küzdelem, amelyben győztes csak az lehet, aki testben és lélekben erős. És még akkor is érzi .a társadalom áldó kezét; de sőt későbben is, amikor elkerülve idegen városba, a családok magukhoz veszik, hogy korcsma helyett családi körben töltse idejét. Kártya helyett a könyv forgatásával foglalkozzék. És derék apává," anyává lesz, aki tudja, •hogy családalapítással a boldogság otthonát teremti meg saját számára és hazájának, nemzeté nek ügyét szolgálja, amidőn derék tagokat nevel annak azokban, akika szabad tanítás, népnevelés áldását érezik. „A társadalom nyomán csakis nagy tömegek megmentésével lehet segíteni ... S az em bért az emberiség számára gyerek korában kell menteni és nevelni“ ezt mondta legutóbb egy nagy emberbarát. És milyen igazat mondott ! -— gondolkozzunk csak el rajta. Beláthatjuk, hogy igy válik igazzá, amit Pascal olyan gyönyörűen megmondott: ,,Az emberek egész sorozata minden koron át úgy tekinthető, mint egy és ugyanaz az ember, aki mindig élt és mindig tanult !“ . . . Koritsánszky Ottó. A miről mindig lehet beszélni. — Az egyke. — Én ugyan hivatkozhatnám boldogult atyám pecsétnyomójának köriratára: „János ev. 19 r. 21. v.“ amit, ha kikeresünk a szentirásban, ott Velen özei galambok. Egy ifjú párt láttam a Márk-lercn, A sok galambnak szórta a szemet. A kis asszonyka tapsolt : »nézze csak, Milyen szelíd mind s lássa, hogy szeret!« S csókolta sorba a galambokat, De a férfi evödött édesen: »Drágáim, ha csók kell, én is itt nagyok És nekem nem kell — kukorica sem...« — Kacagtak... s rá szemük összevillant, Közbe felriadt a galamb csapat S most meg ott fenn az kezdett kacagni: Oly édesen csattogott valami, Egy félreeső oszlopsor alatt . . . Bodnár István. Vadász—Szilveszter. Irta: Remete Oszkár. Az ✓öreg esztendő ugylátszik érzi, hogy mennyi bajt hozott nekem, mert annyira siet búcsúzni. Csak most kiáltotta ki a kakukos óra a kéfórát s már alig látom a betűt a papíron. Igaz, hogy az ablakom nem valami nagy s a mohás tető eresze messze kiugrik, a ház falát befutó iszalag is csak alig hagyja szabadon az ablakot. A mély ablakfülkében függő kalitkában a pirók már szárnya alá készül dugni fejét, de azptán még egyet-kettőt ugrál és elsipolja esti üdvözletét. Az ablakdeszkán álló piros szegfű is erősebben illatoz, a hogy szokta a virág este felé. Korán lesz még, hosszú lesz a gondolatokat keltő Szilveszter este, gyerünk ki a szabadba, a mindig vigasztaló erdőbe. A kutyáim mélyen alusznak a kályha mellett, a kis tacskó csak az imént, csaholt is álmában, biztosan rókával álmodott, mégis a mint leveszem a puskát a szegről, egyszerre talpon van mind a kettő s a kis tacskó felveri a ház csendjét csengő hangjával. A konyhagangról az öreg Mátyás madaram felel neki, mesterileg utánozza, hogy „nyit-nyaf“. mindjárt utána a sárgarigó füttyét, meg a macska nyávogását produ kálja. Az udvaron, a kút mellett levő madáretetőhelyen még vígan vannak a sármányok, de a cinegék már a fészekoduk nyílásai körül settenkednek, jóllaktak s aludni készülnek. Egyszerre ijedt csipogással surrannak a legsűrűbb bokrok közé, jöttémre otthagyta fenyvesbeli leshelyét a karvaly, de már el is érte lövésem Egy ideig nyugta lesz kis vendégeimnek, mert karácsony másodnapján a nőstényét is hasonló sors érte. A mint a kert licium kerítése mellett megyek, áll a vizslám. Tudom már, miről van szó, a „házi foglyaim“ tanyáznak ott. Felrepülnek, már csak öten vannak, karácsonykor még nyolcán voltak. A kert mögött mindjárt kezdődik az erdő, mintha csak dómnak hajójába lépnék. A vén tölgyfák, bár lehullott a lombjuk, nem állanak disz nélkül, egyik részük úgy tele van fagyöngy bokorral, hogy egy angol grófságot el lehetne látni karácsonyi díszszel, másokat tetejükig befutotta a repkény úgy, hogy örökzöld olasz rokonaikhoz hasonlók. (Olyan a repkénylombos tölgy, mint az öregember, aki fiatal feleséget vesz : ékessége elszívja életerejét!) A vizsla szépen mögöttem halad, de a daxl.i felfedező utakon jár. Most pl. erővel fel akar szaladni egy odvas fára. Nem csoda, jó magasan egy kis lyukból fekete fejecske kandikál ki, de vissza is huzza mindjárt a bajuszát a ezt olvassuk: „Amit megírtam, megírtam.“ Megírtam a véleményemet, hogy a házasságkötő. ' anyakönyvvezetö adna az uj pár kezébe egy iratkát, a melyben ki lenne fejtve, miszerint mérgük ellen vétkeznek azok a házasok, akik leg fölebb csak cny gyermeket, többet nem akarnak fölnevelni. Kardós Ferenc ur erre azt irta, hogy mire való volna ez, sok tenta elfogyott már úgyis ez ügyben. Jobb, ha a lelkészek prédikálnak az egykerendszer ellen. Igen ám, de ha sok tenta és nyomdafesték elfogyott is: kérdem, fogyott-e el eddig csak egy grammnyi nyomda- festék, a melynek lenyomata azok kezébe került volna, akiket éppen legközelebbről illet? Prédi- kálásban nincs hiány. Lelkemre mondom, hogy én sokat prédikáltam e tárgyról, de tessék megengedni, hogy oly kézzelfoghatólag nem lehet mindent a templomi szószékre vinni, mint a hogyan egy iratkában ki lehet fejteni. Miért ne jönne a prédikáció segítségére az Írott, a nyomtatott beszéd, a hatóság és társadalom áldozat- készségével azok kezébe juttatva, akiket legközelebbről érdekel'? Tehát : „amit megírtam, megírtam“ — indítványomat vissza nem vonom, mert nem győződtem meg egy olyan actió hiábavalóságáról, a mely még megkísérelve nem volt. De térjünk át Kardos Ferenc urnák eile-, nem intézett súlyos vádjára, mely szerint az a protestáns lelkész, aki hiveihez nem jár ki vallást tanítani, nem, teszi meg a kötelességét. Az a megvádolt protestáns lelkész én vagyok Elég fájdalmas nekem ez a kényszerű kötelesség mulasztás. De megnyugtat másrészről a ldkiismeret, hogy nem éppen én vagyok az oka. 16—18 kilométernyi távolságra gyalog kijárni képtelenség. Egyszer voltam kinn, akkor is ma gam fizettem a fuvart, a nagytiszteletii ref. esperes ur meghívására (most egy esztendeje). Akkor a hivek elhatározták, hogy a községi tanító urnák, aki evang. vallásu, fizetnek minden protestáns iskolásért évenként egy koronát, hogy tanitsa a vallást; a tanító ur erre ígéretet is tett, de aztán nem sokára sajnosán értesültem, hogy nem fizettek s a tanitó ur nem is tanit vallást. Tehát az akkor jegyzőkönyvbe vett intézkedések — kinek a hibájából, nem tudom — füstbe mentek. Erről az egyházi főhatóságnál jelentést tettem, a baj orvoslására intézkedést kérve. Meglehet, hogy tek. Szerkesztő ur magán utón nyert értesülésre hivatkozik, midőn Kardos ur sorai közt megjegyzi, hogy ,.ugy tudjuk, a nyest, amint engem észre vesz; rossz a lelkiismerete, sok tojáshéj hever a tanyája körül. A szálerdőt póznás váltja fel. A mint a széles lénián végig megyek, be-betekíntek a keresztléniákba. Az egyiken őz áll, nem tudom suta-e vagy bak, mert a bak is ilyenkor télinség idején „becsapja“ gyöngyös fejdiszét; csakhogy őneki nem kell tavaszszal kiváltania! Az etetők rendben vannak, jól megrakva a nyáron szedett, szárított gallyakkal. De még nem igen veszi fel a vad, sok helyei? hó nélkül fekszik a jó rozsvetés, oda járnak ki esténként. Észre sem vettem, hogy feljutottam a hegyre. Körülöttem sűrű, gazos tavalyi vágás terül el, a legmagasabb ponton egy csucskaszá- raz, viharverte öreg szilfa áll, mindenki csak úgy hivja, hogy „az egyes szilfa“. Egy páf félig felpörkölt boróka bokor van körülötte s minden irányban pompás kilátás nyílik innen. Már t. i. máskor, mert most a láthatár ködbe vész, csak a barna erdő gyönyörködteti a szememet. Nem messze tőlem egy pár pirók ugrál a havon, láthatatlan szemeket csipegetve. Elől három ur fréz szinü mellényben, utánuk egy hölgy hamuszürke derékban. Érdekes, hogy minden állatnál, de főkép a madaraknál mennyivel szebb a him, kivéve talán a karvalyt, melynek nősténye csodálatosképen majd kétszer akkora, mint a him. Brrr . . . már el is tűntek, vajon mitől riadtak meg? Egy szarvasbika lépett ki a tisztásra. Nem vesz észre, bár ugyancsak tekintget felém, magasra emelt koronával. A kutyáim hallhatóan szimatolnak feléje, közben kérdőleg tekintenek rám s a bika ismét eltűnik a sűrűben. De,már nagyon esteledik, menjünk haza... Az egész háznépe bement a faluba, csak magam vagyok itthon, no meg az öreg, sánta „Lajos-jág'er“, aki olyan mindenféle a háznál. Mikor aztán elolvastam az újságjaimat s
