Közérdek, 1908 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1908-10-24 / 43. szám
2 1908 október 24. egy még fontosabb árcsökkentő hatása a bornál! Hogyan van az, hogy bár Olaszország a 60 milliós német piachoz távolabb van, mint mi és szőlője határozottan messze mögötte marad a mi szőlőnknek, gyümölcsünknek, mégis jobban tért foglal ott, mint mi. Egyszerűen azért, mert épp a vasúti mizériák s a decentrálizáció hiánya miatt nem dobhatjuk szőlőtermelésünk nagy részét az annyira fogyasztóképes német piacra. Hisz a szőlőnél úgyis nagy a transzport rizikó, de mennyire elijeszti a szállítót a szőlőkiviteltól a forgalom bizonytalansága 1 És ezért kell a MÁV. reformját sürgetnünk, ezért kell követelnünk, hog, ha már a boritaladót nem engedik el, legalább fordítsák a decentralizációra s adjanak belőle két milliót a vác—aszódi kapcsolatra s Tisza hidra, ne pedig olyan waggonokra, melyeknél 10 millió korona idegen anyag behozatalát kell engedélyezni. De ami áll a szőlőexportra, az áll a mustra is. A íilloxera előtt megyénkből, Szekszárdról, Bonyhádiól tömegessen vitték ki, az akkori primitiv közlekedési viszonyok ‘ dacára, a mustot Sweicba, ahol, mint azt nekem egyik legnagyobb vasúti világspe- dició cég főnöke is mondotta, az erős magyar mustot és uj bort kiválóan szerették és fizették. Tényleg, tavaly már egyik borvásárunkon (gondolom a pozsonyin) még megjelentek ismét sweici vevők is. De amint 2 éve 2 millió mm. gabona- exporttól estünk el a vasúti sztrájk miatt, úgy most is energikus, a konjukturához villámgyorsan alkalmazkodó kivitelt, különösen idényhez kötött cikkből, addig nem várhatunk, mig a forgalmi bajokat nem orvosoljuk. Amig hordónak, szőlőnek, mustnak, waggonhiány, vagy most az elzátonyosodás folytán — a hajón is — hetekig kell vesztegelni (micsoda fogyás és kamatveszteség!), amig napokig vesztegelnek a várva-várt waggonok a rákosi rendező, vagy mondjuk inkább nem rendező állomáson, amig a vasutak rossz jövedelmezősége nem engedi meg szőlő- és bor szállító waggonok és vonatok beszerzését, addig egészséges állapotokat nem várhatunk. Hisz — igaz nagy a termés, de tekintve a tavalyi rossz termést és hogy KÖZÉRDEK idei szüretünk circa 10—14 nappal előbb jött a forgalomba, épen nem olyan nagy, hogy azt a pangást az értékesítésnél igazolná. Ezt megengedem, részben a borital- adó is, de sokkal nagyobb mértékben a bankkérdés és vasút okozza-. Mert nem szabad itt azt sem felejtenünk, mennyire emelkedett a termelőknél a saját fogyasztás is. Hisz, hogy egy lokális példát említsek, Báli Mihály gazdatársunknak, kit annyi''átutazó tiszt keres fel, magának csak 5—6 hektó bor kell évenként »a reprezentációra.« De nézzük jyégre a főváros szerepét is. Most pár éve Bécsben, épen a városháza, a hires »Rathhauskeller« előtt találkoztam Darányi miniszterrel, »Kegyelmes Uram — itt a jó példa a direkt borértékesítésre, nézd meg!« A kegyelmes ur egy kissé habozott, hogy bemenjen-e a Lueger ur pincéjébe, de azután győzött az ügyszeretet és bementünk. Messze, nem jutottunk, mert vagy ezerötszáz vendég itta ott a direkt a termelőktől beszerzett bort és tanult evvel a jó és rossz bor közt diszting- válni. És Pesten. Vagy 30 kabaré és kétszáz kávéház létesült, de városi pincére, pedig a redut újraépítésénél szépen meglehetett volna csinálni -— nincs pénz A parlament alatt is vannak ugyan nagy pincék — dehát. . . .! Sőt még.a két nagy pesti vasútállomáson is, vagy az étkező kocsikban, Orient- expresszben hiába keressük akár a mintapince, akár a hegyvidékek legjobb fajtáit, pedig a nagy nyereséggel szemben kötelezve volnának a mintapince, vagy a bor- deauihoz közel járó Augusz vagy Apponyi pincpk borait tartani. Ez is terjeszthetné úgy, mint egy pár nyári raktár a nagyobb fürdőkben, vagy a mintapince expoziturája Bécs, Krakkó, Lemberg, Prága és Pólábanjs. Ad vocem Póla! Minden évben sürgetik a delegátus urak, hogy quótaarányban\ fogyasszon a hadsereg magyar posztót, vasat, bőrt. Miért nem találkozott delegátus ur, aki a quótaarányban való borfogyasztást propagálta volna »vizen és szárazon is.« Bartal Béla. Hogyan csináljunk háziipari? Megalakult az »Országos háziipari szövetség« és ezáltal ismét napirendre került a háziipar kérdése. Nem mintha eddig aludt volna. Sőt azt mondhatjuk, hogy valóságos divattá lett nálunk a kisemberek foglalkoztatása. A háziipar kérdésé azonban elég nagy fontosságú, hogy igen komoly tanulmány tárgyává tétessék’ mert e kérdés helyes irányba terelésével oldható meg a legbiztosabb alapon az iparfejlesztés kérdése. Éppen azért, mert népünkben megvan a hajlam, éppen azért, mert látjuk és tudjuk, hogy mi mindennel foglalkozik a magyar nép, a ház felépítésétől és bútorozásától kezdve, annak felszereléséig s az öltönyök készítésével együtt az egész há^ berendezésének díszítéséig, ezt a hajlamot, helyesebbea ezt a tehetséget kell kiindulási pontul venni és a háziipar rendszerét erre felépíteni. Nem vagyunk a végtelenségig vitt munkafelosztásnak abszolút barátai s igen örülünk annak, hogy népünk közvetlen házi, ruházati és élvezeti szükségleteinek számos tárgyát maga készíti. De azt mégis csak primitiv állapotnak kell tartanunk, mely a modern industnalrsmus korszakába csak nehezen tud illeszkedni, hogy elannyira- mindenféle használati tárgyát maga készíti s emellétt nemcsak rosszul lakik és rosszul öltözködik, de munkássága árán megfelelő keresethez sem jut. A régi patriarchalis viszonyok között, a kereskedés fejletlensége mellett, ennek nemcsak volt értelme, de talán az egyedüli ut is, melyen a nép földjét és munkáját értékesíthette. Mikor a paraszt felesége a saját földjükön termelt kendert és lent csakugyan még maga tilolta, fonta és a falubeli paraszttakács felszőtte vászonná, amelyből újra az asszony megvarrta a családja tagjainak a fehérneműt. Mikor halinát kallóztak az-ország sok vidékén, amelyből ismét a háznép készítette az eléggé primitiv öltözéket, akkor nem hoztak még be milliónyi értékben fonalat és pamutvásznat, valamint pamuttal kevert shoddy- posztót földnépünk rendes kék öltönyéhez. Mikor a felvidéki tót a maga faragott faszekerén, a családja által gyűrt és idomított agyagedényekkel megrakodva indult neki az Alföldnek, hogy annyi búzáért adja természetben az edényt, amennyi belefért, mert ez "alkotta akkor a kurrens értéket; akkor helyén volt ez a háziipar, mely ma már anachronismus. Az ily primitiv háziiparból kifejlődött szint- oly primitív falusi mesterség sínyli, — éppen nálunk — az iparviszonyok s az egész ipari termelés változásából eredt bajokat és bizonyos határozott irányú házi iparral nem bírván, nem képes keresethez jutni szegényebb földnépünk. Egészen más irányú külföldön a háziipar, mely egyes szegényebb vidékeken a népnek nemcsak megélhetését biztosítja, de még némi cot vall minden tudományával, még a magaido- mitotta, legnemesebb lóval szemban is, — jelentette ki egy hadnagy. — Én pedig azt mondom, hogy a lóido- mitás terén lehetetlenségek az általánosságban nincsenek és eredménytelenség csak pillanatnyilag állhat elő, de az is kizárólag a lovas erély- telenségén vagy egyenes tehetetlenségén múlik, — vágta vissza Schmidt főhadnagy. — Nem tudom, ismerted-e Slowiensky főhadnagyot a tizenketteseknél. 0 vezetett minket akkor a Valea drakuluiban. Ma sem hiszem, hogy képes lett volna saját lovát a szakadék szélére vinni, pedig ismeretesek sikerei a lóido- mitásban — szóltam Schmidthez. Slowienskyt ? — kiáltott fel Schmidt. Hat évig szolgáltunk együtt, mint hadnagyok. De tán nem tudod, hogy másfél év .előtt mi történt vele l — Semmit sem tudok, — siettem válaszolni. — Két év "óta mitsem hallottam felőle. Akkor elmondom, mert a fináléja éppen az én kijelentésemet támogatja. Ott kezdem, . hogy Slowiensky lovag vagyonos lengyel nemesi családból származott. Minden öröksége elúszott a lovak, kártya és asszonyok révén. Vagy három év előtt örökölte az utolsó tekintélyes summát. Ez időben szerette meg egy dúsgazdag birtokos leányát. A rendkívül szép leány egész leikével viszonozta a deli tüzértiszt érzelmeit és Slowiensky egy időre egészen megváltozott. Léhaságaival felhagyott s példásan józan életet élt. Ezalatt megtörtént jegyváltásuk. Az öreg birtoka az Olt völgyén volt, négy órányira Nagyszebentől, mig a Valea drakului feletti hegyi utón egy óra alatt odaért a lovas. Ezt az utat használta Slowiensky a menyasz- szonyánál tett látogatások alkalmával. Pár hónapi szolidság után azonban ismét pezsegni kezdett Slowiensky nyugtalan vére. Megint nagyban kártyázott. Mikor aztán egyszer nagyobb summát veszített s e hirt besúgták leendő ipának, az röviden tudtára adta Slowienskynek levélben, hogy leányára ne számítson. Slowiensky nem vette komolyan a dolgot, mert a szerelmesek vak bizalmával hitt Lenchen szerelmében. Biztos volt abban is. hogy a hölgy nem tud a dologról semmit De büszkesége még sem engedte, hogy titokban érintkezzék mátkájával levélileg, azonbán mikor már egy bizonyos idő múltán sem volt reménye az összeköttetés felújítására, néhányszor átlqvagolt a Valea drakului túlsó oldalára, ahonnan egyenes kilátása nyílt boldogságának fészkére. Azt is remélte, hogy találkozhatik mátkájával, de ez jó ideig nem történt meg. Bizonyára erős felügyelet alatt volt. Egy alkalommal azonban, mikor a hegyi útról leereszkedőben volt, háttal egy sziklának támaszkodva, fehérruhás, karcsú hölgyalakot látott. Lenchen volt. Leszállt lováról s azt kézen vezetve indult feléje. A patkók csattogására megfordult a hölgy. Nem volt meglepetve. Minha várta volna. Csak arca lett egy árnyalattal halványabb. A főhadnagy egy ideig szótlanul állt előtte, aztán csendesen megfogta kezét. A hölgy nem ellenkezett. Slowiensky lehunyt szemmel emelte kezét ajkához. A leány arca most krétafehér lett és egész testében megremegett. — Mi lesz velünk Lenchen ? — susogta Slowiensky. Alig hallhatólag felelt a leány : — Hogy Önnel mi lesz, nem tudom. De az én sorsom meg van pecsételve. -Nem hibáztatom Önt. Ha azonban ismeri atyám puritán elveit, beláthatja, hogy az én életem boldogsága elveszett, mert az ő tudtávai nem leszünk egymásé soha. — De Ön követni fog engem atyja ellenére is, — mondotta Slowienkky meggyőződéssel. A leány arca szoborszerü, hideg kifejezést öltött. — Azt nem fogom megtenni, mert megölném vele az atyámat — felelte határozott hangon. Slowiensky a leikéig megrendült. Eleresztette* a hölgy kezét s lassan kiegyenesedve szólalt meg keserűen. — Az pedig felesleges volna — érettem. Ezzel hidegen köszönt s megindult visszafelé. Nagyon össze volt törve. Minden boldog reménysége egy csapással rombadőlt. Tudta, hogy életének semmi célja többé. Egy golyó lezárja majd minden számadását. Mikor meg a szakadékot maga alatt látta, fura gondolata támadt. Van-e leneke ? A környékbeli oláh parasztok feneketlennek állították. Az erkélyen megállt. Egy darabig lebámult az örvény feketeségébe, azután neki fordította Pálmát. Az pedig a végveszedelem előérzetében hosszú, vészes nyerítést hallatott, miközben egész testében reszketni kezdett. Slowiensky dühös lett.
