Közérdek, 1908. január-június (1. évfolyam, 1-24. szám)
1908-05-02 / 16. szám
Nagykároly, 1908. május 2. 16. szám. I. évfolyam. KERESKEDELEM, IPAR ÉS MEZŐGAZDASÁG ÉRDEKEIT SZOLGÁLÓ TÁRSADALMI HETI LAP. Ä Nagykárolyi Építő iparosok szövetsége és az Érmihályfalvai Ipartestület hivatalos közlönye. Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Gr. Károlyi György-tér 16. Hétsastoll-utcza 12. sz. Nyiltér sora 40 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Főmunkatársak : Dr. Gelléri Mór Dr. Bisitz Béla. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: SIMKÓ ALADÁR. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva egy évre .... 6*— korona. „ „ „ fél évre .... 3-— „ Vidékre postán küldve egy évre . . . 7.— „ „ „ „ fél évre .... 3‘50 „ Egyes szám ára 16 fillér. Előfizetési és hirdetési dijak felvételére csak a felelős szerkesztő és a Kölcsey-nyomda r. t. jogosult. A vidéki városok fejlődése. Budapest, 1908. május 1. Eddigelé, ha városfejlesztés került szóba Magyarországon, a közvéleményt csudálatosképen mindenkor kielégítette, ha a főváros fejlesztése érdekében tettek egyetmást — az igaz, hogy keveset. Mindazonáltal gyönyörűen fejlődött Budapest és a vidék büszke volt erre a fej- iődésre. Ellenben a vidéki emporiumok elmaradtak. Pedig sokat lehetne beszélni arról, mi mutatja inkább egy ország gazdasági és kulturális erejét: a főváros-é, vagy pedig a vidéki városok ? Magyaroszág fővárosa m/nden tekintetben elérte, sőt egyes tekintetekben túl is szárnyalta a nagy világvárosokat. Bizonyításra nem szoruló axióma ez ma már. Hanem a vidéki városok — sajnos — kellő támogatás hiányában sehogyse tudtak valóban európai niveaura emelkedni. Korántsem akarjuk ezzel azt mondani, hogy a vidéki városok semmit se tettek a kultúráért. Tudjuk, hogy anyagi erejükön felül áldoztak. Sőt épen az a baj, hogy az állam rendező hatalma és gondoskodása nem terjedt ki arra, hogy ez meg ne történhessék. Nem ismerte fel annak enormis fontosságát, hogy nem locális érdek a vidéki városok fejlesztése, hanem országos érdek és nemzeti követelmek. Ma már ugyanis túl vagyunk azon, hogy az őstermelés produktumait elégségesnek tarthatnék a nemzet eltartására. Ha nincs nemzeti ipar és nincs nemzeti kereskedelem hiú törekvés lesz minden, ami nemzetünk gazdasági önállósodását czélozná. Ezek pedig nem póttagoltan jelennek meg a világgazdaságban, hanem természetüknél és rendeltetésüknél fogva egymásra utáltán, városokban munkálják a nemzeti kultúra mesgyéit. Mezőgazdaság, ipar és kereskedelem: ez a három nemzetfentartó erő. Az utóbbi kettőt pedig mindenáron a fővárosba iparkodott centralizálni a politikai és gazdasági rövidlátás. No, mert csak ezt a kettőt, mert az elsőt már fizikai lehetetlenség volt. Már csak folyománya volt ennek az, hogy ott vonta össze az iskolák minden nemét. Csuda, hogy a gazdasági akadémiát is nem Budapesten állították fel. A növendékek gyakorlatilag tanulmányozhatták volna a mezőgazdaságot a paloták tetején. Egyszóval a főváros felszitt mindent és a mai nagyságát megsínylette a vidék. A vidéki városokra pedig ráhári- tották a súlyos felelősséget, hogy tartsanak lépést a modern kultúrával. Micsoda képtelenség ez ? Mintha valami vérszegény embertől kiván gazdája hatalmas erőkifejtést. Hát vezethet jóra az, ha a vérszegény vidéki városo- sokat kergetjük a kulturális élettel szükségkép együtt járó óriási s erejüket meghaladó költezésre? Itt nem használ a képmutatás, hogy csak kultúrát kérünk, de költekezést nem! Hiszen Kambodsában, vagy a zuluk földjén is töméntelen pénzbe kerül az a minimuma a kultúrának, amit ott nem annyira a polgári — a produktiv — munka, mint inkább a nyers katonai erő létesít. Néha felhallik imitt-amott a szende óhaj, vagy hangos kívánság, hogy vízvezeték, csatornázás már nélkülözhetetlen a vidéki városokban. Hát ez igaz is!... Árkádiái állapot az már a XX. században, hogy 16000 lélek, mint a mennyi Nagykárolyban él, eventualitásoknak, kiszámíthatatlan nehézségeknek tétessék ki hygiene dolgában. Az álmok országába tartozik mégis azoknak megvalósítása Nagykárolyban. A városi lakosság képtelen erre is, mint sok más egyébre és szükségesebbre is. Nem félünk kimondani a szót, hogy Ébredés. Mikor a vonat megáit a kis tiroli állomáson, a két ferenczrendi szerzetes abbahagyta az imádkozást s bosszúsan néztek össze, amikor a kalauz kinyitotta a kocsi ajtaját. Karcsú, egészen fiatal leány volt az uj utitárs. Divatját multa, formátlan szabású uti- ruhában, kopott szalmakalappal a fején. Első pillanatra meg látszott rajta, hogy egyike azon számos szürke kis pillangóknak, akik belekeveredni kénytelenek a rohanó emberáradaí kavargó forgatagába, a kenyér utáni küzdelembe. A leány leült a sarokban és kinézett az ablakon. Az erdőkboritotta zöld hegyek, az apró falvak szédítő sebességgel tűntek fel, hogy a másik pillanatban ujbóí eltűnjenek, s a lány arca lassankint mind komorabbá vált és nagy csöppek szivárogtak elő barna szeméből. Elfordult az ablaktól s könyvet vett elő, olvasni próbált. De csak lapozgatott benne, nem érdekelte, év végre unottan félre dobta. Amint újra felpillantott, tekintete találkozott a szemben ülő szerzetes hideg, két szemével. A leány meglepődve nézte a pap klaszi- kus, tökéletes szépségű arcát. Gyöngéd, finom vonásainak összhangját csupán az ajkai között húzódó barázda bontotta meg, s elrejtett bánatról tanuskoeott. Mikor a leány ráemelte tiszta kék szemeit, a fiatal pap mélyen elpirult. Egy pillantást vetett mellette szundikáló társára, aztán imádkozni kezdett. Nemes arczvonásai kisimultak, a keserű vonás eltűnt ajkai körül, s olyan volt áhitatos mozdulatlanságában, mint valami művész kéz faragta fenséges szobor. A leány nem bírta szemeit levenni róla. mintha megbüvöiték volna, egyre csak a pap kristályos, csillogó tekintetén nyugodott. Lelkében valami homályos sejtelem azt súgta, hogy amit tesz, az nem helyes, de azért egyre csak akarat nélkül engedte át magát a varázsnak. A pap érezte magán az átható tekintetet, homlokát haragosan összeráncolta, arcza égett az elfojtott haragtól. Percekig küzdött magával, végre felnézett könyvéből s tekintetével haragosan utasította rendre a leányt. Mintha álomból rázták volna föl, hirtelen összerezzent a leány, s szégyenlősen, a tetten ért tolvaj remegésével sütötte le szemét. Elpirult szőke haja tövéig, szégyenét, zavarát palástolni akarta s kinézett az ablakon. A nap már lebukott a hegyek mögé s az egész tájra valami sajátságos lilás fény borult. Messze jártak, az ismerős hegyek mind elmaradoztak, az apró falvak helyett csúnya, magas gyárkémények meredtek az égfelé és a lány, amint elnézte a füstöl szennyes fellegeket, úgy érezte, mintha valami hiányzana a leikéből. Egyik kanyarulatnál újra föltűnt a nap óriási vörös korongja, búcsúzó sugarai betévedtek a kapu ablakán s megpihentek a lány halavány arcán. i A fiatal szerzetes? mintha megbánta volna, hogy rideg tekintetével zavarba hozza a lányt, rápillantott szelíden „engesztelőén“. Az imakönyv nyitva hevert az ölében s most már ő nézte önfeledten a leányt. Elfelejtkezett egy perezre, kettőre mindenről, csak azt érezte, hogy ifjú lelke magával ragadja abba a tiltott, ismeretlen világba, Nézte a lányt s látta, hogy fiatal és üde, a haja szőke és selymes s az ajka piros, édes. Nézte és észrevette, hogy szép, érezte, hogy szeretné azt a nedves piros ajkat hosszasan, soká csókolni. Eddig ismeretlen kéjes érzés remegtette meg a lelkét. Megkívánta az életet, fiatal nőt, ifjúsága minden erejével. Az imakönyv lecsúszott az öléből. Lehajolt érte, felvette és közömbösen félre fette. Nem imádkozott .... Este lett. A vonat lihegve, rohanva nyelte a sötétséget s vitte, röpítette őket a nagyváros felé. A lány összeszedte kis hommiját, és menni készült. Mikor ott állott a lármás pályaudvaron, a vonat mellett, még egyszer visszanézett. A kupéban félhomály volt, de a lány jól látta azt a két égő szemet, azt a klaszikus szép arcot, szive összeszorul és szemébe könny szökött. ... A vonat lassan, lomhán indult neki a végtelen sötétségnek, a lány pedig szomorúan fordult meg, hogy elinduljon, neki vágjon a világnak, magányos utón, egyedül ....
