Közérdek, 1908. január-június (1. évfolyam, 1-24. szám)

1908-01-18 / 1. szám

2. oldal. KÖZÉRDEK. 1. szám. Beköszöntő. Nagykároly, 1908. január 18. Lapunk olvasóközönsége joggal meg­várhatja tőllem, mint a „Közérdek“ fe­lelős szerkesztőjétől azt, hogy fejtsem ki a célt, amelyet a lap megalakításával elérni akarok. Magam részéről is köte­lességemnek tartom részletes programmot adni a lap irálya felől. Eddigi hírlapírói működésemből meggyőződhetett mindenki arról, hogy a „Közérdek“ küzdeni akar. Magyarország jogaiért, függetlenségéért, népének bol­doggá és megelégedetté tételéért és még különösen — s ez programmjának egyik sarkalatos pontja — Szatmárvármegye és Érmihályfalva kereskedő, iparos és mezőgazdasági világáért. Ezt a programmot őszintén, nyíltan, becsülettel vallottam és követtem, vallani és követni fogom ezután is. Ez lesz az én igém, az én vezérlő gondolatom, imádságom, ez a végső cé­lom s hozzá minden vihar közepette is diadalmasan akarok kikötni. Azt akarom elérni, hogy hazánk már egyszer kiszabaduljon mindenféle tekintetben Ausztria polyp karjai közül, álljon már egyszer a maga talpára, ha az ő népe szánt, az is arasson, az szedje le a munka gyümölcsét, legyen neki kenyere, háza, birtoka ami ennek a ha­zának megtartsa, ehhez a honhoz kösse és ne kelljen ezerszámra idegen orszá­gok felé vándorbotot vennie kezébe. Azt akarom, hogy gazdaságilag meg­edződve, kereskedelmileg és iparilag ne legyünk Bécsnek uszály hordozói, ne szívhassa ki a vérünket, az életünket az osztrák ipar és kereskedelem, hanem a bécsi rongyokkal üzérkedő vigécek előtt a sorompó a nagy, a hatalmas, a vi­rágzó magyar kereskedelem és ipar le­gyen !!! Ezeknek elérése után nyilvánvaló lesz az, hogy Magyarország mezőgazda­sági, kereskedelmi fényezői és iparos­sága fel fog emelkedni arra a piedesz- tára, melyen már iparilag, kereskedel­mileg és gazdaságilag hatalmasabb nem­zetek mezőgazdasági, kereskedelmi té­nyezői és iparosai állanak. Ne legyen Magyarország többé saját tönkretevésére és megdöntésére diploma, gyár-beamter nevelő intézet, hanem ne­veljen gazdaságunkat hirdető füstölgő kémények mellé, munkás, kérges tenyerű, de azért művelt és tanult embereket, a kik büszkeséggel vallják, hogy felsőbb iskolákat, tanfolyamokat végeztek és ipa­rosok azért, hogy a gyalut, vagy a pö­rölyt forgatják. Mert az a hitvallásom, az a meg­győződésem, hogy a jövő Magyarország nagyságát, felvirágzását, gazdaggá és hatalmassá tételét csakis a munka, az ipar, a kereskedelem gránit kövével lehet megalapozni, s hogy a fundamentumot lerakhassuk, szükségünk van széthányni és széthordani azt a sallangos ingoványt, melyre eddig ebben a hazában építet­tünk. S ennek az ingoványnak a széthor- dásánál kicsi, de erős csákány akar lenni a „Közérdek“, mellyel belevágunk min­denhova, amit jövő boldogulásunkért a föld színéről is el kell tüntetni. Csakis arra számitok a lap megin­dításánál, hogy a nagyközönség méltá­nyolni fogja törekvésemet s pártfogásá­val lehetővé teszi azt, hogy a „Közér­dek“ fentartása biztosítva legyen. Hogy lapom fő és munkatársai közé sikerült tömöritenem több fővárosi és vá­rosunk kiváló íróit annak köszönhetem, mert tudják jói; hogy elveim, mely a „Közérdek“ nemzetiszinü lobogójába a munka kalapácsával van behimezve tiszta s attól nem tántorít el soha senki és semmi! . . . Arra kérem tehát Szatmárvármegye és Érmihályfalva minden polgárát, pár­tolja és segítse elő céljainak elérésében a „Közérdeket“. Ne hiányozzék ez a lap egyetlen egy háznál sem, legyen ez a jelen és jövendő bibliája, melynek minden törek­vését fanatikus hittel és gondolkozással vigyék előre az emberek, hogy hazánk függetlenségét a magyar mezőgazda, ke­reskedő és iparos méltó megbecsülését megérhessük. Simkó Aladár, fel. szerkesztő. Néhány szó a kereskedelem-, ipar- és mezőgazdaságról. Nagykároly, 1908. jan. 18. Miért nem fejlődik hazánkban az ipar és kereskedelem ? Miért van az, hogy hazánkban lenézésben részesül az, a ki kereskedelemmel vagy iparral foglalkozik ? Ennek sok oka van. De egyike a legfon­tosabb okoknak mégis az, hogy a magyar em­ber természete olyan, hogy a legrégibb időtől kezdve idegenkedik az ipartól és kereskedelem­től. Valósággal ellenszenvvel viseltetik a két pálya iránt. A magyar ember nagyon ósdi gondolko­zása. Ennek egyik oka már foglalkozásában rejlik. Gyűlöletes előtte minden uj és minden ami idegen. Bár meg van róla győződve, hogy a ke­reskedelem és ipar az ország anyagi fellendü­lését nagyban elősegítené s hogy a kereske­delem és iparé a jövő, de azért nem törődik vele. Nem gondol reá. Megmarad továbbra is az eke szarva mellett, ha van még mit szántani és vetni. Gyermekét is földinivelőnek neveli, hogy későbben ő is fogja az eke szarvát, ő is szánt­son és vessen, ha addig megmarad a föld, ha meg nem, akkor másnak szánt és másnak vet. Ez a legfőbb hibája a magyarnak. Nagyon kevés azon magyar emberek száma, kik gyermekeiket az iparos pályára adnák. A kereskedelmet és ipart még most is megvetendő foglalkozásnak mondják. Különösen a kereskedelemmel nem tudnak megbékülni. A kereskedőt nem is hívják annak, hanem egyes vidékeken egyenesen „csalónak“. Azt mondják, hogy a kereskedelem nem — De magát elhagyta a cédaj — Majd vissza jön, ha megérti, hogy jó ember vagyok. — Már húsz éve, hogy elment! Maga bolond 1 — Nem vagyok én bolond, csak jó. — Igazán olyan jó, amilyennek mondja magát ? — Hát, azt hiszem. — Lássa, édes Tóni bácsi, nekem nagy szükségem volna harminc forintra. Nem ad­hatna kölcsön annyit ? Ha jó ember, hát meg­adja, amit kérek. — Most nincs nálam, barátom, de hol­nap elhozom ide a korcsmába. Jó lesz? Ráér várni holnapig ? — Hát nagyon sürgős volna. — Akkor várjon meg. Elhozom mindjárt. S mikor kisietett a korcsmából, hahotázni kezdtek: — No, fiuk! Iszunk! Hoz a Mehlfleck Tóni pénzt! Az egész falu rajta mulatott. Tudta is, de nem bánta; csak az fájt neki, ha Mehlfleck Tóninak gúnyolták, de hogy miért, azt maguk se tudták. Csak neki volt magyar hangzású neve a faluban. Kardos Sándornak hívták, de ő a nevét „Kártos“-nak ejtette, mert egy szót se tudott magyarul. Ha őt gúnyolták, azt rendesen válvono- gatással fogadta s csak néha jegyezte meg, ha nógatták, hogy ne hagyja magát, hanem üssön oda egyet:_____________________________ — Miért üssem ? Majd mondja még: „Tóni bácsi, édes Tóni bácsi“, ha szüksége lesz rám ! Ha azonban Pimpire mertek rosszat mon- gani, akkor felpattant helyéről a hatalmas, vál­las, erős ember s ami éppen a kezébe akadt, azt vágta a „gazemberhez“, ki azt az „angyalt“ gúnyolni merte. Nem is ejtették ki a nevét soha, hacsak nem kérdezték tőle, mikor eret akartak vágni rajta, hogy mit csinál a Pinipi ? Tulboldogan felelte ilyenkor : — Varrja a staférungját. Már nemsokára elkészül vele. — Hát mennyi hozományt ad a leányával Tóni bácsi ? — Ráíratom a házamat, a földeimet és pénzt is adok annyit, amennyi van. Csak jó férjet találnék, mert akárkinek nem adom oda azt az „angyalt“. Pedig bizony odaadta volna akárkinek, de senki se merte elvenni azt a csúnya, törpe leányt, mert az egész falu azon mulatott volna évekig. Szegény Pimpi pedig nem gondolt a férj- hezmenésre. Tudta, hogy csúnya. Nem volt nagyeszű, de annyi esze volt, hogy megértette, hogy őt amúgy is csak pénzéért vennék el. De látva atyja rögeszméjét, hogy mindenáron háza­sítani akarja, ráhagyta, hogy hozzámegy ahhoz, kit atyja választ majd neki. Nem volt boldogtalan, mert szerette öreg, eszelős atyját és annak szentelte életét, hogy a kedvében járjon, s ahol csak tehette, örömet szerezzen neki, hogy meghálálja irányában ta­núsított hatáiáalan rajongását. Az öreg pedig őt látta a legszebb, leg- bájosabb teremtésnek a világon, s folyton azon töprengett, hogy miért oly vak a visegrádi fi­atalság, mely nem hódol leányának, s miért nem táncol 'vele senki, ha a bálba elmegy, pe­dig rajta van mindig a legszebb ruha, mit Pesten varrat számára. Képzelhető tehát, mily kárörömmel lesték Naubrandek házában az öreg ébredését a le­gények, kik el re kacagtak pompásnak gondolt tréfájukon. Hah >t. va Lökték oldalba egymást, mikor egyszerre kiuvilt szemben a kapu s kilépett rajta az reg Mehlfleck Tóni. Nem hitt a szemének, mikor megpillan­totta a m ;j fát éppen leánya ablaka előtt. — Ann 11 . . . Anna ! — kiáltotta magán­kívül és i i neben arról is megfeledkezett, hogy leányát é ta nem hivta Annának, mióta egy nyári k.kój, incselkedve Pimpinek szólította, s ez a né I r ndkivül megtetszett neki. Pimpi ijedten futott az ablakhoz, mert azt hitte, h >g ’ apját valami baj érte, de elállt a szeme, s ja, mikor látta, hogy az öreg egye­nesre igazírj i a ferde májusfát. Egy pillanatra azt hitte, hog/ talán az apja akarta meglepni, de keserűen mosolygott, mikor az öreg ujjongva kiáltotta : Ide nézz, Pimpi! Májusfát állítottak ab- lakod elé a visegrádi legények ! _____________ Tó th Dániel fűszer- és szemege kereskedése Nagykároly. Angol tea, tea sütemény

Next

/
Oldalképek
Tartalom