Közérdek, 1906 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1906-02-17 / 7. szám
Szekszárd, II. évfolyam. 7. szám. Szombat, 1906. február 17. TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS GAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. v f i AZ ORSZÁGOS NI. KIR. SELYEMTENYÉSZTÉSI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA. Megjelenik minden szombaton. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 140. szám. TELEFON-SZÁM: 22. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. FÜRDETÉSEK legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Beim unkatársak: JANOSITS KÁROLY. KOVÁCH ALADÁR. Kiadja Báter János nyomdája Szekszárdon. Szerkesztőség: Széchenyi-utcza 1085. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. előfizetés : egész évre 10 kor., félévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 fill NÉPTANÍTÓKNAK, ba az előfizetést egész évre előre beküldik: 5 kor. viszi a piaczra, pénzzé teszi, ruházko- dik b.előle és kifizeti az adóját. Ha marad valami tiszta jövedelme, beruházásokra fordítja, mondjuk épit magának kényelmesebb lakást, szaporítja az állatállományát! Ez az osztály nem küzd az élet baj ával, faluját ritkán hagyja el, mert nem kényszeríti rá semmi, hogy erre amarra menjen el szerencsét próbálni! Ez az osztály a mi nemzeti életünknek gerincze! Vigasztalanabb és szomorúbb a ö vagyontalan munkásosztály helyzete | A ki nem cseléd, a ki nem áll rendes állandó évi szolgálatban, arra van utalva, bogy a hol csak kereseti alkalom van, azt kiaknázza, ba meg- akar élni! Nyáron részt arat, ősszel a cséplőgépeknél dolgozik, tavasszal napszámba jár! Télen nincs munkakereseti alkalom ! Télen Magyarországban a gazdasági élet szünetel, egyszerűen azért mert nincs mezőgazdasági iparunk! A mezőgazdasági napszámos úgy van tehát nálunk, hogy télen nem keres semmit, s a nyári keresetét télen eléli! Szerencséje, hogy az aratási és cséplési 12—13 koronás átlagos napibérek mellett keres annyit, a mennyivel a munkátalan , telet át tudja küzdeni! De ez azután küzdés is a szó legszorosabb értelmében! Abból a 4—500 korona évi keresményből kenyeret, bázbért, adót, fát és zsirt beszerezni, csak a legnagyobb és legügyesebb körültekintéssel lehetséges! is incsen ebben a küzdésben a szegény munkásnak semmi örömer mert látja, bogy a legnagyobb erőkifejtéssel se tud bizonyos fokú jólétre vergődni! Mit csinál tehát? Búcsút mond a falujának! A falu egyszerű népe a város felé gravitál a hol fényesebb az élet és több a munkakereseti alkalom ! Mi adja meg erre a közvetlen impulzust? A jólét, a boldogulás utáni vágy! Ez az a hatalmas ösztön, mely' tengerentúli kalandos utakra csalja a bátor lelkületű magyart, a gyengébbeket pedig a városokban konczentrálja, a hol közelebb is fellehet találni a könnyebb megélhetés feltételeit! De hát, hol ismerkedik meg a parasztság" a fényes városi élettel, a könnyebb megélhetés útjaival és módjaival? A kaszárnyában / Az egyszerű falusi földmunkást, a ki becsületes lelkiismeretességgel végezi az ő munkáját, a ki a nagy világ A hadsereg és a nemzeti termelés. II. Komoly megdöbbenéssel vehetjük észre azt az évről-évre mindinkább veszedelmesebb arányokban mutatkozó jelenséget, bogy a mig a faluk elnéptelenednek, addig a városokban ijesztő módon szaporodik a bevándorlottak, a munka és keresetnélküli proletárok száma. Semmit nem túlozunk, nagyon közel járunk az alapigazsághoz, a mikor azt mondjuk, bogy a városi proletár hadsereg megteremtésében a magyar paraszt-élet, demaralisatiojában nagyrésze van a hadseregnek! A hadsereg az, mely a magyar parasztság zöméből kikerülő munkaerőket nem- csakhogy időre szakit ja el a nemzeti termeléstől, de legtöbbször mindörökre! A magyar parasztéletben két ősz- tályt különböztetünk meg. Egy jómódú, saját földjein munkálkodó gazdaosztályt és egy vagyontalan munkásosztályt. Semmije sincs s csak napszámba jár. Falusi nyelven »zsöllérek.« A jómódú parasztgazda., a mikor learat, gabonájának egy jó részét beórleti, ez az évi kenyere, a másik részét beTÁRCZA. Anyám levelére. Egyszerű levélke, áldott az írása, Csupa szerétéiből van minden vonása, Elolvasom százszor s sűrű könuypatakként Hull a könnyem rája. S amint olvasgatom, lelkem s gondolatom Odaszáll . . . keletre, kis falunk tájára, Jó anyám házába. Távol vagyok tőle, messze idegenbe, De mintha ott ülnénk a virágos kertbe S ő mesélne nékem, fejem odahajtva Lágyan az ölébe. Forró csókolását érzem az arczomon, S mintha simogatná remegő kezével Gondterhes homlokom. SZABÓ GÉZA. Garay János emlékezete. — Beszéd a Gyulai-serleggel az ünnepi lakomán. — Elmondta: Kozma Andor. Tisztelt Társaság! Hányszor fogott el bennünket mélabús, lemondó érzés, mikor lakomáinkon, az emlékezésnek szentelt Gyulai-serleggel, elhunyt tagtársak szellemeit idéztük ! Hányszor jelent meg, az irodalomtörténetből vett varázsszavakra olyan, megdicsőült alak, kinek „bús feledség, hamván s riéma hant!“ Egykor a magyar irodalom jobbjaihoz tartozott, hiszen társaságunk tagjai közé sorozta, — s még nekünk avatottaknak ás szükségünk volt rá, hogy élő szó tegye ismét életteljessé alkon) odó emlékét. E nélkül már mi is feledtük volna: mit jelentett egykor és mennyit ért. (Áh, tisztelt tagtársaim, bennünket, kik még dolgozunk : tehát vagyunk, méltán ejthet borongó kétkedésbe az ilyen szellemjelenés. Vájjon, ha majdan e bilikommal a mi szellemeinket idézik, hányunkat fogják' utódaink lelkes mosolylyal fogadni, mint még akkor is eleven emlékezetben élő jó ismerőst? Hányunkat csak méla kegyelettel, mint feledésből felszónokolt érdemes halottat ? Nekem azonban, tisztelt Társaság, ma igen szerencsés feladat jutott. Olyan elhunyt tagtársról kell megemlékeznem, a kit máig sohasem feledtek el. A kit — mig a fajta lesz a magyar, a minő ezer esztendő óta — elfeledni soha nem is fognak. Nem is lehet. Mert Garay János, ha rég kihunyt élte munkájának zöme csupán múlt érdem is: két versében minden igaz magyar számára most is él s mindig élni fog. Az „Obsitos“ és „Ront“ — van-e müveit igaz magyar, ki e két verset nem ismeri ? S nem úgy ismerjük-e mind, mint eleven, üde, természetes tartozékát az egész magyar lelki életnek? Ha megérnék olyan sivár kort, melynek uj magyar nemzedéke ajkán ez a két vers nem élne többé, melyben ez a két vers is oda kerülne, a hová a legtöbb, az irodalomtörténet nagybecsű holt leltárába: engem kelletlen hiány-érzet nyugtalanítana s aggódva kérdeném: magyarok vagyunk-e még igazán ? Ma még — hál’ Istennek! — igazán azok vagyunk. S ha gyermekeinket nézem, bizva mondom: azok is leszünk, azok is maradunk! Szerte a hazában egyre ki kicseng az élő magyar versek nagy szimfóniájából a két megkapó Garay-motivum: majd az „Obsitos“ vidám, bobó üteme, majd pedig „Ront, a kemény vitéz“ daczos, komor, hősi szólama. S e két élő vers ott van a mai magyar gyerek ajkán is. Mihelyt rászolgál a dicséretre, hogy tud már verseket: bizonyosan tudja e kettőt is. Sőt épp e kettőt nemcsak bizonyosan tudja, de bizonyosan nagyon szereti is. Jobban, őszintébben, mint sok mást, melynek szépségeire módszeresen tanítják. Az „Obsitos“ -t meg „Ront“-ot nem is kell tanitani. Az ilyen versek magák törnek be s hódítanak maguknak kiváltságos helyet a zsönge magyar lélekben. A mint magyar voltunknak még nem is tudatára, csak érzésére jutottunk :