Közérdek, 1906 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1906-02-17 / 7. szám
2 1906. február 17. folyásáról semmit, vagy csak annyit tud, a mennyit a téli napokban sikerült a „kalendárium“-ból kiböngésznie, egy napon a falusi élet egyszerűségéből kiragadja a hadsereg és beszólitja valamelyik nagy városi kaszárnyába! Ettől a pillanattól kezdve megváltozott élet körülmények közé kerül az eddig: fárasztó nehéz munkában álló falusi napszámos! Külsejében le kell vetkőznie a régit, tartásban, beszédben, mozdulatokban egyaránt uj és finomabb formákat kell elsajátítania! Az élettel semmi gondja, kap kenyeret, ruhát, meg egy kis zsebpénzt is! Belsejében, a régi egyenes és egyszerű gondolkodás mód megváltoztatásában közreműködik a városi élet az ő megtévesztő, üres csillogásaival, a melyet utczán. korcsmában mindenütt lát, amerre csak fordul! Egészen más itt az élet, mint a falun! Zajosabb és vigabb! Szórakozás száz féle és olcsó! S milyen könnyű a mulató, szórakozó helyeket felkeresni, ha az embernek van rendes szállása, van rendes élelme, meg egy kis zsebpénze is! A sok üresség, a sok csillogás megtéveszti az egyszerű lelkeket! Hát még, ha ehhez egy kis félrevezetés is járul: A gondolat és cselekvés szabadságában egyébként korlátozott ember, találkozik bőven olyan egyénekkel, a kik hamis igéket csöpögtetnek a leikébe, a kiknek világrengető mondásait utczai falragaszok utján szedheti magába! És a megszédült, az elkábitott, valódi hivatásában megingott ember nem tér többé vissza a faluba! A mint elhagyja a kaszárnyát, állás után néz a városban! Ha kap, ha nem kap, minden áron a városban akar maradni! És( ez a veszte! Mert ha sehogy sem tud boldogulni a külvá- I KÖZÉRDEK rosok pincze odúiban elzüllik, proletárrá lesz! Nemcsak ebből az osztályból, a melynek vigasztalan gazdasági helyzetét ecseteltem, hanem a másik osztályból is, a melynek semmi, de semmi oka sincs, hogy sorsa ellen kikeljen, sokan megtévednek és el hagyják a katonáskodás után a falusi gazdálkodást. Van nagyon sok, éltes jómódú parasztgazda az országban, a kinek deli, erős fiai a városokban szolgálnak! Hány paraszt birtok sínylődik az or- ..-azágban azért, mert a. gyerekek otthagyták az öreget, a kinek sem elég munkaképessége, sem kedve nincsen már az erőteljes gazdálkodáshoz! Milyen elszomorító körülmény ez falusi életünk kifejlődésére, mezőgazdálkodásunkra és társadalmi életünkre, nem szorul bővebb fejtegetésekre! A faluból való kivonulás komoly veszedelemmel fenyeget bennünket, előbb- utóbb a pusztulásba viszi az ország mezőgazdaságát és felbillenés- sel fenyegeti a társadalom szoczio- lógiai egyensúlyát! Minden munkánkban lebegjen előttünk az a hazafiai kötelesség, hogy a népet meg kell menteni, a parasztot le kell bilincselni a földhöz! A hadsereg, a mint láttuk, ma olyan intézményünk, mely ebben a kérdésben nem a nemzet érdekeit szolgálja! Nagy része van abban, hogy a parasztság tömegesen hagyja oda a falut! A ki megszokott rendes életpályáját két-három évre megszakítja, az ritkán tér arra vissza! Szükséges tehát, hogy a hadseregbe akként helyeztessék át a nemzeti munkaerőknek legjava, hogy előbbi foglalkozása teljesen meg ne szakitódjék, de folytatást, magasabb kiképzést nyerjen! Kirchner József. Hi az oka társadalmi életünk beteges voltának ? Ha az alkotmányos aera alatt létrejött kulturális és gazdasági vívmányainkat, úgymint a többrendbeli nép, közép- és szakiskolákat, a csodálatra méltó gyorsasággal kiépített vasúti hálózatokat, utak és folyók szabályozását, nagymérvű iparvállalatok és kereskedelem megteremtését s számos pénzintézetek alakulását összehasonlítjuk hazánk mostani áldatlan viszonyaival, fájó szivvel kell tapasztalnunk azt a nagy különbséget, sőt mondhatnók visszaesést, mely e tekintetben előttünk feltárul. Elvitázhatatlan, hogy nagy előmenetelt tettünk, még is, ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot, azon meggyőződésre jutunk, hogy társadalmi életünk sok beteges tüneteket mutat. Ha az elmúlt három évtizedre visszatekintünk, azt látjuk, hogy az alantas néposztály nem nyert kellő gyá- molitást és gondozást; ezért van beteges állapot a társadalmi életben. Nézzük csak az alantas néposztály életét s azt tapasztaljuk, hogy az iszákosság, különösen a pálinkaital, rettenetesen terjed és sem az állam, sem a társadalom, semmit sem tesznek ezen óriási anyagi és szellemi kárral összekötött, következményeiben pedig egész nemzedékekre kiható szenvedélynek megszüntetésére, vagy elnyomására. E néposztály megkívánja a maga részét a szellemi életből is. A valláson kivül szüksége van még más szellemi táplálékra, mi által értelme fejlődik és látóköre tágul. Ezt elősegítik a népkönyvtárak és olvasókörök. E tekintetben még nagyon hátra maradtunk a müveit államoktól és ritkán akadunk ilyen áldásos intézményekre. Ez is talán némileg oka annak, hogy a kivándorlás még mindég nem szűnik meg.* De tekintsünk, el ettől s foglalkozzunk inkább azzal, a mi a felhozottakon kivül oka tulajdonképen e beteges kórtünetnek. Társadalmi bajainknak oka abban keresendő, hogy az idealismus nagyon is hát* Éppen ellenkezőleg, majd minden faluban van már olvasókör és sok helyen kellő szellemi veze tők nélkül olvassák a politikai napilapoknak az szellemi erejükkel megemészthetlen ezikkeit és politi zálnak; hát még a sok zugolvasókör a krajczáros uj Ságokkal!! ezek éppen a kivándorlásnak előmozdítói A szerkesztő. ilyen versekre szomjazunk. Mert az ilyen versekben elégtételt, igazságot, diadalt -és sírunkig ki nem hunyó biztos világosságot nyer a mi fajunk, a mi nemzetünk sajátosságának bennünk korán ébredező, óhajtó sejtelme. Van e a világirodalom összes kaczagtató hazugjai közt egy is, a melyik: olyan mulatságos és kedves lehetne nekünk, mint „vitéz Joannes Hári az obsitos maga“ ? Van-e e kivül miles gloriosus, a ki nekünk nemcsak dicsekedő, de szivünknek kaczagástól föl nem vert legmagyarabb rejtekében egy kissé igazán dicső is ? , Mert ha még oly nevetséges is ez az obsitos hős, olyan csöppentett igaz magyar! Olyan magyar határtalan füllentéseiben is, hogy, bár együtt tüsszentünk nagyot-mondá- saira a furfangos diákkal, azok mégis végtelenül tetszenek nekünk. Hiszen egy szemernyi sincs azokban a hazugok jellemtelenségéből, sok van ellenben a magyar faji büszkeségből, a magyar vitézi dicsvágyból, lovagias érzésből és a mesemondó magyar nép gyönyörű hu moros képzelőtehetségéből. Kend, vitéz Joannes Hári bátyánk, Voltaképpen nem is hazudik, kend csak mesél. S mely magyar szív ne értené meg s né szánná 0da kendnek, vén obsitos jmkának, édes örömest a naiv magyar boldogságot, hogy „addig emelgette és annyiszor lovát, hogy végre is huszárnak kellett hinni magát“ ? . . . Még pedig olyan huszárnak, amilyennek mindnyájan valljuk a magyar huszárt. Csodálatos hősnek, a ki számára, ha lóra ült és kivonta kardját, nincs lehetetlenség. A ki, ha legyőzte és hatalmába ejtette ellenségét: kegyelmező. A ki „szép asszonyért, szép leányért mint igazi vitéz, tüzet-vizet kiállni, pokolba menni kész“. A ki tudja, mi a becsület; a ki pazarul nagylelkű, — egyszóval: a ki a milyen vitéz, épp olyan szeretetreméltó és nemes. Jól emlékszem, hogy én gyermekkoromban mar éveken át betéve tudtam az „Obsitosat s még mindig komolyan vettem a hőstetteit. Boszankodtam a furfangos diákra : minek tüsszög közbe? Oh, az én nemzeti büszkeségemet sokáig dagasztotta a hit, hogy a Nagy Napóleont egyszer a magyar huszárok elfogták ! S csak lassan, a kiábrándulás titkolt gyermekes fájdalmával törődtem bele, hogy az obsitos meséiből egy szó sem igaz. Hanem azért ma sem röstelem kimondani : én mindhalálig meg vagyok abban rögződve, hogy vitéz Joannes Hári, ha még oly mesebeszéd iá, a mit elregél, valóban vitéz és lovagias érzésű katona volt. Ha nem is volt huszár, ha nem is fogta el s nem is eresztette szélnek Mária Lujza kedvéért a Nagy Napóleont: az ő dicsekedése korántsem a poltroné, hanem a dicsvágyóé. Nem abban látom én az ő kómikumát, mintha a hazu- dozása fonák ellentétben volna a lehetségessel, hanem ellenállhatatlan nemes humorként hat reám az, hogy egy borjú alá* görny esztett, bakancsba szorított szegény magyar vitéz valónak álmodik és valóul mesél olyan harczi dicsőséget, melytől őt egyszerű sorsa feltétlenül elzárta. Büszke fajok ilyenformán hnmorizálnak. A spanyol Don Quixotte nevetségessége sem abban van, mintha ő nem volpa szivében igazán kalandszomjas vitéz lovag, hanem csak abban, hogy kalandszomjas vitéz lovagisága néhány századdal megkésett. Ha Don Quixotte a Cid korában él vala: románczok jhőse volna. De a XVI. században már csak tragikomikus figura lehetett. A mennyire spanyol az elmés és nemes lovag, annyira magyar Hári János, az obsitos. Épp azért nevetünk rajta nagyon jóizüet, mert vérszerint atyánkfia és szivszeriut kedves nekünk. Még a vers burleszkebb második részében, a bécsi király látogatásban sem puszta kómikai bukfenczbányás a költői tréfa. Még abban is lappang valami igaz magyar jellemvonás : a gyermekes szeretet és bizalom a trolin Emeli az étvágyat és a testsúlyt, megszünteti a köhögést, váladékot, éjjói (Beadást. Tüdobategsegek, hurutok, szamárköhögés, skrofulozis, influenza ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat is kinálnak, kérjen mindenkor „Roehe" eredeti eeemagolást. F. Heffmann-La Roehe & €•. Basel (Srije)* Roehe“ Kapható orvsai rendeletre a gyógyszertárakban. — Ara fivegenkint 4.— korona.
