Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-07 / 1. szám

nemzeti irányú műveltségre és erkölcsösségre való törekvés. A vidéki városukban sok a tehetséges ember, de a legutóbbi tölfugás az volt, hogy minden tehetséges embernek Budapesten a helye, s minden tehetségesebbnek látszó egyén oda is törekedett. Mi, vidékiek vagyunk azok, a kik leszóltuk saját városunkat, de semmit se tettünk emelkedésének érdekében. Igaz, hogy a nagy központosítás vitte ilyen ferde irányba a közfelfogást, s most ott va­gyunk, hogy nein bízunk a vidék erejében, ellenben kiábrándultunk a fővárosból, s nem akarjuk elhinni, hogy a nemzet szive. Lega­lább is azt gondoljuk, hogy még távol áll attól. Mert az igazi nemzeti erő a vidéken van. A kiváló, kiválóbb és legkiválóbb férfiak majd­nem mindannyian a vidék „szürkeségéből“ emelkedtek országos magaslatra; az erkölcsi erőt mind a vidék adta; no meg a pénzt is, a miből felépült a főváros. Ez ugyan épen- séggel nem baj, sőt szükséges is volt, mert hatalmas nemzetnek legyen hatalmas szék­városa, a dologban csak az a szomorú, hogy a vidék nagyon is megsínylette. Ez idő sze­rint minden a fővárosban van, a vidéken alig maradt valami. A városok elhanyagoltak, szegények, iparunk, kereskedésünk a tönk szélén, s magunk csüggedve várunk valamit, de hogy mit, azt seuki sem tudja megmon­dani. S minthogy mi nem bizunk a vidék erejében, a tehetősebb lakosok csakugyan a fővárosba költöznek, vagy elhanyagolják magukat, minden iránt fásultak leszíjck, mert hiszen a vidéken semminek sincs becsülete. Igen, ott vagyunk, hogy nem bizunk a vidékben, s magunk kisebbítjük önmagun­kat. Ilyen körülmények között a vidék pan­gása szükségszerű következmény, s ilyen körülmények között nein lendülhet sem ipar, sem kultúra. Mert, hogy némelyekben mind­azonáltal megvan a helyes fölfogás, ez nem változtat sokat a dolgon, mivel nincs meg az önbizalom a köztndatlmn. Am törekedni kell, hogy meglegyen. A főváros fejlődésének alapja már meg vnn vetve, most már csak idő kérdése, hogy igazán nemzetivé is váljék; de most már nincs is ok arra, hogy a főváros támogató sábnn a vidék kimerüljön, s épen nem volna észszerű, hogy elseny védjen. Sora érkezett a vidék föllenditésének, a megyei székhelyek erősítésének. A megyei székhelyeken kell csoportosítani minden gazdasági és kulturális erőt, és pedig minél többet. így lesz váro­siasabbá az élet, igy lesz élet a városban. S ha a nemzeti erő csakugyan a vidéken van, a minthogy ott is van, — ez az erő megkétszereződik. Ma már nem okvetlenül szükséges, hogy mindenki a fővárost gyara­pítsa ellenben a megyének nagy érdekei kö­vetelik, hogy a székhely erős, hatalmas legyen, s ne kozmopolita irányban fejlődjék, hanem minden egyes megyeszékhely, úgy mint volt hajdanában, erős vára legyen az igazi nemzeti érzésnek, hazaszeretetnek és az erkölcsök tisztaságának. Bertrand Sándor, külső tag emlékezete * Wosinsky Mór, I. tagtól. (Olvastatott a M. Tud. Akadémia 1904. november 28-án tartott összes ülésén.) A Magyar Tudományos Akadémia Al- manachjából ez évben maradt ki legelőször egy név, melyet 1880 óta a Il ik osztály j kültagjainak névsorában találtunk s ez Bér- j I trand Sándor, iranczia régész neve. Elra­I gadta őt is a halál, kinek pusztító munkája j képezte élete munkásságának kedvelt terét. A sirok titka szolgáltatja nagyrészben a régészet tudományának tárgyát, azért kevés | embernek van annyi alkalma a világ hiú dicsősége múlandóságáról s a halálról oly | sokat elmélkedni mint a régésznek, ki nap- nap után egy-egy hősnek fegyverét, egy-egy i hódító szépségnek ékszerét vizsgálja apróra, ' vagy egy-egy vezérnek kegyelet " ...zehordta \ nagy sirhalmát ássa fel. Igaz ugyan, h- gy megszokás folytán e | csontokban a a sokat forgatott koponyákban ! többnyire már nem a vitézt, nem a bölcs vezért halmozza el kegyelete érzelmeivel a tudós, hanem azokban száraz osteologiai ada- ! tot, cranometriai sajátságokat keres. De a kutató esz még sem uralja úgy 1 az érzelem világát, hogy e csontleletekben | az embert, az egyént ne lássa. Ha mohó ! fudotnányszomjával egy-egy sirmezőben a j csontvázak ezreit bolygatja is meg, hányszor mereng el egy-egy koponyán ? Szeretné tudni ' annak gondolat és érzelem világát, az ese- | menyeket, melyek küzdelemre serkenték, mig 1 ide jutott az enyészet ölébe. De kíváncsiságát nem elégítik ki e porladozó csontok, némán maradnak azok, csak a sirloletek szólnak s azok beható vizs­gálata ád a régésznek néha jelentéktelennek látszó darabból is bő felvilágosítást. A csontváz csak egyet hirdet, de azt : eléggé hangosan hirdeti, a halált, mely mind nyájunkat elér, az életben talán hiú czélokért küzködve vergődő egyént, mint annak kopo­nyáján elmerengő régészt. Külömbözök az utak, de valamennyi egy végponthoz vezet, a régészt oly sokat foglalkoztató sirhoz. Bertrand is a régészeti tudomány körül fáradva, világosságot derítve a sírokból, jutott a sir sötét üregébe. Enyészetnek indult por- j hüvelyét, a föld vegyészi laboratóriumában praeparált koponyáját más anthropologus vagy archeológus fogja vizsgálni, ki abból ; ■ épp oly keveset fog megtudni, mint ö tudott * Kiváló tudósunk szívességéből ezt az em­lékbeszédet a m. tud. akad. hivatalos kiadványé- J val egyidejűleg közöljük. meg az ős gallok koponyáiból, de fog találni sok felvilágosítást, sok feljegyezni való tanul­ságot, nem ugyan sirmellékletéböl, melyek ma már nem szokásosak, de talál tanulságot szelleme alkotásából, melyekkel emléket emelt magának. Ezen alkotásait óhajtom a Magyar Tu­dományos Akadémia megbízásából ez alka­lommal ismertetni, hogy ezek felelevenítésé­vel a kegyelet adóját rójuk le a boldogult tudóssal szemben. Itt aztán részletesen előadja Bertrand élettörténetét, a mely röviden a következő : Élettörténete nem jelez nagy eredmé­nyeket. Tanár volt, mint ilyen csendes visz- szavonultságban irodalmi munkásságban élte napjait. A véletlen egy múzeum szervezésé­hez juttatta, hol energiájával nagy munkát végzett, annak befejezésével egész munka­erejét éppen múzeuma fejlesztése érdekében régészeti kutatásokra fordította. 11 irnévre jutva, régészeti tanfolyamot kezdett a „L’école de Louvre“-ben. Ezen előadásait publikálta kü­lönálló munkákban s mint múzeum-igazgatót s egy szakfolyóirat szerkesztőjét lepte meg 82 éves korában a halál. Csendes munkás élete tehát elóg szűk határok között, sekély mederben folyt le, mint a csermely, mely nem szirtek között tör utat magának, taj­tékzó babjaival esésében morajt keltve messze környéken, hanem csendesen folydogál üde réten keresztül, öntözgetve a szomjas virá- nyokat. Tevékeny7 munkásságának köszönhette azt, hogy midőn egy évre rá Saint-Germain- ben múzeum felállítását tervezték, az e czélra kiküldött bizottságba őt is beválasztották, sőt midőn az ottani régi kastélyt múzeummá átalakították, őt bízták meg annak berende­zésével s kinevezték annak conservatorává. E múzeum szervezésével és berendezésével emelt magának legszebb s legmaradandóbb emléket. Nekem is volt alkalmam e remek munkában igaz élvezettel gyönyörködnöm, sokat tanulnom, s az itt nyert tapasztalato­kat érvényesítettem Szekszárdon, midőn az ezredéves jubileum nekem is lelkes alkalmat nyújtott egy tekintélyes múzeum szervezésére és berendezésére. Már e körülmény is hálára kötelezett le engem Bertrand Sándor emléke iránt s örveudek a különös véletlennek, hogy éppen nekem — ki a múzeumlétesítés és berende­zés ezer gondjait és nehézségeit a legkisebb részletig tapasztalásból ismerem, mert e nehéz küzdelmeknek minden phasisát magam is végig harczoltam s igy legjobban méltányol­hatom az itt végzett munkát — juttatta a szerencsét méltányolni annak a tudásnak érdemeit, ki a saint germaini múzeum léte­sítése és mintaszerű berendezésével talán nagyobb érdemet szerzett, mint irodalmi munkásságával. Harmincz éven át fáradozott, e saint-germaini múzeum megalkotásán és sokáig a fellendülés. 1827 ben Csapó Dániel, mint alispán, egy ugyancsak mozgalmas vá­lasztásban megbuktatta az ó konzervatív Dőrycket és Perczeleket, kik Perczel Mór szerint, ,,a vármegye törzscsaládjának tart­ván magukat, parvenlinek néztek és nevez­tek minden más családot.“ Nevezetes tisztujitás volt ez. Nyitánya, sok tekintetben előidézője a „Kubinszki“- és ,,Pecsovics'‘-féle elkeseredett harezoknak. Ekkor történt az a nem mindennapi eset, hogy a mikor az alispánná választott Csapót, ősi szokás szerint, székestől együtt vállukra emelték, Perczel István, Perczel Móricznak egyik testvére, az alispáni szék­ből az asztalra borította. Persze lett óriási kavarodás! Perczel Istvánt menten összeka­szabolják, ha Móricz testvére, ki akkor ka­dét volt, nehányad magával kardot nem ránt mellette. Perczel Mór később is hálásan említi, hogy a netnesszivü Csapó azzal felelt a sértésre, hogy a Perczel-úak közül Imrét esküdtté választatta, Miklóst pedig gyakor­nokká vette maga mellé s atyjukkal kibékült. Általában a Csapó, Bezerédj, Angus: majd Szlankouánszkg regime alatt pezsgő, eleven élet költözött Tolnavármegyébe. Csapó Dániel nagy tudása, a közügyek iránt való I lelkes szeretettel, szelíd, békés természettel és bölcs mérséklettel párosult. Alatta a vár­megye határozottan a haladás útjára lépett s bizonyos vezérszerepet kezdett vinni az országban, mert Csapónak széleskörű össze­köttetései voltak ; szoros baráti viszony fűzte az akkori legelőkelőbb politikusokhoz, akik­kel élénk levelezést folytatott. Gróf Széche­nyi István Deák Ferencz, gróf Károlyi György, idősb Pázmándy Dénes, gróf Ap­port yi Antal és György, Bezerédj István, gróf Andrássy György, Kölcsey Ferencz és más neves politikusok leveleiből ma is jó pár ezerre menőt őriz Csapó Vilmos kir. kamarás, a hires alispán rokona Tengeliczen. Csapó kivált gazdasági téren országos tekintély volt. Széchenyi nevezte el az „első magyar nemzetgazdának“. Károlyi György gróffal ő fáradozott legtöbbet az „Országos Gazdasági Egyesület“ megalapításán. Jogi tudását úrbéri s más országos ügyekben nem egyszer igénybe vették. A fiatalság büszke volt reá, ha oldala mellett patvaristáskodha- hatott. Appnnyi György gróf kanczellár édes atyja is „két szép ötesztendős sötét pejcsikóval kedveskedett a hires alispánnak a fiának adott sok bölcs és gondos Útmuta­tásért.“ Csapó iskolájába járt Bezerédj István is. De később egymásra hatásuk kölcsönös s e két férfiú úgyszólván egymást egészíti ki. Bezerédjben több a hév, tűz, lelkesedés, Csapó mérlegel, fontol, de leszűrt véleménye mellett szikiasz.lárdan megáll. Ebben a tör­hetetlen következetességben osztozott vele Bezerédj István, ki nemcsak rokona, de benső barátja is volt. Horváth Mihály ugyan Csapót az 1830- iki országgyűlés legtehetségesebb kormány­párti szónokai közé sorolja. Hanem ez téve­dés lehet. Akkor a pártok között még nem volt oly7 élesen meghúzva az elválasztó vonal. Csapó tehát megyéje utasítására egy és más kérdésben talán szavazhatott a kormánynyal, de a radikális reformer Perczel Mór szerint is: „egyik legbefolyásosabb és legtekintélye­sebb tagja volt ő a reformpártnak, a hires 1848 előtti ellenzéknek“. Az udvar légköré­ben élő, de liberális gondolkozásu veje : Ne­meskéri Kiss Pál, fiumei kormányzó félig- meddig már szemére is veti egyik levelében, hogy „nagyon is a radikál-reformerek kar­jaiba veti magát“. Az ő alispánsága mindenesetre korszak- alkotó Tolnavármegye történetében. Perczel Béla volt igazságügyminisztec mondja róla, hogy „ő tette a vármegyét nobilis várme-

Next

/
Oldalképek
Tartalom