Horváth Richárd: Győr megye hatóságának oklevelei (1328-1525). (Győr, 2005. A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai, Források, tanulmányok 1.)

Előszó Anikónak A magyarországi történelemkutatásban a megyék mint intézmények vizsgálata a XIX-XX. század fordulóját követő rövid fellendülés után napjainkban is Csipkerózsika-álmát alussza. Különösképpen igaz ez a Mohácsot megelőző évszázadokra, ahol a kutatás csak a legutóbbi években-évtizedben „fedezte fel" újból a megyét. Mielőtt azonban akár elődeinket vagy kortársainkat érdektelenséggel vádolnánk, hamarjában el kell mondani, hogy a témát érintő forrásfeltárások szinte alig léteztek, léteznek. Persze nem csak a megyék esetében van ez így. Jól ismert tény, hogy 1945 után egészen a huszadik század utolsó évtizedéig a középkori tematikájú forráskiadványok meglehetősen csekély támogatásnak és talán még ennél is kisebb megbecsülésnek örvendtek. Időről-időre napvilágot látott ugyan egy-két kiemelkedő munka - gondoljunk például a Zsigmondkori Oklevéltár első két kötetére -, de ezek csak elszigetelt esetek maradtak. További béklyót jelentettek bizonyos elvi megfontolások is. A XIX. század végén és a XX. század elején, az ún. klasszikus pozitivizmus korában a forráskiadások aranykorukat élték. Szerkesztőik, közreadóik alapvetően két fő közlési forma mellett döntöttek: kronologikus vagy provenienciális alapon tették közzé a kiválasztott kútfőket. A tematikus, azaz egy témát érintő, lehetőleg az összes vonatkozó okiratot felölelő munka idegen volt a korszakban. Ilyenek csak az elmúlt másfél-két évtizedben jelentek meg, jóllehet nem minden előzmény nélkül (ilyen például az 1514-es Dózsa parasztháború okmánytára).

1 Újabban épp a megyék körül látszik kikristályosodni az ilyetén forráskiadványok új csoportja. Ezek sorában az elsőség feltétlenül Szakály Ferencet illeti meg, aki Tolna megye középkori okleveleit adta közre regesztákban.

2 Más szempontból számít különlegesnek a másik megjelent megyei oklevéltár, Piti Ferenc és C. Tóth Norbert munkája. Ebben ugyancsak regeszta formátumban szerepelnek a dokumentumok, de a feldolgozott megye, Szabolcs különös jelentőségét az adja, hogy a legnagyobb számú oklevéllel bír a középkor századaiból a Kárpát-medence egész területét figyelembe véve.

3 Örömmel állapíthatjuk meg végül azt is, hogy e sorok lejegyzésekor már folynak Bereg megye oklevéltárának előkészítő munkálatai. Az imént elősorolt munkák mellett a jelen kötet is - bár a középkori megyei iratokat kiadó müvek eddigi kurta sorában a harmadik - bizonyos fokú egyediségre tarthat számot, hisz ebben a nyomtatásban napvilágot nem látott oklevelek teljes szöveggel találhatóak meg. Regesztára csak abban az esetben akadhat az érdeklődő, ha az adott oklevél egy korábbi forráskiadványban hozzáférhető. További, ezidáig nem alkalmazott metódusról is be kell számolnunk. A fentebb említett tolnai és szabolcsi oklevéltárak a megyei hatósághoz intézett mandátumokat csak akkor emelték be a gyűjteménybe, ha azokat megyei kiadvány tartotta fenn átiratban. Jelen kötet ezt a gyakorlatot tovább bővítette. Kutatásaink során igyekeztünk összegyűjteni a lehető legtöbb olyan mandátumot, 1 Monumenta rusticorum in Hungaria rebellorum anno MCXIV. Maiorem partém collegit ANTONIUS FEKETE NAGY, ediderunt VICTOR KENÉZ et LADISLAUS SOLYMOSI atque in volumen redegit GEISA ÉRSZEGI. Budapest, 1979. 2 SZAKÁLY FERENC: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314-1525. Szekszárd, 1998. 3 PITI FERENC: Szabolcs megye hatóságának oklevelei 1. (1284-1386) A nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 55. Szeged-Nyíregyháza, 2004. C. TÓTH NORBERT: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. (1387-1526) A nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 53. Budapest-Nyíregyháza, 2003.