Kővárvidék, 1916 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1916-01-30 / 5. szám
évfolyam. 5-ik szám. KÖZÉRDEKŰ rAUSADALMI HETILAP, A „NAG YSOMKUTI JAKÁSI JEGYZŐI EGYLET" HIVATALOS KÖZLÖNYE. I S f i z « 1 é r i 4r : Kgí>s* évi * . . . S tó fi egy ed évi* , , í K •p*l ív*» .................4 K Ezycs »tárti árt 20 Cilii Me gint a jegyzők.... hál’ istennek megint lehet a jegyzőket valamiéit lepocskondiázni! Olvassuk, hogy valahol vannak gye- j rekek, akik nem járhatnak »oskolába», mert j nincs csizmájuk. Hát bizonv ez eléggé szó- j moru dolog egymagában is, még szomorúbb azonban, hogy alkalmat ad egyik laptársunknak— miijen előszeretettel ragadja I meg ezeket az alkalmakat! — a jegyzői kar újabb kipdlengérezésére. Mi? Nem ; mehetnek a kis béres — és munkásgyere- j kék »oskolába», mert nincs csizmájuk? Hallatlan! Persze, hogy a jegyző az oka! Neki, vagy más »helyi kisistennek< minden gyerek minden panaszáról tudni kellene, hogy rögtön segíthessen. Mert mód vau rá bőven... teszi hozzá egészen naivul. Nem a?éit opponálunk ez ellen, mert ezzel kitágulna a jegvzői hatáskör, oda tartozván ezentúl a szárazdajkálkodás is. Néni. A háború úgyis annyi uj feladatkör elé állította a jegyzőket, hogy ezt az újabb megbízást már nem is vennék túlságosan zokon. Ahogv megmutatták edJ’g, hogy micsoda önfeláldozással tudnak megfelelni a nagy idők á;tál reájuk rótt uj feladatoknak — amelyekbe ugv pottyantak bele, mint Pilátus a krédóba, — teljesítenék köA „EÓVÁRVIDÉK“ TÁRCÁJAA kém. . Irta : dr. Szász Antalné. A búcsúzó n>p még egyetlen fénysugarai lehelt a dél tói csípett fák ritkuló lombjára és a hidegtől rozsda vörösre mart levelek zizegve hu- lottak az erdő avarján fekvő puha Inmbszőnycgre. A hideg szél élesen sivitott a szabad mező felett, ahol Bot esi, a pályaőr leányé, hazafelé terelgette az erdőn legelő kecskéket. Útjába ej'.ette a töltés árkában tanyázó libákat, kacsákat is, suhogó fűz- vesszejével egy nyájba terelío őket s mindeniket a maga óljába rekeszteíte éjtszakai pihenőre. liözsével tüzet gyújtott a tiszta fehérre meszelt keu encébe, a fényesre súrolt pléhfazékba vizet tett forrni, bár édesapját cs.,k késő estéié várla haza a szomszéd faluból, ahol G rgely komával egy süldőre alkuszik már hetek óta. Végül taláu mégis csak sikerül áldomást inniok a vásárra. Borosa leányzót a legjobb akarattal sem lehetett volna szépnek nevezni, őt abban sem nyilatkoznék meg rossz indulat, ha egyenesen csúnyának mondaná valaki. Mig apróbb leány testvérei csupa viruló szépségek és alig cseperedtek tel, már is elkapkodták őket, kit erre, kit ana, vasutasok, iparosok, addig Barcsa bizony nagy gondot okozott be:eg»skedó édesanyjának. Főszerkesztő: Piicz Ede. Felelős szerkesztő: Barna Benő. s*erk«*5tósé« és ki«dóhív»tai; fjaQysomkut. TeUkí tér 484 Telefon szám 2. fH*0«Jf']Ia«N»*A lUINUEü VASÁHMAI* — ,-i . .-■--Ji.v—teíességüket itt is. Emberséges szívvel, résztvevő lélekkel. Amilyen lelkesedéssel fogták fel többek között a hadikölcsönök ügyét, — ahol tudvalevőleg házról-házra járva kapacitállak és jóformán erőszakkal húzták elő az eldugott slrimfliszárakbó! a . . . milliókat, Vagy am yen lelkiismeretességgel gyűjtögették össze a községeknek az elpusztítod kárpáti falvak felépítésére, a vöröskereszt támogatására, a rokkant katonák felsegélyezésére, a különböző kórházak ellátására, a fronton küzdő katonák téli .felruházására stb. slb. szóló ajándékait. (Amelyek pedig szintén nem mentek holmi kapacilációk nélkül! Ahova szintén kellett egy bizonyos porció önzetlenség, ügyszeretet, lelkiismeretesség és hazafiság. S a melyek után — azt hisszük — tellenék tőlük még annyi felebaráti szeretet i.«, hogy szá- montartsák és ellássák csizmával azokat a bizonyos oskolás gyerekeket, akik a cikk szerint mezítláb nem járván oskolába, — otthon maradnak. Ha lenne módjuk hozá !! ! Ezt a módot azonban — amelyből szerinte bőven van — a cikltiró nem jelölte meg, sajnos. Bizonyára azért nem, mert ö se tudja. Amint hogy mi is teljes homályban vagyunk e tekintetben, akik pedig,— tár a köteles szerénységgel rámutathatunk mégis, hogy legalább tizenhárom esztendeje — amióta t. i. lapunk fennáll — törjük fejünket hasonló módokon. De eddig még nem találtunk megoldást arra, hogy miképp lássa el a jegyző csizmával a mezitlábos oskolásfiukat. És — beletörődtünk már — nem is fogunk találni módot erre mindaddig, mig a községi jótékonysági cselekedetek intézése a községi hépviselöíestületek hatáskörében marad, — szegény községi jegyző nem rendelkezvén olyan tölcsérrel, melyen át humánus gondolkozást, felebaráti szere- j tetet, mindazokat a szép lelki erényekből folyó áldozatkészséget, mely nem von maga ulán azonnal leltárilag is kimutatható va- gyongyarapodást, — át lehetne egyszerűen önteni azokba a fejekbe, melyek leggyakrabban még arra a legelemibb áldozatra se kaphatók, hogy éjjel kivilágítsák az utcát, okoskodván ezer esztendős fejekkel úgy, hogy tisztességes ember ilyenkor úgyis otthon van, a lumpok pedig világítsanak maguk. De persze, ha ezt igy beállítanék, elmaradna a cikknek egyetlen point je, amelyért az voltaképen íródott: a jegyzői kar kipelletigérezése. Hát persze! — Mi tessz belőle ? Nem volt pedig es probléma. I essz belőle egy csuvya vénleány, akit .a szerelem soha sem visz j kisértésbe. De melyik édesanya jósolna ilyen jövőt az ő gyermekének ? Bar néha éppen ezek a c unva vénleányok lesznek a c.-amd frliödő szellemei és igy sóisuk csak látszólag olyan mostoha, mert egyébként szeretik, becézik őket, meit felismerik hasznos voltukat. Ez lett a Botosa sorsa ir. Atr.ig fiatal«bb szép testvégei fölrotő alá kerültek, édesanyjuk halála j után ő maradt az apja gondozója. Rendben tartotta a házat, meg muszkát* is viiágzott ablakukban és rozmaring illatozott mellette. A kecske bőven teje t» az apró hézagokból jutott hús is a fazékba. LE- hogy ismerték Borcsáék a drágasági mizériát 1 Még a vár. sban laké testvéreinek is juttatott egy pár gágogó a ácsát, borzas toilu fehér libát. Hanem már a gatyástyukoktól csak szivszakadással birt volna megválni. 11 kor aztán az alkony egészen reá borult a tájra, Borcsa leányzó is befejezte nappali munkáját s nem hallgatván „amit az est mesélni kezd“ dadogó puha vánkosán a nyugodt lelkiismeretű emberek hangos pihegésével álomhamei ült. A mai ist azonban kivétel volt. Nem hasonlított a többihez. Pedig csak úgy kezdődött, mint a többi. Erre pontosan emlékszik Borcsa. De a vége más. I yen még nem esett az ő életében. Kiszűrte a habos, meleg ki csketejet, Fel is UKSta utána az edényeket. Fö’.akgatta mindeniket a neki szolgáló szögre, mikor lépést hallott. Nem volt nyulszivü lány, aki cgy-két koppanástól megijedjen, de azért most mégis neszelve figyelt. Ez nem az édesapja öreges járása. Meg aztán a disznótöfögést sem hallotta. Vagy n vásár maradt volna annyiban most is? Elmaradt az áldomás? Csendesen kopognak, nyílik az ajtó s egy szüikeköpenyes katona lép be. Mindjárt el is helyezkedett a kemence mellé, lyukas köpenye csak a szélnek fzolgalt lakásul, de a gazdája holtra fagyhatott benne. Délceg szál legéuy volt. Fekete szeme szinte perzselt, úgy villogott, mig száján csak úgy bugyborékolt a sok édes szó rusznyák nyelven, ahogy azon a vidéken beszélnek a lakók. S úgy elhallgatta Boicsa ezt a kedveskedő beszédet, amilyent az ő füle még nem hallott, mert a legények mindig csak testvérei körül szépeieg* tck. Ilyet azonban még írásban sem lehet olvasni, még a plánétás cédulákon sem. Borcsa hallgatta, lelke megittasult a szavaktól. A katona aztán elmenőben derékon ölelte, piros, meleg ajakát reá tapasztotta a leány szájára és kacagva búcsúzott. — Holnap este társat hozok ohhez a páratlan csókhoz! Mikor a leány visszaült a padkára, leakasztotta a szegen függő kicsi kéziíükrőt, amely előtt reggel a választékot fésüli bokáját verő fekete haján és még akkor is ott látta a vörös foltot az orcáján, a katona ujjai nyomát, amint esókot rabolt tőle. Mély sóhaj fakadt kebléből.
