Kővárvidék, 1915 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-01 / 1. szám

XIII. évfolyam. Nagysomku*, 19*5. január I. ______ KÖ ZÉllDEKÜ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JAltASl JEGYZŐI EGYLET" HIVATALOM KÖZLÖNYE. Klffrizetéct árt Eg<sse évre . . 8 íi N«gyrd évr» . . í K Fél évse....................................I K Egy«» s*im sí» *0 fillér Filízeiker/.trt : I>r. Olnawsz-ky Viktor, Feletti» 87.oi k.os/to; llarnn iU-ol, Ó-év. Uj-év. Az óra éjiéit ütött s az örökké emlé­kezetes 1914-ik év meghalt. OJatemelke- zett testvérei mellé s megszületett nyoma ban az 1915 ik esztendő. Testvérei mellé? Nem, azok nem ismerik el magokhoz ha­sonlónak, hiszen a csendes munkának, békés gyűjtésnek, kulturális szorgalomnak évei valának, — ez pedig a mérnetetlen tékoz­lásnak, a minden értéket romboló, gyilkoló, lábbaltaposó őrjöngésnek esztendeje volt. Amit azok évtizedek, századok óta gondosan összehalmoztak, ez esztelenül fecsérelte el, mint bitangul szc'rzett jószágot. Az év utolsó napja mindig meghalja az embereket, mert a múlandóságra emlé­kezteti őket s ez nagyon a szivükön fekszik. Betérnek az Isten házába, meghallgatják a szigorú intelmeket, de a komoly gondolatok nem sokáig tartanak, jön az éjféli vigadozás: ej, félre bu, gond, éljünk a mának, hisz hol­nap úgyis meghalunk. A tegnapi Sylvester éjnek más hangulata volt. A harang eddig soha nem halott komolysággal kongatta: Memento móri! Ember, por és hamu vagy! Füst és pára. Ha világalkotások, országok, nemzetek acélbordázata recsegve-ropogva esik széjjel ezer és ezer darabra, hogyan kevélykednél te büszke porszem, ki le­vetkőzted magadról az Isten képét. Dévaj jó kedv helyett, honfiúi gondok­tól terhes arccal álltunk az évnek sírjánál, történelmünk országijának egy hatalmas ■oszlopánál. Máskor az forgott eszünkben, hogy mi lesz ami becses személyünkkel a jövőben; most a kérdés: mi lesz a haza, a nemzet sorsa? Máskor a hirtelen elsu­hant esztendő végső pontjánál ráeszmél­tünk rövid időre az eltöltött kellemes vagy szomorú napokra, hetekre; felfedeztünk egy ezüstös hajszállal többet a fejünkön: aztau elmerült végkép a feledés szürke homályá­ban, mint annyi sok más előtte. Megszok­tuk úgy búcsúzni el a haldokló esztendőtől, mint barátunktól, most megborzadva tőle, töredezve mondjuk: vajha átugrottuk volna Oh, mert nem a szürke esztendők köz- zül voló volt 1914. Vérrel és köny- nyel Íródott. Vérrel a történelem lapjaira, könnyel az emberi arcokra. Istenem, ha teljesült valna az emberek kíváncsisága és a mull év első napján fellebbenlhették volna a jövőt eltakaró lepelt, de megbánták volna tettüket, de kétségbeesetten tördelték volna i kezöket: »jaj, mi lesz velünk?« i(inek te- ! j kintete, szive hordozhatta volna el egy- ! ; szerre azt a teméntelen vért, sebet, könnyet | és gyászt? S lám lassacskán belenevelöd- tünk e szomorú világba is. Igen, mert az árnyék mellett ott a fény is, a könnyekben ott ragyog a nemes büszkeség szivárványa is. Ha voltak ese­mények, melyek levertek: voltak teljesült eszmények, melyek megfiatalítottak. Ha j gyász érte a nemzetet jövendő királya el­vesztésével: volt vigasz, hogy él még e nemzet tiniden egyes tagjában az erkölcsi világrendbe, az igazságba vetett hit, mely a bűnt büntetlen nehagyja. Ha volt elke­serítő pártviszály, testvérimre, bizalmatlan­ság : volt adott pillanatban múltat megszé­gyenítő testvéries együttérzés. Ha volt csüggedés elpuhult nemzetünk jövője iránt: támadt dicsőségesen villogó fegyvereink nyomán kemény bizalom. Ha feltűnni vágyó I divaijótékonyság képmutatáskodott: lett egy­szerre olyan szívből fakadó szeretetmun* kásság, melynek példája unokáink unokáit is meghatni és lelkesíteni fogja, lm az ár­nyék mellett a lény. Úgy tetszik, mintha a múlt év folya­mán fokról fokra magasabbra emelkedtünk, mintha notion nőttünk volna önmagunk és a világ előtt egyaránt. Nőttünk dicsőség­ben, erőben, hitben, szeretetben, nőttünk a magunk felöl táplált bizalomban — igy lép­tünk az ismeretlenség homályából felme rülö 1915 ik esztendő küszöbére. Uj év, vérben született esztendő. Ma nem úgy üdvözöljük egymást »boldog uj évet«, Hanem »adjon az Isten békességet.« Tudjuk, hogy az első most csak frázis; ez mindnyájunknak szive vágya. Azonban bár­mily hő kiváltság, a békesség is csak úgy kell, ha annak felülről jön a mindenek Urától, vagyis ha minden szivet elcsendesit, min­den bűnt kiengesztel, mind áldozatot ki­egyenlít, mert inkább jöjjön mindnyájunkra a nagyszerű halál, temessenek romjaik alá az összeomló üszkök, minthogy arcun­kon a szégyen láza, szivünkben a megaláz­tatás kárhozatos lángja égjen. Mit hoz ránk a beköszöntött év, nem tudjuk. Bizonyára újabb megpróbáltatáso­kat, újabb vérözönt, de hisszük, hogy meg­S*«rk«»iiö*íg it ki*dóhívat«i. Nagysomkut. Teleki tér 484 Telefon szám 2. hozza mielőbb a várva várt békét is. De h izzón bármit is, nem félünk! Arról u magaslatról, melyre ez uj év küszöbén fel­jutottunk, bátran tekintünk a kétes jövőbe, A mull erőt ad, akaratunk szilárd, kitartá­sunk meg nem rokkan. Jönni fog — tehát, — mert jönni kell, egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán. Jönni kell, mert >Az nem lehel, hogy annyi szív Hiába onta vért S keservben annyi hő kebel Szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, eró Es oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksuly alatt.« G. K. Erdély felől. Irta: Pilcz Ede. Elültek a belső viharok. Amit a poli­tika és érdekellentét nem voltak képesek kiegyenlíteni, azt kiegyenlítette az idó. A nehéz küzdelmes de reményt, éltet igérö idő. Csodás varázserő rejlik benne. A szuny- nvadót ébredésre bírta, az ébredővel feled­j . tette az almot. Csak egy gondolat ragadta meg lelkeket: a haza veszélyben. És megmozdult a nép. Kombadölt a nemzetiségi és politikai ellentét, a lelkek mélyén élő nagy erők felszabadultak. El­tiporni, letörni mindent, ami a jövőt, az életet, a földet, az édes hazai földet fe­nyegeti. A népiélek fenséges megnyilatkozását talán senki és sehol jobban nem érezhette, mint mi, kik itt az erdélyi halár megyé­ben a román nép nagy szomszédságában élünk. Mikor julius 31 én a hegytetőn és domboldalokol) megszólalt a kürt, mely az általános mozgósítást jelezte, talpon volt minden katonaviselt ember. És augusztus 1 én a somkuti vicinális nem győzte szál­lítani a katonákat. Nem volt itt visszavo­nás, nem volt félelem, hisz ott élt már régóta a néptudatban, hogy közel az idő, mikor fegyverrel a kezében keli biztosítani a családi fészket, az ősi földet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom