Kővárvidék, 1914 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-08 / 6. szám
6-ik szám. f XII. évfolyam. Nagysomku’, 1914. február 8. GIAriz«)léil ár: Egész é»ro . . . 8 K Megy'-d év.« . . ! K Fél évr» .... 4 K Egyes szám ára 20 fillér FŐ8zerkes7.tö: lér. Olnavszlty Viktor, Felelős szerkesztő: llarna Itenő, Szerkesztőség és kíadőhívatai. Nagysomkut,Teleki-tei 484 TeleíwLSzám 2. ItIGVJGl.GNIH ItlhUGN YASiltftAP Tépelödések a hazáról. Minden ünnepicsen lelkességtől túláradó beszédekben emlegetik a hazát, éneklik a Himnuszt, a Szózatot, olyan gyakran cs olyan alkalmakkor, amelyek más profanálás- sal hatásosak; de akármerre nézünk, a társas életben irodalomban, a gazdasági életben: a hazafiság reális megnyilatkozása egyre ritkább; sőt a hazaílság fogalmának már gúnyos mellékizt adnak. A modern kozinopoli- taság, europerség fásulná teszi nemcsak a városokat, hanem a falut is. Keresem az okokat. Láttam Isaszeg dombos határát Azt a részt, ahol most a honvéd emlék emelkedik, meg azt a lapost, ahol időnkint a budapesti helyőrség is gyakorlatozik. Olt akkor százával hevertek a hullák és százával a sebesültek, köztük finom nevelt, kényes úri emberek, akikből a piszokból inficiált rut vágások és lövések borzalmas kínja baromi ordítást kó»y- szeritett ki; roppant mellű földnn'vesek, akiknek otthon semmi sem volt megjuhászitani a megvakult bikát, saját vérükben fetrengve vinnyogtak, mint az elgázolt kutya. A legtöbbnek otthon felesége, gyermeke vau. Se gitség nincs. Csak egy vigasz cikkázik át a leikükön. A hazáért! Az utódokért. Igen, igen: „Hol sírjaink domorulnalc. ..“ Jól ismerem azt a bizonyos helyet az aradi vár mögött. (Sokat kóboroltam ott diákkoromban.) Kdcno férfi állt ott a biró előtt. Nagy urak mind. Tábornokok. Amilyenek most a biztos fölény mosolyával vagy mogorvaságával sétálnak végig a korzón. Ilyenek ? Különbek! Sorra vette őket a hóhér. Elképzeltem azt a helyzetet, mikor a nyakukba vetik a hurkot. Talán megmentette volna az életüket egy szó, amelyet nem akartak kimondani. Nem mondták ki. Megerősítette őket egy másik szó, amelyet el kellett hallgatni. A haza! A haza: az én vagyok és te és ő és mi mindnyájan. Az ördögbe is, akkor ezren meg ezren a családjukat, a vagyonukat, az életüket dobták oda értünk. Egy eszméért, amelyet ránk hagytak és egy kötelességért, melyet nem tudtak befejezni egyszerűen azért, mert lemészárolták őket. És mi egy rettentő adósággal a lelkűnkön sikerről beszélünk, ha némi halasztást kapunk a fűszerestől, vagy koronaszövetkezetünk fényes ábrázatu igazgatójától. A nagy tartozás eszünkbe se jut. A korzón feszítünk, a zsurokon élhe- tetlenkedünk, a színházban léliáskodunk vagy kárörvendüuk, a munkában dulakodunk, haszonért, pénzért, pénzért és újra pénzért versengünk, hizelgünk, hajbókolunk, mindenki külön külön magáért, nem törődve azzal, ha tisztelt felebarátaink mind tönkre mennek is. De ugyan ki törődik itt a bonhazával, amint elmésen nevezni szoktuk ? Aztán csodálkozunk ha néha megmozdul a lelkiismeretünk s érzünk valami belső remegést, amit hiába próbálunk megmagya- rázgatni. Csak itt-ott akad valaki, ki végi» megérti. Jelentkezett a hitelező, ez az egész. És ha még ennyi volna. De hiszen jóformán azt se tudjuk már, miből álljon a fizetés. Aki beszél róla, az pozőr. Aki újra megcsinálná a negyvennyolcat, az „bús hazafi". Ha modern színdarabokban nemzeties- kednek, arcukon a gúny ráncai mutatkoznak. Szobrokat emeltünk, de ez legfeljebb elismerése a tartozásnak. Adót fizetünk, mert muszáj. Katonáskodunk, mert behúznak, Fizetés ez? Aligha ott nem fészkel a baj, hogy a tisztelt haza meglehetősen megváltozott. A föld, no igen, ez az egyik alkotó rész, amely azonban puszta telekkönyvi dolog, vagy üres földrajzi fogalom nemzet nélkül. A nemzet pedig az emberek közössége. Már most alázattal bocsánatot kérek vakságomért, de én mindenfelé csak egyes embereket látok, akik éjjel-nappal kizárólag saját bajaikkal (többnyire pénzbajaikkal) bibelödnek. Én tartozom Péternek, Péter konkurrense Pálnak, Pál becsapja Ponciust, Poncius beletojtaná egy kanál vízbe Pilátust — és ez volna a nemzet ? A „KÓVÁRVIDEK“ TÁRCÁJA- Edirne. Irta : Erdöai Dezső. A múlt héten sok szomorú török járt Budapesten. Komoran, a keleti ember méla lassúságával jártak az utcákon, elnéztek a kiváncsi emberáratat fölött, mely körülöttük kavargott, haza szállott szo- íongó lelkűk, a szerencsétlen országba, ahonnan menekülniük kellett. Engem meghatottak ezek a l'ezes, fekete kabátos alakok, egy nagy nemzet pusztulásának hírnökei. A pesti nép jól bánt velük, mondhatni tisztelte őket, ahogy tisztelni szokás a rokon és barát fájdalmát. A szegény törökök jól érezték magukat nálunk. Egy éjjel a szerkesztőségi munka után betértem egy éjszakai vendéglőbe. Kissé fáradt voltam, mert aznap garmadával érkeztek a harctérről a táviratok, világraszóló esemény hírét hozták: Drinápoly elesett, a hős Sükri basa kapitulált. Én még fogékony vagyok a nagy események iránt, goi Állatvilágomat felindulásba hozta Dimápoly eleste és izgatottan végeztem a munkámat. Mulatságos és megható ilyenkor az ujságiró. Ül az íróasztalnál, a szájában cigaretta, az egyik kezében olio, a másikban a gurniarábikuraos ecset, amivel a táviratokat leragasztja és egetostromló szin- és hanghullámok szimfóniája árad a leikéből, mit magihletett a világtörténelem. Mi lesz Törökország gal, mi lesz a Balkánnal, mi lesz Magyarországgal ? — szörnyű nagy kérdések villámgyors zuhatagként roskadnak agyra és szívre, ilyenkor az ujságiró kiszakad életének szürke mindennapiságából, szárnyal, ő az, ki modern augurként felszívj i leikébe az idők viharos járásának villamosságát. Idegesen ültem le a vendéglői asztalhoz, sört és kis harapnivalót rendeltem. Az éjjen hely megszokott képét mutatta. Nőcskék, pincérlányok, gavallérjaikkal vacsorázó artistanők, megrögzött lumpok, kalandot hajszoló, éhes vérü ifjak, bécsi vi- gécek, katonatisztek, egy két külföldi tarka-barka társaság, melyet a Nőé bárkájában sodort össze az éjszaka. Színes látvány, mely felüditi a szemet. A szomszéd asztalnál egy török ur ült két nőcske társaságában akiket nyilván itt csípett fel. Selymes, fekete szakálla a mellét verte. A kicsiny fez nem fedte be egészen a fejét, látni lehetett magas, tar homlokát, amely alatt mélán, bánatosan ragyogtak a barna keleti szemek. Mikor a lányok rendeltek valamit, csak intett a pincéinek, hogy hozhatja. Hébe-hóba rámosolygott a lányokra, mondott valamit s ezek nevettek, mert nem értették. A török urat ez a körülmény nem zavarta. Minek a nőkkel beszélgatni? Akit Allah férfinnak teremtett, az anélkül is megérteti magát ve'ük. Hanem a lányok unták ezt a néma társaságot s miután jóllaktak, ásitozva néztek széjjel, integettek, köszöngettek jobbra-balra. — S<álem alejkum ! — kiáltották és nevettek. Egy részeg kereskedősegéd, aki a hrrmadik asztalnál ült, a törökre ürítette poharát. — Allah il Allah, zengte kémikus ünnepélyességgel és bambán vigyorgott. A török ur összeráncolta a homlokát és elfordult. Bánatos tekintete beleakadt az enyémbe s éreztem, hogy szánni valónak, tehetetlen, senki idegennek tudja magát. Egy hajtásra kiitta a pesgfis poharát és lámordult a leányokra, hogy viselkedjenek tisztességesen. Ekkor megjelent a vendéglő köszönő embere, az üzletvezető s karján hozta Fityfirity kisasszonyt, aki esztendőket töltött a keleten és törökül is tudott. A török ur láthatóan megörült, mikor Fityfirity hazája nyelvén szólította meg. A tekintete melegebb, biztosabb lett s a hangja ércesen csengett, ahogy Fiíytirityct kikérdezte egyről-másról. A szeme, amely eddig érzéstelen lomhasággal nézett a világba, megélénkült s melegen sugá-ozta körül a világ lányát, akinek száján tördezve bukdácsolt a török beszéd. Csuful. sőt nevetségesen hangzott Fityfirity török beszéde, de annál uallamosabban a fezes emberó.
