Kővárvidék, 1913 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-05 / 1. szám
XI. évfolyam. fiagysomkuf, 1913. január 5. 1-ső szám. EUrixeUtl ár: Eg^ai évf« .... 8 K Kagyvd évre . 2 K Ft;l évre ......................4 K Egyes szem ára 20 flllér Fö Bzerkeaztft: Dr. Olaavttzky Viktor. Felelő» szerkeeztö : Uarnt Róná. Kzerkesstfaég és víedrihívetei. Nagysomktit,Teleki-tér 843 ME(iJEI.EXIK »IINDKIV VASÁRNAP Késik a herceg. Pedig a hercegek nem szoktak késni. A rideg szertartástan pontosságot kíván, vájjon milyen hercegről lehet szó, aki nem veszi figyelembe az etikettet? Nyilván Karnevál hercegről. 0, aki a szertartástalanságnak, a jókedvnek, a kedélynek vidám jegyében szokott beköszönteni most késik, vagy elkésik. Inkább elkésik. A szomorú magyar világba nem mer eljönni és vig muzsikáját nem me i felhangoztatni a mi ugarunk felett. Szomorú ez miránk Talán Heine mondotta, hogy az emberiségnek legdrágább kincse a jókedv, — igaz ugyan, hogy az ő jókedve jobban fájt minden komolyságnál. No de mégis jókedv volt. Most már ilyen nem lesz; legalább nálunk nem. Színes, vidám. farsangjátékek helyett, komoly ráncok gyűlnek homlokunkra. Nincs kedvünk a komédiához, eleget komédiázott az élet velünk. Pierrot leteszi a dudáját és keservesen sir, mintha legalább is húshagyó kedd volna. Miudcn esetre itt az idő a ham- vazásra. Már most csak az a kérdés, bogy miért ? A böjtnap! húshagyó harangos ünnepnapokat a magunk bűneiért szoktuk megölni, és ez vigasztal. De mi vigasztal bennünket most? Milyen hibáért zudul ránk a sötét kedvte- lenség farsangja? Miért kerüli el Karnevál herceg a mi házunkat ? Mi a bűnünk ? Tanácstalanul nézünk a levegőbe, ha erre a kérdésre akarunk választ adni, mint a gyermek, aki nern tudja, hogy miért fény it ik meg. Pedig hát milyen sokáig vártunk mi a farsangra. Nem éppen a szó szoros értelmében: mindössze a megnyugvást, a pillanatnyi jóérzésnek harmóniáját szerettük volna átélni egy kissé, abban a tudatban, hogy behúzta szárnyait a fenyegető rém, hogy nem kuvikol a halálmadár a házunk ereszén és Karnevál herceg nem jön cl, Luctantcs ma- nent inimerore. Reméljük, hogy ez az utolsó tüntető elmaradása a várvavárt vendégnek, akit bizonyára nem az rémitott cl, hogy egy-egy városnak uriasszonyai lemondtak a megtiszteltetésről, hogy Karnevál őfenségét fogadhassák, hanem az a félelem, hogy miközben ő fényes kíséretével bevonul, sirva fakadunk fényének irigységétől Most megérkeznek a külföldi lapok. A szép színes illustrációk derülten mosolyognak a világba, szinte hozzá képzeljük a lüktető, nyüzsgő életet. Az országot elárasztják rózsaszínű plakátok, ..jöjjön N zzába,“ Lám, apróságok, egypár színes folt, cgypár felhangzó nevetés, amelyik a messze idegenből integet, és milyen fájdalmas. A gyászoló maga marad. Sovány vigasz az, hogy vannak olyanok, akiknek több jutott ki a bajból. Nyugateurópához való közeledésünket a legutóbbi években szerettük kiemelni, hangoztatni. És most el kell válni annak, hogy mennyi volt ebben az üres hivalkodás, mennyi az igazi tartalom. Hogyha a tragikus pózokat, méltó, bátor, agilis cselekedetek tudják felváltani, akkor nem be venkedtiink hiába. Ha helyre tudjuk állítani a megdőlt egyensúlyt, ha szemébe tudunk nézni a jövőnek, akkor méltók maradunk önbizalmunkhoz. Az önbizalom pedig jókedv. A jókedv pedig farsang. És ez lesz a mi igazi farsangunk. A pénzpiac javulása. A bizonytalan idők bénító hatása most bontakozik ki a maga teljes képében. Magyarországon minden üzleti alap megingott, Magyarország megszűnt piac lenni a szó r.iegbizha ó értelmében, s igy azok az érdekkörök melyek nagyarányú voltuknál fogva ép bőrrel kerültek ki a krízisből, meg voltak szintén bénítva, mert a piac összedőlt romjai fölött elült az élet. Saját üzempangásuk elleni orvosságot találták meg tehát abban a dicséretreméltó akciókban, amelyet a legutóbbi, időben indítottak meg. Ugyanis valamennyi számottevő fővárosi intézet szinikátust alakított segitőakció ke- restülvitelére. Az elv az veit, hegy oly vidéki cégek, amelyeknek statusa aktiv, és amelyek csupán a kedvezőtlen b - Útviszonyok folytán beállott hitelmegvonás miatt pillanatnyilag fizetési zavarba kerültek, kötelezettségeik teljesítése céljából a fizetési A„KOVÍRVíDÉK“ TÁRCÁJAOttó. Éb nyápicz kis troubadunm, Ki 28Bg;sz rólam aranyhuron, Ne zengjél, — kérlek az Égre I — Inkább válaszolok végre. Elkérted a mosolyomat A bűbájosat, a rejtélyest, — Lecsatoltam, Neked adtam; Oh gyönyörű színházi est...! És mikor elkápráztatott Szép szememnek ragyogása, Azt is mind rád pazaroltam Troubim, kinek nincsen masa. Neked adtam leányálmom Ifjúságom egész lényét A jó meleg Seelenwärmert, Szépségemnek minden fényét. Szeretlek én troubadurom. E bűnért az ég feloldoz, Mert szép vagy uj stnockingodban, Mit a Veisz részletre dolgoz. Én mindent-mindent odaadtam Neked, Te horszúhajú MÁV, Csak meg ne tetszett volna mostan Szemem alatt a két sötét sáv. Ezt nem kapod, Te nimolista! „Éva.“ Pókháló kisasszony. Irta: Szederkényi Anna. Futó Gábor leszállt a rázós kocsiról, ami ott állt meg vele a falu közepén a Baloghporta előtt. A gazda kijött a szekérzörgésre.- Hát megjöttünk, megjöttünk ? No itt aztán lehet szép esiindeseu élni, professzor uram. El lehat majd beszélgetni a kévékkel. Itt a kövek beszélnek legtöbbet. A falu alszik. Aludt már ezelőtt száz ezztendőve! is és aludni fog száz év múlva is. Jobb ez igy. Csak álmodozzanak a jámborok. Lelke rajta, aki fölébreszii őket. A kövérkés házigazdának ajkáról v,sak úgy ömlött a szó, amig bevezette vendégét. Látszott rajta, hogy szívesen beszéli ki magát. Futó Gábor elgondolkodva válaszolt. — Hát furcsa egy falu ez, annyi szent. Sok hires toronyalját bejártam már ebben a sz/p országban, de ilyet még nem értem meg. Hogy fényes délben utcahosszat ne lássak meg egy piros hátrakötőt sem, amelyik kiieskelődnék a pitvarajtóból vagy a firhsng alól a kocsizörgésre. Nem várnak itt soha senkit? Elszakadt ez a falu a világtól? Niucs itt senkinek semmiféle atyafi, ismerőse szerte a világban? Hogy itt nem kiváncsi senki. Furcsa egy falu, tisztelendő atyám, a maga faluja. — Hát mi már csak ilyenek volnánk. — Mintha csak visszamentem volna egykét? záz esztendővel a történelembe, mikor bepo- roszkált velem az a két c»ikó a faluba. Hisz itt 1 minden be van mohosodra. — Nono. Mohos hegyoldalból bányászszák az aranyat, meg a gyémántot is, professzorként. Aztán meg mit érne ezzel a hegygyei a tudomány, ha holmi futódombocska lenne. Túrhatná akkor csztendőszám az egész Tudományos Akadémia az orrával, mégse szedne ki belőle semmi bölcsességet. Ez a vén mohos világ meg csak úgy ontja magából. Megtalálod itt professzorkám még az ükapját, anyját, fiát, unokáját is annak a mamuth: nak, ami miatt ideküldtek. Én csak annyit mcadok, hogy itt uton utféien hever a kincs. Csak össze keli szedni. Csak egy jóhiszemű ember keil ide, hát innen bebutoruzhat egy fél múzeumot, csak annyit mondok. — De a nép. A paraszt mindig ilyen csöndes
