Kővárvidék, 1911 (8. évfolyam, 1-53. szám)

1911-12-31 / 53. szám

def‘'1rrilior 31 vr«>!T*klet a ,KŐVÍRVinÉK‘ lOll hozni. De hol vannak az állami tényezők, amelyek segítségére mennének ennek a cselekedetre vágyó, tettre, áldozatrakész számnak? Amit a város megtesz, közvilágí­tásra, utcai rendbehozása, egészségügye fejlesztése terén mind kevés, amikor egye­bekben megmarad a nehézkesség, a kül- forgalommal; amikor a város még mindig meg van fosztva, a külvilággal való gyors és modern érinkezés eszközeitől. Addig a vármegye tényleges székhelyéről Szatmár- ról, vagy a névleges székhelyről Nagvká rolyból idejutunk, annyi idő alatt más kül­földi államokba is eljuthatunk. Hogy mennyi idő, energia és gazda­sági erő vész el, a keskenyvágányu vona­lok mentén, azt kiszámítani nem lehet s azzal meg se próbálkozom. Csak érezzük a kárt, a vesztességet mindannyian akik ide akarunk néha jönni, vagy azok akik innen máshova akarnak el­jutni. Az állam gazdasági vállalkozása a kár tehát, valósággal anti-gazdasági szem­pontokból tűri ezt az állapotot és semmi hajlandóságot nem is mutat ennek a helyzet­nek a közel jövőben való megváltoztatására. Ott van az állam másik üzleti vállalkozása a posta, amelynek ugyebár elég forgó-tőkéje van arra, hogy üzletét terjeszthesse, fejleszt­hesse. Nemrégiben a »Szamos« c. lapban irtain meg, hogy a legutolsó erdélyi, havasi község bevan kapcsolva telefonnal a vi­lágforgalomba ; Szatmár megye eleven gaz­dasági életét élő városai el vannak zárva a külvilágtól, és a közvetlen érintkezés nagy gazdasági hasznából nekik nem jut egy parányi sem. * De nem kesergek tovább mindezeken. Karácsony ünnepén, a szeretet ünnepén talán nem is szabad ilyen panaszos hango­kat hallatni. Örvendenek a népek a Meg­váltó eljöttén, amelynek jövetele értette meg az emberiséggel a kultúrát, a fejlődést és mindent amit ma a földön emberit talá­lunk. Hát talán most újévbe fordulva uj tevékenység érzése szallja meg azokat is, akik e város fejlődését, a világforgalomba való kellő bekapcsolását szolgáltatják. Úgy éreztem, hogy ha már kezembe veszem a tollat a »Kővárvidék« részére, ezeket kell elmondanom, mert ezek a kér­dések azok, amelynek megvalósítása, hasz­nos és kedves, minden magyar embernek. S ezeket a kérdéseket kell ébren tar­tanunk, hangoztat nunk minden alkalommal és bele kell mennünk még az ünnepi hangu­latba is, mert csak úgy lesz zavartalan, megelégedett karácsonya a magyarnak, amidőn ezek a kérdések mindenütt a múlté lesznek mint kérdések, ellenben gazdasági erőforrásaink gyarapodását segítik mint az eleven élet szolgálatába beállított valóságok, Herczeg Jenő, A gyenge nő erőssége. A nő született betegápolónő. Kedély, életének egyformasága, melyhez a szánalom, a szeretet az irgalom érzete egyformán kö­zel áll, a gyakran angyali türelem, az a szilárd kitartás a melylyel a legnagyobb nehézségeket leküzdeni bírja, a legnagyobb megerőltetés fölött győzni tud, végül ma­KŐVÁR VIDÉK évi december 31-ik számihoz. gas színvonalon ál ó kötelességérzete min tégy megteremtették a nőte migasztos hi­vatásra. Az orvosok gyakran jutnak abba a helyzetbe tapisztalni, hogy az említett tulajdonoknál fogva, a gyöngébb szerve­zetű nő gyermeke betegágyánál avagy tel­jesen idegen emberek nul etc is a legna­gyobb megerőltetésnek a legnagyobb fárad­ságoknak oly könnyen megtud felelni, hogy alig van az az erős férfi, ki ez irány ban ver­senyre szállhatna vele. Rövid idővel ezelőtt — ön magam vol­tam tanúja, hogy magas társadalmi állású hölgy, ki a lehető legboldogabb viszonyok között nevelkedett, mindig nagyon távol állva az élet viszontagságaitól, dacára, hogy annyira elkényezteti gyermeke volt a sors­nak, édes anyja beteg ágyán 14 napon és 14 éjjelen át a ruháiból nem szabadult, feszült figyelemmel leste a beteg minden sóhajtását, minden hangját, annak szeme­rői olvasta le minden óhaját es ezt azonnal teljesítette is. Alávetette magát a legna­gyobb türelemmel a legfáradtságosabb mun­kának, a nehéz vizbajos test emelésének, segédkezett minden szükségl et végzésénél, a minek ilyen beteg test természetszerűen alávan vetve; mind a mellett azon volt, jo kedvet színlelni és külső eg oly nagy mérvű lelki nyugalmat mutatott, folyton a beteg körül, hogy a haldokló anyja, elete utolsó leheletéig helyzete veszelyenek igaz tudatara nem ébredhetett. I yen önfeláldo­zásra, ily lemondásra, a testi eiőik ily nagymérvű megfeszi ésre — férfi nem képes. Á betegápolás különben is kiváló tár­sadalmi intézmény. Hisz a betegseg egyen­lővé teszi a betegeket minden bajával, min­den rettegésével egyenlően éri a gazdagot, a szegényt, a magasrangu% szintúgy mint az alsóbb születésű embereket, egyenlően üti tel borzalmas tanyáját, úgy a szegény kunyhójában, mint a gazdag hatalmas pa­lotájában is. Fia pedig már a gazdag bete­get is szánnunk kell, mily sanyarú a sors óit, hol a betegség mellett még a szegény­ség is otthon van. A soha nem nyugvó és mindig előre törekvő tudomány lehetővé tette a legborzasztóbb szenvedéseket is enyhíteni, a majd csak elviselhetetlennek látszó fájdalmakat eltürhetővé tenni. De a gyógyszernél sokkal hathatósabb szer a megfelelő bánásmód a beteggel, ha képes az ápoló, a betegség szomoiu óráit, mintegy eltüntetni, a betegség tudatat tinyomni a beteg elméjéből es ezáltal még a legre­ménytelenebb be eget is erősbiteni, meg/i- gasztalni. Ha meggondoljuk, hogy gyakran hány ember nyugalma, boldogsága, munka- képessége függ egyetlen egy beteg hogy- létéiől, ha meggondoljuk a tőkének mily összege, mennyi remény, mennyi boldogság függ gyakran egyedin beteg gyors felgyó­gyulásától; mily gyakran az egész csalad boldogsága és boldogulása van veszélyben, a beteg ágya melleit es a beteg állapota mily szoros kapcsolatban áll a család egész jövőjéből, csak ha mindezt megfontoljuk, átgondoljuk, csak akkor leszünk képesek felfogni, hogy mily magasztos, mily nagy­mérvű fontosságú és nemes feladata a tár­sadalomnak, a betegek ápolásáról kellően és a legnagyobb lelkiismerettel gondoskodni. Ez nemcsak az emberszeretet ügye, hanem egyúttal egyik legfontos bb kelléke a köz­jónak ; az ember ped'g mindkettőre nagy mérvben rá van utalva, mindkettőnek első­rendű fogyasztója, A betegápolás a gyógy­kezeléssel tejesen egyenértékű tényező, az u'óbbi csakis az előbbivel együttesen képzelhető. Ámde a modern betegápolás szerfölöU bonyodalmas munka, nagy igeny- nyel jár; egyformán követel műveltséget, kitartást, áldozatkészséget és önösségné kü- liséget mindazoktól, kik e magasztos hivat tasnak óhajtják idejüket, életükét szentelni Ha Nathnagel tanár felállította ama sokat jelentő mondatot, hogy csakis jó ember lehet orvos, úgy ez az ál itás még inkább alkalmazható a betegápolőnőre- Hauptmann Gerhard a nálunk is nagy si­kert aratott színmüvében „Hanele“-ben a betegápclónőt angyal alakjaban mutatja be, mi a hivatás magasztossagában teljesen meg is tataija magyarázatát. Az a betegspolónő, ki hivatásának a modern elvek szerint felel meg és emedeii szive, kedelye is keilő helyen van, azt sok­kal magasabb színvonalon állónak kell tar­tanunk a legképzettebb orvosnál és meg érdemli, hogy utóbbival egyenlő társadalm rangban tekintessék, hogy e!eipályaja anya­gilag is teljesen biztos alapi a helyeztessék ők igaz papnői a szánalomnak és irgalom­nak es társadalmi rangjuknak olyannak keüene lenni, mint egykoron a görögödnél a papnőké volt, a kiket az Istenek iránti tisztelet egy fénysugara ragyogott be. nr, P. irevél a szerkesztőhöz, Igen tisztelt szerkesztő ur! Becses lapja fennállásának tizedik évre fordulása aikalmábó! tiszteletreméltó kultur- munkajában szívélyesen üdvözölve önt, egy hírlapi szívességre kérem. És pedig a kö­vetkező históriából kifolyólag, melynek a hitelességéért a felelősséget egy előkelő idegenre hárítom. — Vájj’ ki ö és merre van hazája? — kérdi Ön? Azonnal elmondom . Mintegy két hete hogy történt. Hazafelé igyekezve, a »megyeháza« közelében egy előkelő idegent pillantottam meg. Közeledem feléje és ö csak áll, áll a leendő járda egy bizonyos, de most bizony­talan helyén. Áll, mintha odacöiöpölték volna és félénk, nyugtalan és esdö tekintettel, néz reám olyan tekintettel aminövel egy két éves gyermek abban a diserét állapot­ban néz az anyjára, amikor a mama igy szokott szólni rá: »Jaj, te csúnya gyerek, már megint mit csináltál? !« .. . — Uram, szól remegve hozzám, — ha engem nem is, de ha Istent ismer, segítsen ki innen! — Ekkor veszem észre, hogy térdig ér a sárba és nem tud mozogni se jobbra, se balra. — Különben — folytatja bánatosan — én Turinszki geológus vagyok Budapestről. Értesültem, hogy Nagysomkutot kiemelik öseredeti mélységéből, hogy azután valami járdával lássák el, hát iderándultam, geoló­giai szakismereteimet bővíteni, amennyire csak lehet. De egyelőre, jó Uram, nem bő­vülök, hanem, amint látni méltóztatik, szű­külök, sőt szűkülök, mint egy kutya. —

Next

/
Oldalképek
Tartalom