Kővárvidék, 1909 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-25 / 17. szám
JT KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKIJTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Egész évre — — — 8 K Negyed évre «■= — — 2 K Kel évre — — — 4 K Egy szám ‘ára — — 20 fillér. J Főszerkesztő: Dr. Oisavszky Viktor. | Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut, Teleki-tór^388. sz. Felelős szerkesztő: Barna Benő. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Magyar virtus. Az egyes fajokat, nemzeteket jellemző tulajdonságok révén alakul ki valamely nemzetről, népről az az összbenyomás, mellyel a faji, nemzeti karaktereket megjelölni szoktuk. A közmondásszerü angol spleen, a francia he- vülékenység, a török fatalismusa alapján ismerjük általában az angol nemzetet rideg, számi- | tónak, a franciát rajongónak, a törököt egy- kedvünek. Ha ezek a tulajdonságok általános ; emberi felfogás szerint eseményszámba mennek, úgy nemzeti kívánságokról, faji erényről be- ! szélünk, mig ha az átlag alul maradnak, ha nem is bűnnek, hibának tudjuk be, gyarlóságnak, gyengeségnek szoktuk elfogadni. A magyar nemzet erénye, melyről a külföldön ismeretes: a lovagiasság, a gavalléria. , így ismeri a külföld, ebből a felismerésből fakadtan olvasunk, hallunk külföldi irók és hírlapírók müveiben a magyar virtusról. Elfogultság nélkül elfogadhatjuk, hogy igazunk is van, mert alapjában véve a- magyar nemzet jellemvonása a lovagias fellépés és a nőkkel való udvarias, előzékeny bánásmód. Cakhogy én most nem erről a magyar virtusról szólok, nem erről, melyet külföldiek ismernek el rólunk, hanem arról, a melyet mi magunk, mint magyar virtust szoktuk emlegetni. Hogy melyik az ? Minden kerülgetés, kertelés nélkül reátérek. A speciális magyar virtus a káromkodás és különösen az istenkáromlás. Mert azt senki elvitázni nem fogja, hogy sehol a nagyvilágon jobban, cifrábban, változatosabban és gyakrabban káromkodni nem szoktak, mint nálunk. Úrbéri és orbi. Minden változatban és környezetben és helyzetben. Úgy gondolom, hogy ezt igazolni, bizonyítani OT-rn-i—ír- -an—Htt—iummmmmmf • ,j<—Miwiiin Jíötlmiél" tárcája. Grünberger Áronné. Szalmás házikónak egyik ablakába Grünberger Áronné férjét régen várja. Kitekint, merőn néz a távolba messze, — Hogy mégse jön férje kétségbe van esve. Rozoga kis ágyon fekszik két szép gyermek. Takarójuk alól kinézni sem mernek. A kis szobácskábán olyan nagy a hideg, Párák keletkeznek mikor keblük liheg. „Bőrrel kereskedik az én szegény férjem, Faluról falura jár ő egész évben, Eddig haza jött ő minden péntek este. Így még el nem maradt. Ezt még sohse tette. Három nap óta már epekedve várom . . . Óh vájjon mért késik ? Hol jár az az Áron ! ? Óh édes Jehovám légy mindenkor vele! őrizd őt mindenütt! Nehogy még baj érje!“ Az egyik kis gyermek megszóllal az ágyon : sem kell. Ez a valódi, hamisíthatatlan, igaz magyar virtus. Utón-útfélen, „enyelgés“ módján, avagy „diskurálás“ közben ez a magyar virtus elengedhetetlen kísérője az érzelmek változásának. Felhevülés, bosszúság, harag éppen úgy előidézője, amint hogy szánkra tolul negédeskedés formájában, merő szokásból. Elmondhatni, hogy nélkülözhetetlenebbnek tartjuk a mindennapi kenyérnél, az pedig a szinvalóság számba megy, hogy többször élünk vele, mint az isten igéjével. Nem akarok én morált hirdetni. Távol áll az tőlem, hogy tantételeket állítsak fel arról elmélkedvén, hogy az állam erkölcsi életének alapja a vallás, továbbá, hogy a társadalomnak és az államnak kötelessége a hívők vallásos érzületének és a lelkiismeretnek szabadságának a megvédése. Az sem jut eszembe, hogy noha a hit, mint az ember belső lényének tárgya el van vonva a világi hatalom bíráskodásától, ne volna joga beleavatkozni az államnak a hitbeli meggyőződés mikénti pyilvánulásába. Nem korfelfogásokról szólok, mikor felemlítem, hogy az ókori felfogás szerint az istenkáromlást az isteni felség közvetlen megsértésének tekintették s azért büntették, mert abban a felfogásban voltak, hogy ezért sújtja az emberiséget elemi csapásokkal avagy a középkornak amaz emancipált nézetét fogadjam el, mely csak erkölcsi lealacsonyitásnak vette a káromkodást s pallos halál helyett testi fenyítékkel sújtotta. Megtorolni büntetni csak azt kell, a mi ártalmas veszélyes. Hiszen találunk arra, okmánytári példát, hogy féktelen hajlamok elfajulása idején, országszerte zavaros közállapotok mellett is gondja volt arra az államhatalom képviselőinek, hogy erélyes rendszabályokkal korlátásait s ezek közül Ií. Rákóczi Ferenc fejedelemnek 1703-ban kiadott egyik parancsa, mely ekként szól: „adtával, teremtettével való szitko- zódás háromszor megpálcáztassék, kilencszer meglövöldöztessék“ valóságos kultúrádat számba megy. Arról is van tudomásunk, hogy e parancsot következetesen végre is hajtották s az egyes városi statútumok között nem kis számban vannak olyan iratok, melyek nyelv kirántás, megvesszőzés, pellengére állítással büntették a káromlókat. Mindez azt igazolja, hogy a törvényeket, rendeleteket meg is tartották. Annyival csodálatosabb, hogy mikor törvényes intézkedésünk van a büntetőtörvénykönyv 190. §-ában és a kihágási büntetőtörvénykönyv 51-ik § ában, ennek alkalmazásáról vajmi ritkán hallunk. Mi az oka ennek ? Az erkölcsök javulása, a művelődés fejlődése talán, melyek fékei, kerékkötői annak, hogy a törvényhelyeken bűncselekménynek megállapított káromkodás napjainkban vajmi ritkán, avagy egyáltalán nem fordul elő, vagy pedig a törvényt alkalmazó bíróság enyhe felfogása, mellyel az ily feljelentéseket elbírálja ? Egyik sem. Hanem a nemtörődömség. a megszokottság kényelme s bizonyos tekintetben a kicsinylés, mellyel a magyar virtusnak ilynemű megnyilatkozását kisérjük. Mi magunk, mint emberek, nem törődünk vele. Egész természetesnek, megszokottnak találjuk, amint eljár a szánk, megszokták füleink s csak akkor kapjuk fel fejünket, ha az átlagtól eltérő, valami uj variációju, körülcikornyázott feiouz- dulást hallunk. Talán tetszik is nekünk, lehet, hogy rá is mondjuk, no ezt még nem hallottuk, pedig ejnye be jó, milyen eredeti és találó. Az sem kizárt, dolog, hogy az utánzás ereje folytán mihamarabb el is sajátítjuk, magunk is használjuk s ily módon nem kis csodálkozást keltünk. Mit kellene hát tenni ? Az egyház, az iskola, tozzák a kor és műveltségnek ilynemű vadhaj1 1 - rr mggm „Hideg van itt anyám! Jaj de nagyon fázom!“ Másik pedig anyját siráneozva kéri, Hogy az édes anyja addjon enni néki ? „Nincs egy darab fánk sem. Elfogyott még tegnap. Szegénynek pedig fát most kölcsön nem adnak. Nemcsak fánk fogyott el, — már kenyerünk sincsen. Nemadhatok neked enni drága kincsem ! Éjszaka hazajön s hoz mindent apátok. Tudjátok ő mindig gondol tireátok.“ * * * Már a sötét éj is ráborult a tájra. Grünbergerné férjét tovább már nem várja, Kimerülve két kis gyermekéhez fekszik. A két gyermek anyjuk keblén felmelegszik. Addig szomorkodik, addig sir mindhárom Amig mind a hármat elnyomja az álom. * * * Éjfélkor az ajtót valaki megrázza, S addig rázza a mig kinyílik a zárja. A lármára s zajra Grünbergerné ébred. „Grürberger Áronné haza hoztuk férjed ! Szamos luisó partján találtuk meg este. Mikor megleltük már ki volt hülve teste. : Össze van az egész teste verve vágva. | Üres szekere a Szamosba van hányva.* Grünbergen Áronné e szavakat hallva Felordit, mint erdő megsebezett vadja. Görcsösen zokogva ráborul a holtra S reá könnyeinek nagy záporát ontja. „Legfeketébb legyen mindig s egész élte ! , Sohase jusson be Ábrahám keblébe 1 Holttestét ne vegye sohase a föld be Annak, ki az én jó férjemet megölte!“ Grünberger Áronné igy szórja az átkot, Mig csak el nem reked s nem ejthet már hangot. Majd kezét tördeli s zilált haját tépi . . . Két siró gyermekét nézi . . . hosszan nézi . . . Majd felkapja őket s rohanni kezd vélek. Fut a mig a Szamos partjához nem érnek. És beugrik velők a zajló Szamosba . . . Mindhárom eltűnt a tajtékzó habokba. * * * Délután temették együtt mind a négyet. A Grünberger család ekként éré véget. Nagy Tamás,
