Kővárvidék, 1909 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-07 / 6. szám
VII. évfolyam. Nagysomkut, 1909. íebr. 7. 6-ik szám KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKÜTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. iw.* a 3 Előfizetési ár: Egész évre — — — 8 K Negyed évre = — — 2 K ! Kél évre — — - » 4 K Egy szám ára — — 20 fillér, j Főszerkesztő: Dr. Gisavszky Viktor. Felelős szerkesztő : Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Adómorál és társai. Az adófizető mindég gyanakodó. Mikor az államélet egészvonalán és évek óta arra dolgozik a törvényhozás, hogy invesztál, fizetéseket rendez, állásokat kreál, intézményeket létesít, uj feladatokba kezd, — akkor ugyan még a Herkópáter- nek se fogja elhinni, hogy mindez a sok kiadás állandó teheremelkedés nem jár nagyobb adózással. A sanda gyanú, hogy a 15 év óta napirenden lévő uj adótörvény egy kicsit archimedesi csavar is lesz, — a polgárokra kétségtelenül meg van mindnyájunkban. Nem is az a szerencsétlenség, ha egy modern állam a régi költségvetésének keretében meg nem marad, hanem az a baj, hogy szembe vagyunk állítva valamenyien és adómorál szent nevében gyanusitgatjuk egymást Az a baj, hogy mig gyarló emberek lesznek, akik mindent helyesnek a maguk szemüvegén át látnak- addig becsületes és igazságos adó-törvény és adókivetés mindenki megelégedésére nem lesz. A múltban az volt a baj, hogy a meddig a harmadik osztáyu adóban az állam 10'7o-ot követel bevallani, addig az állam maga kényszeritette az adófizetőt hazugságra. Mert tessék meggondolni, mit jelentett a múltban a 10%-os kereseti adó és ennek egyébb járuléka az adó fizetőre nézve ? Egyszerűen oly tehernek az adófizetőre való hárítását, a mely alatt feltétlenül össze kellett roskadnia. A mig az állam az évi keresetnek rO°/0-át követelte, addig becsületes bevallásról és adómorálról beszélni nem lehetett. Az adómorál ott kezdődik, hogy az állam az adófizetés teher bírását mindenkire igazságosan ossza el. Igaz, hogy egy kicsit mulatságos, egy kicsit cinikus, egy kicsit komisz dolog is, mikor olvassuk az előadói beszédet, a melyben többek közt az is foglaltatik, hogy budapesti és vidéki ügyvédek 100 vagy 200 korona évi jövedelmet vallottak be, -még akkor is, mikor ezeket a kiáltó visszaéléseket- hánytorgatjuk, még akkor is az államnak az adófizető polgárokkal való bánásmódjára gondolunk, arra, hogy a polgári becsületszó ünnepi palástjában tisztes vallomást akart, midőn az évi jövedelmek egyenes adóban 10%-át, a mely járulékaival, a községi pótadóval, a betegápolási adóval és egyéb elso- rolhatatlan közterhekkel bízvást kétszer annyira tehető, — követelt. Ezt bevallani igazság szerint nem is lehetett. Nem kell senkitől kérdeznünk, hogy elavultnak tartja-e a régi adótörvényt, a mely a harmadik osztályú kereseti adóval megrovott polgárságtól jövedelmének egy ötöd részét kívánta bevasalni ? Valóban már nagyon régen megérett az idő, hogy egy igazságos adótörvény lépjen életbe, amelynek bázisa az legyen, hogy állapíttassák meg becsületesen minden egyes adófizetőnek év. összes jövedelme és megállapittatván a kis existenciák adómentes lét minimuma, — a módosabbak a nagyobb jövedelemmel bírók viseljék progresszív módon az állami kiadások terheit, a többiek is e terheket jövedelmeik arányában. Szükség volt erre a törvényre, mert valóban a régi törvénynek számos olyan kibúvó helye van, a hol az adó nem fizetők kényelmesen átsiklottak és az államkiadások terheit átengedték azoknak az „adóalanyoknak,“ akik viszont igen is közeli kezeügyében voltak a fináncoknak. Megszűnt az az idő, a mikor a nép hangulatával egészen biztosan lehetett játszani, ha a demagógia elkiáltotta: „nem fizetünk adót!“ cimü sokszor hangzott kortes jelszót. Ma már nincsen olyan falusi népköri tag, a ki elhinné, hogy akármelyik állam fenntarthatná intézményeit adófizetés nélkül. Tudatában van mindenki, hogy az állam méltán szed adót a polgároktól, mert intézményes alkotásokat ad vissza s oly intézményeket, melyek az állampolgár jövedelmét fokozzák, és igy képessé teszik őket az adóterhek könnyű viselésére. — Minden állam, mely azért emeli, vagy rendezi az adót, hogy polgárainak intézményes alkotásokat nyújtson, a melyek állampolgár boldogulását célozzák, — csak a legnagyobb dicséretre méltó. Olyan adótörvény, a mely kivétel nélkül mindenkinek legteljesebb tetszését elérje, — olyanra nem számíthatunk soha. De nem számíthatunk arra sem, hogy az egymásra utalt társadalmi osztályok valaha kibéküljenek a közterhek bárminemű áthárításában, a meddig ^különféle életpályák, és különféle jövedelmek lesznek. Az a törvényjavaslat, mely nyolc részből áll és melyet meglehetős idegességgel tárgyal a törvényhozás, — hosszú időkön át készüit és kétségtelenül át van itatva az uj szociális élet tartalmával. Nem szakit egészen a régi rendszerrel, nem mer francia mintára, a tiszta jövedelem bázisára lépni, — de kétségtelen, hogy a progresszivitás felé halad, a létminimumot megállapítja, tetszik nekünk, hogy a külföldön huzamosabban tartózkodó adóját háromszorosra emeli, ezenfelül a nem altruiz- tikus alapon álló közkereseti és részvénytársaságok adójának ki rovásánál és tegyük hozzá igazságos mértéket tart. Remélni lehet, hogy a tárgyalások során az adó köteles jövedelem tételesen meg fog határoz tatni és igy a tényleg be nem. folyó jövedelem nem fog megadóztatni, — a mi szerfölött igazságtalan lenne. Azt hiszszük, világosabb szövegezést nyerünk az adó kipuhatolás rendszerénél s a névtelen feljelentések teljesen nogíigáltatnak, Könnyíteni fognak a több gyermekkel biró családapák adtóterhein és rekom„KővárvidÉk" líraija. Messina. — Irta: Verner László. — Ezelőtt három évvel voltam Messinában. Utitársam jó ismarőse ennek a lapnak is, ámbátor csak a negyedik oldalon kéri a köhögő, a rekedtségben szenvedő olvasókat, hogy csak azt a pemete cukorkát vegyék meg, a mire ez a szó van Írva: Réthy. Réthy Béla békéscsabai gyógyszerész volt az utitársam, a legjobb és legszellemesebb omberek egyike, akiket az életben megismertem. Egy Lloyd teher hajón indultunk el. A szőke Adrián mentünk és a rozoga, öreg Adrián ültünk. De mindkét Adria jól viselte magát, a tenger is, a hajó is. Az alatt a hat nap alatt, amig a kirakodó-berakodó hajóút tartott, a tenger oly szép sima volt, mint egy fiatal leánynak márvány karja, Ezek a teherhajók nem távol a partoktól igyekeznek céljuk felé, igy Barietta, Molfetta, Ritontó, Bari és egyéb füszerkereskedők előtt ismeretes datolya és mazsola szállító export helyek úgy tűntek fel egymásután, mint a színházi hátsó függöny képeivel. Legtöbb ebből a szép jeepből az azúrkék ég, melynek peremén a kis olasz városkák kupolás házai úgy festettek, mintha festő kanyaritotta volna oda őket. Közel voltunk az otrantói öbölhöz, amikor a világ legsivárabb tájéka tűnt fel előttünk: Calábria. Nehány hónap előtt itt volt a rémesen pusztító földrengés, mely átható fájdalom kitöréseivel betöltötte egész Európát. Részvéttel tekintettünk a sötét fekete sziklatömegre s legalább a partokról az az impressziónk volt, hogy itt aligha veszett el emberi élet. Hogyan is élhetne meg ? Csak Szendrőtől délre, az Aldunán, a szerb partokon láttam életemben akkora sivárságot. A vegetációnak sehol semmi nyoma, talán a partokon túl más világ van, mert itt a partokon emberi élet alig képzelhető. A jóni tengernek néki vágva, a távol szemléletébe merülő barátom és én valami rendkívülitől megkapatva kiáltottunk fel. — Micsoda rendkívüli hegy lehet az ? — Úgy ül, mint trónusán a király. — Ez csak az Aetna lehet, — mondta barátom. — De hisz az lehetetlen, a messinai szorosba I még csak 24 óra múlva jutunk. Ám semmi kétség, az ; Aetna volt sz a robusztus hegy óriás 3600 méter ma- gas ormával felnyúlva azokba a régiókba, ahol már még az örökzöld hazájában is csak hó van. S fenséges magasságában egykedvűen pipázgat az öreg. Alatta felhők kóvályogtak, de az óriást az nem zavarta. Egy fölötte álló felhődarabnak küldözgette füstjét, mely aztán a felhőfoszlányokban veszett el. És olvastuk a modern hangulatnak rontópáljában. a Bodokkerben, hogy a tisztelt öregnek kegyetlen tréfái vannak. Hatszáz évvel ezelőtt 400 falut és várost döntött romba, mikor a pipájára jobban rágyújtott. Olvastuk a Beadek- kert és elvonult lelki szemeink előtt Herkulanum és Pompéi kétszázszoros nagyításában. Ily hangulatok között értünk a messinai szorosba, ekkor már a két földnyelven, a csizmasarkon feltűnt Reggió, a kedves Scilla, a tengerészek ismert réme mellett Messina. Valami sötét köd ereszkedett le. Olyan volt, mint egy özvegyi fátyol. Ez a rut feketeség körülölelte Messina városát s alig láttunk belőle valamit, hiszen úgy is egy füldnyelv takarja el a kiváncsi idegen előtt. Egymásra néztünk. (Vége köv.)
