Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-10-06 / 40. szám
KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Egész évre.....................8 K Negyed évre . . . . 2 K Fél évre..........................4 „ Egy szám ára . . 20 fillér Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. MEQJELEN HINDEN VASARNAP. Október 6. Ötvennyolc esztendeje, hogy mártír halált haltak az aradi tizenhármak; hosszú idő és mégis úgy rémlik, mintha tegnap történt volna e gyászos esemény. Mert a magyar nem egyhamar felejti történetének legsötétebb, legfájdalmasabb pontjait. Az aradi vértanuk emlékezete épen, üdén él bennünk; szivünkben megdönthetien oszlopot emeltünk a hősök hőseinek, a szabadságharcunk dicső félisteneinek. És bensőnk legmélyén ott lappang, ott pislákol és néha ott tüzel és lángol a gyűlölet, a düh zsarátnoka, hogy hatalmas lángelméinktől, csodás vitézségü hadvezéreinktől fosztottak meg bennünket. És ők, a nagyok, a dicsők, a hősök felemelt fejjel, bátran mentek a bitó ala és most sem rettegték a biztos és csúfos halált, mint száz meg száz elkeseredett ütközetben, hol mindig a hadseregek élén voltak. s Es bevégeztetett . . . Ott sirt, jaj- veszékelt az egész nemzet; a legdrágább; a legigazabb könnyek öntözték a friss hantokat, a halhatatlan emlékű mártírok többé nem ébredtek fel, testük a rideg síré maradt. De feltámadt szellemük, a ragyogó, a glóriás, a fénytsugárzó. És a csüggedt, reményvesztett nemzet lassan, lassan magához tért, eszmélt, régi energiája, tettvágya, bátorsága visszaszállt és dolgozni kezdett. Bízott magában, hitt még megmaradt nagy fiaiban és remélt a jövőben. A tizenhármak szelleme azonban ott élt, a nemzet lelkében és bármint is fordult Magyarorszag sorsa, a haza hű fiai nem tudtak és nem tudnak felejteni. Esztendőről-esztendőre nagyobbra nőnek szemünkben és évről-évre élénkebben rajzolódik le képzeletünkben, lelkületűnkben a gyászos nap emlékezete. Ápoljuk e szent nap emlékét bensőnkben, őrizzük meg az aradi vértanuk emlékezetét lelkületűnkben, nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra szálljon a nagy hősök imádata, a sötét nap embere, mert hát október 6-át kiirtani, kigyomlálni szivünkből, emlékezetünkből nem hagyjuk, nem engedjük, de nem is lehet. Ünnepeljük meg csendesen, méltóan október 6-ának emlékezetét. Az egész ország, az egész nemzet egyöntetűen ünnepeljen, hogy lássa a világ, hogy lássa a sok ellenségünk, hogy Magyarország fiai a gyászban, a kegyeletadózásban egygyek; a nagy gyásznapok a legnemesebb, a legmagasztosabb érzelmeket váltják ki belőlünk; nem affektáljuk, nem miveljük a fájó, a marcangoló érzéseket, de férfiasán, fenségesen ünnepeljük a vértanuk halálának soha el nem felejthető évfordulóját. Gyászolj, ünnepelj Magyarország; sirasd el te nemzet legszentebb, legdrágább könnyűidet; emlékezzünk dicső kor csodás hőseiről, adózzunk a nagy mártírok halhatatlan emlékezetének! Spekuláció a kivándorlók bőrére. Az ország figyelme egyre inkább ráirányul arra a nagy nemzeti veszedelemre, melyet a folyton fokozódó kivándorlás jelent. A belügyminisztériumban már el is készült az uj kivándorlási törA „KOYARYIDEK“ TÁRCÁJA. Vándorol a felhőcsapat... Vándorol a felhőcsapat fenn az égen. . .. Volt nekem egy szép szeretőm nem oly régen, Szeme kökény, ajka eper és a hangja, Mintha bűvös-bájos szép muzsika volna, — Szép muzsika volna. Vándorol a felhőcsapat fenn az égen, Elmerül a hegyeken túl, messzeségben. . .. Napnyugatról újra szálló felhő támad, Istenem beh sohse kapom párját a rózsámnak, — Párját a rózsámnak. (Budapest.) Simon József Melánie. Fejemen tollas papircsákó díszlett oldalamon pléh-kard: generális voltam, mint Pista bácsi. Katonáimat sorba állítottam a fűtött üveges tornácon és mialatt én a nyeregből rohanva kommandiroztam, sűrű fuff-paffozás között bevétettem velők a konyhát, ahol a szakácsnő íriss palacsintát, lángost vagy legrosszabb esetben vajas kenyeret osztogatott a győzőknek. A legnagyobb falat azonban itt is, magától ért- hetőleg, nekem jutott; nem csak azért, mert én voltam a generális, hanem azért is, mivel én fiú voltam, regimentem pedig csupa lány: Buba, ki akkor három éves volt és még nem Bubának, hanem tácskónénak neveztetett, aztán az átel- lenben levő házból két lány — egyik öt, másik nyolc esztendős (ez utóbbi szegény meghalt a múlt tavaszszal, gondolom tífuszban) — végül még egy apró, göndörhaju szöszke lány, aki ma ugyan feltűnő szép fiatal asszony, de akkor olyan volt, mint a veréb; és — a hogyan most visszaemlékezem — ha kinyitotta a száját, mintha csak csipogott volna. Ma pedig olyan mint egy fácán. Melánienek hívták s ő volt hőse annak a dolognak, melyről most szólni akarok. Melánie anyja szép, barna fiatal asszony volt s akkor nehány hónapja vetette le az özvegyi fátyolt. Ura, akit én sohasem ösmertem, egy év és néhány hónap előtt költözött a föld alá, hol igen jó meleg helyök van az olyan fázós embereknek, mint a boldogult lehetett, amig élt. Zarka bácsi ugyanis — igy hívták Melánie apját - mellbeteg ember volt s amint látszik, a házasélet megölte. Melánie a szöszke veréb, rendkívül szerette az apját, akiről mindig megemlékezett, ha csak egy kis alkalma nyílott rá. — Az én papám nekem olyan szép babákat vásárolt ! Meg egy képeskönyvet is, amiben olyan szép képek vannak ! — Áz én papám mindig bujócskát játszott velem és mindig azt mondta, hogy : Kukk, Melánie! Kukk! Aztán az apám engem mindig elvitt sétálni a promenádra s ott olyan sok nép volt ! . . . Megesett, hogy egyszer közbevágtam: — Téged a promenádra vitt a papád ? Hát a mamádat mért nem vitte el ? Melánie tágra nyitotta a szemét. — Hja — mondta komolyan - mamának otthon kellett maradni, mert nem akart sétálni. — Nem akart sétálni ? — Nem. Mindig azt mondta a papámnak: Fáradt^ vagyok lelkem ; menj csak te a picivel ! - Én voltam a pici, tudod. Ha pedig én is elfáradtam a promenádon és hamarabb hazajöttünk, akkor a mama nem volt otthon. És mikor haza jött, azt mondta, hogy minket keresett; engem meg a papámat. Zsebrevágott kézzel álltam előtte és néztem. — Furcsa mamád van ! — Igen — hagyta rá Melánie — furcsa. De a papám még - furcsább, mióta meghalt: sohasem jön haza. Egyszerre nagyon elkomorodott és rögtön pityergésre állt a kis szája. En ki nem állhattam az érzékeny jeleneteket és szigorúan szóltam rá.
