Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-15 / 15. szám
2 KŐ VÁR VIDÉK 1906. április 15. circenses!“ jelszavában vágyai kimerültek. Görögország akkor lett nagygyá, mikor a marathon mezőn 10.000 görög az ön- | feláldozásra megesküdött. Kitartás a nekéz körülmények között, hűség és erős lélek a megpróbáltatások idején, komoly, áldozatra kész elhatározás, fegyelmezettség testben és lélekben: ezek azok a termékeny völgyek, melyekből a feltámadás aranysugaras ormaira hághatunk. A kereszténység a fegyelmezettség vallása. Jézus Krisztus élete a fegyelmezettség isteni mintaképe. Harminchárom év kellett hozzá, hogy felfeszitsék, de csak három nap, hogy feltámadjon. A legszebb eszmék, a legnemesebb törekvések sorsa ma is a keresztrefeszités, de ha azok fegyelmezett lelkekben gyökereznek, én hiszek diadalukban s ha száz halál vicsorítja is felém fogait, én j rendületlen hittel kiáltok: Feltámadunk! Veszprémy Sándor. Kivándorlás Amerikába. (b. b.) Ha figyelemmel kisérjük a kivándorlók számát, megdöbbenve kell konstatálnunk, hogy most már az országnak ne ncsak magyarok által lakott vidékeiről vándorolnak ki mind nagyobb és nagyobb arányban, hanem vidékünkről is — ahol eddig a kivándorlás úgyszólván semmi vagy legalább is nagyon csekély volt. Most már napról-napra, hónapról- hónapra mind többen vannak, kik útlevelet váltanak — és kivándorolnak. Úgy látszik, hogy ez a jelszó a nép között: el Magyarországból. Idehaza munkát nem lehet kapni, hát kivándorolnak idegenbe. Nem tudom, annak tulajdonitsam-e a járásunkban mindinkább növekvő kivándorlás okát, hogy tényleg nem tudna megélni a nép munkája után vagy csupán azért, hogy könnyebbnek gondolja-e a vagyonszerzés módját Amerikában, mint hazájában, de tény az, hogy azon idő óta, mióta az útlevelek megszerzése meg- könnyittetett, a kivándorlás kimondhatatlanul nagy arányokat öltött járásunkban is. Kissé szomorít alapja van ennek a nagyarányú és mindjobban elharapódzó kivándorlásnak. Ha igy haladunk tovább is, mi is oda jutunk, mint vármegyénk már több községe, hogy alig lehet munkaképes férfiút találni az egész községben. Vagy csakugyan olyan elviselhetetlen állapotok uralkodnának már nálunk, hogy kénytelen a szegény ember felszedni sátorfáját, családját itthol hagyni és egy uj hazát keresni? Megengedem, hogy a sok közül ilyen is akad, de a legtöbbjét szerintem a szép remény, a hiú ábránd, a csalfa vágy hajtja, űzi, kergeti. Kivándorlási inger szállja meg az embereket s ez oly erős és hatalmas, hogy senki és semmi sem tántoríthatja el őket szándékuktól. Meggyőződtem arról is, hogy vidékünkön a legtöbb kivándorlónak nem volt meg az odautazáshoz szükségeltető 300 koronája sem, megterhelte kis ingatlanát, kölcsönt vett rá, ingóságait pénzzé tette, hogy megszerezze az útiköltséget és elutazott a bizonytalanságba, az általa vélt Eldorádóba, Amerikába. Hogy sok idehaza a kenyérnélküli ember, azt jól tudom, de én nem tulajdonítom ezen körülményt egészben annak, hogy nem kap munkát az illető idehaza, mert igenis számtalan esetet tudok, hogy a mi népünk, ha van egy-két napra miből élnie, nem szívesen megy munkába vagy i ha már megy,, ilyenkor azt ugyancsak jói meg kell fizeteí. Tehát nem azon akadunk meg, hogy azok vándorolnak ki és próbálnak szerencsét, akik legnagyobb igyekezetük dacára nem képesek annyit keresni otthol, ■ hogy abból családjukat fenntarthassák és más kötelezettségüket teljesíthessék, elvégre az épkézlabu ember, a dolgos, munkakedvelő és tisztességes polgár csak nem fog koldustarisznyát a nyakába akasztani, hogy azutáni alamizsnát kéregessen családja részére. Ezzel ellenkezik I természete, jelleme és önérzete. Inkább ' nyomorog, éhezik, fázik s ha már sehogy- sem tud boldogulni idehaza — munkát keres idegenben. Egy hasonló esetről meg is győződtünk; amikor a kivándorolni szándékozót tervéről lebeszélni igyekeztek — majdnem sírva fakadt, hogy nehezen és fájó szívvel hagyja itt nejét, gyermekeit és hazáját, de anyagi viszonyai kényszerítik erre és i más megoldási módot nem talál. Ilyen kivándorlón már nem csodálkozunk. Szomorúnak elég szomorú, hogy népünknek nem tudunk elegendő és tisztességes kenyeret adni, de nem gátolhatjuk meg abban, hogy boldogulásuk útját ott keressék, a hol föltalálni vélik. De azután más elbírálás ala tartozik, ha olyanok hagyják el szülőföldjüket, akik szerényen itthol is megélhetnének. Csakhogy mint már említettük, a ki- vándorlási inger szállja meg az embereket, mely hova tovább mániává fajul. Azt hiszik ugyanis, hogy idehaza elúszik a kis vagyonuk is, amijök van, ennek elejét veendő, időelőtt pénzzé teszik mindenüket s elvitorláznak Amerikába, hol nemcsak hogy biztosíthatják egzisztenciájukat, hanem még megduplázódhatik vagyonuk. E rögeszmével szemben azután szetes mindez viharedzett és tekintélyes kort sejteni engedő állapotban. E szobában tanyázott hősünk a rozsdás revolver egy nagy keresztespók hálójának árnyékában hű barátja a rozsdás szeg társaságában. II. Volt még egy régisége a háznak és az volt maga a derék háziúr. Ama dicső ősök ivadékainak vallotta magát, kik állítólag ^száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren. Őseiről homályos és eltérő adatok maradtak reánk és reá. Állítása szerint nagyatyja Kosciuszkónak volt háziorvosa, más verzió szerint azonban nyulbőrt árult és Galicia népes íalvait hangzatos tilinkó szóval járta be. Atyja Tarnopol- ban született, nem ugyan palotában, mint ezt Braun ur kellemes reminiscenciái közepette mesélgetni szokta, hanem egy városvégi csapszékben, „a vörös ökörben“ látta meg a fényes kéngyertya világát. Atyját nem ütötte le a hajókötél, vízbe nem fuladt, mert attól egész életében irtózott, hanem rablógyilkosság miatt elitélve, életíogytáig csendes magányban töltötte napjait. Sírjára a kegyelet nem állított emlékkövet, de tagadhatatlan, hogy állam- költségéh temették el. Anyja Szráli Rebeka urhólgy egy tudományos, de vendégszerető rabbi iránt meleg rokonszenvvel viseltetvén, amit az öreg Braun észrevett és hitestársát elkergette. így került Rebeka hazánkba, Munkácsra, itt íürösztötték meg először az Illést és valószínűleg utoljára. Születése után sok babona forgott közszájon. Ringkopíné javas- asszony állítása szerint, a mikor a kis Illés megszületett, az udvaron egy bóbitás tyuk óriási kotkodácsolás közben kapargatni kezdett a szemétdombon, a miről az érdemes matróna azt sütötte ki, hogy a bóbitás a kis Illésnek sírját ásta meg. A jóslat nem vált be, a dacos Illés nem respektálta a sors ujjmutatását, életben maradt és ma már 98 tavaszt számlál. A gondos mama felsikoltott és megmentendő szeretett gyermekét, leölette a tyúkot. A tyuk szerencsétlenségre tréfli volt, mert egy szeget találtak a zúzájában. A tyúkot egy épen arra haladó üveges tótnak eladták, kinek pénze nem lévén, azt a bizonyos, Illés ur által családi ereklye gyanánt őrzött pipát adta érte. E körülmény magyarázza meg Illés ur túlságos szeretőiét e díszes ereklye iránt. A tréfli tyúkon nem volt áldás, mert a szegény tóttól egy cigány gyerek 5 fél perc múlva ellopta. A tót jogos tulajdonát védeni akarván feljelentette az esetet az úri széknél. Az ügy most a munkácsi kir. törvényszéknél van, hova Braun urnák, mint egyetlen élő szemtanúnak minden hónapban meg kell jelennie, mely alkalommal zajos nezet eltérések uralkodnak a bíróság és Illés ur között a napidij megállapítása miatt. Két hetes korában az egész hitközség jelenlétében az Illés nevet kapta. Őt ugyan nem ragadták fel az angyalok tüzes szekeren az égbe, hanem Prytandeumban hüsülő atyjának házi sapkája kitünően illett a fejére, miért is szerető anyja őt az Illés névvel tisztelte meg. Nem mellőzhetem el azt a sajnálatos balesetet, a mely megdöbbentette az ünneplők keblét. Ugyanis a kis Illés jobb szemét a meghatottságtól remegő rabbi vétkes ügyetlensége folytán elvesztette. E véletlen csak javára szolgált Illés urnák, részben azért, mert csak fél pápaszemre lévén szüksége, ezáltal sokat megtakarított, részben azért, mert hazáját csak hadmentességi díjjal védte, a mit azonban Braun ur ritka következetességgel elmulasztott megfizetni. Gyermekkora, mint a nagy férfiaknak általában homályba vész, csak 7 éves koráról tudunk annyit, hogy beteges anyjának nehezen megtakarított, filléreit gondos őrizete alá véve, bucsuzás nélkül távozott és számos viszontagság után Pestre került. Itt „Esti Újság“ elárusitá- sával nem foglalkozott, azon egyszerű okból, mert még nem létezett, hanem mintegy elégtételül jövőbe látó félszemével, annál buzgóbban szedte azokat a rongyokat, melyekből az „Esti Újság“ előállítása a jövő vállaira nehezedett. További életéről nem szól a krónika, csak annyit tudunk, hogy 1850. február 29-én üzletet alapított, mely a mai kor igényeinek bélyegét homlokán ugyan nem hordta, de gazdája költséget és fáradtságot nem kímélő buzgalmainak mai vagyona lön eredménye. III. De nézzük meg a házi urat otthonában. Ott ül ládáján egy nagy könyvre hajolva. Alakja és ruházata egyszerű, de megnyerőnek még a kölcsönért hozzáforduló könnyelmű ifjúság se meri mondani. Feje búbjáról az idők újonnan letett vasfoga lerágfa ugyan azt a kis selyemsapkát, melyről nevét nyerte; de állatbarát természetét igazoló göndör fürtjét védőleg borítja be az a bársonykalap, melyet galíciai honfitársai ma is oly előszeretettel viselnek. A Bükkfa szén bármilyen nagy mennyiségben kapható Nagysomkuton Ecker Béninél.
