Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-12-23 / 51. szám
III. évfolyam 51-ik szám. Nagysomkut, 1906. december 23. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. _ I : Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér 388. fi. Egész évre ................................8 K Negyed évre .... 2 K _ , , , , D I} ---------------------------Fé l évre........................................4 „ Egy szám ára . . 20 fillér relelos szerkesztő: Barna Benő. MEOJELEN niNDEN VASARNAP. —* 1———imm—mm——i—na—e———■—" '~*-***--"*--1"-*TTrr-rTTl»CTMa'MMW>rM^-»ITr-aTtnMTlWiaMWWMBITyTir-WT¥11ir*fy>rTMr~TTTTBF*~-rTTnTrTr~T“*--""ffT*T*IWTlTTTnTTTni—»WTMHMrriWMnTnTT»rf,ll II»lllll TBnMM»MM>mnrgr«im«Íi«Tn«WTÍr«Íl»WWm»ÍMÍÍ Dicsőség Istennek ! Irta: Veszprémy Sándor. A Megváltó születésekor Betlehem virányai felett az angyalok ezt énekelték: „Dicsőség a magasságban Istennek; békesség a földön az embernek!“ E két gondolat okozati összefüggésben áll egymással. Az első az Isten joga; a második az ember érdeke, de ez csak úgy valósul meg, ha az előbbi teljesült. Az egész teremtett világban Isten gondolatának kell érvényesülnie és ez az: hogy megdicsőüljön az ő teremtményeiben. A hol érvényre jut Isten akarata, ott mindenütt szépség, élet, nyugalom és béke ömlik el; a hol az nincs meg, ott a sorvadás, zűrzavar, nyugtalanság és halál üt tanyát. Nézzétek a mindenség óriási constructióját. Mennyi harmónia, minő célszerűség, fölséges nyugalom, isteni béke, tündéri szépség mindenütt a mérhetetlen űrben úszó glóbusoktól kezdve a bokor tövében nyíló ibolyáig. Miért hiányzik ez a harmónia ez a béke egyedül a teremtés koronájában, az emberben ? Megnyugvás után sóvárgó lelke miért háborog, mint a tenger hulláma, melyet a vihar felkavar? Mert szabad akaratán megtörik Isten gondolata: nem nem tudnak kialakulni benne az ő tervei. — Istennek minden alkotása szép, minden müve a mester jegyét viseli homlokán. Legszebb, legcsodásabb azonban az emberi lélek. De ezt a lelket elcsititja maga az ember. Minden engedetlenség megkötözi szárnyait, minden hitetlenség ködfátyolt borit látókörére. A kételkedés megbénítja energiáját, a szenvedély rabszolgává teszi, minden bűn újabb fekélylyel mérgezi meg s a helyett, hogy átengedné magán Isten szeretetének éltető, derűs sugárza- tát, eltorzult, ábrázattal imbolyogva vánszorog az élet göröngyös utain', mint egy inaszakadt. A mi igaz az egyesekről, ugyanaz áll a társadalomról is. A mai kor társadalmának lelki élete ugyanezeket a kórtüneteket tárja elénk. Valami nyugtalan, lázadó, önző, boszuálló szellem uralkodik felette. A régi, gondtalan, vidám, kedélyvilágot valami mormogó, elégedetlen, szomorú hang váltotta fel, mely úgy viszonylik az előbbibe, mint a sercegő mécsvilág a mosolygó májusi napsugárhoz. Nagyképűsködéssel merülünk a tudományokba és nincs semmi rendszerünk. Kapkodásból élünk. Büszkén hivatkozunk művészetünkre és nem tudunk örülni többé a természet csodaszép képeinek. ízlésünk bizar és émelygős. Villám hordozza gondolatainkat, puha kényelem tárja karjait felénk — és idegesek vagyunk. „Az ember tragédiájáéban van egy megrázó jelenet. A zsarnok trónján ül. Hízelgő szolgák lesik parancsait. Minden parancsszóra a messze távolból ez elnyomott, rabszolga nép kínos, fájdalmas sóhaja felel. Ez a kínos fájdalmas sóhaj képezi ma is az emberiség alaphangját, csakhogy ez sokkal általánosabb és a A „KÖVÁRYIDÉK“ TÁRCÁJA. Valakinek. Nincs mért élnem e világon . . . Ez lett az én imádságom ! Hiú ábránd, tört remények, Közöttetek minek éljek? Itt a kétség, ott meg bánat, Mindig sírok én utánad! Zokogásom nem hallgatja Erező szív, s nem oszlatja. Csodálod, ha e világon Az lett már az imádságom? Hisz ábránd, tört remények, Közöttetek minek éljek? Ez lett már az imádságom . . . Nincs éjjelem, nincs nappalom . . . Osszeaszott csontkezével S rajta vérengző körmével Tép a kétség, tép a bánat . . . Meg is halok én utánad! Ha meghalok, ne is sajnálj, S mégis, hogyha szived talán Egy perezre is értem fájna Zokogásban más is látna, Mondd meg neki: „e világon Nekem is volt boldogságom.“ Mondd meg neki: „e világon Te voltál a boldogságom!“ Simon József. Jánoska karácsonya. A városra korán ráfeküdt az est. Sötét volt a föld, sötét volt az ég. Kegyetlen hideg szél száguldott végig a néptelen utcákon, mely megrázogatta a gondosan becsukott ablakot, majd végig süvített a házak tetőzetén, beleharsogott a kéményekbe és hirtelen lecsen- desült, hogy aztán annál erőteljesebben törjön ki. Valamelyes kis fény egy-egy kávéház széles, nagy ablaktáblái mögül szűrődött ki a ködös szürke utcákra, melyek során csak elelvétve lehetett siető ember alakot látni. Kinek szülője, hitvese, testvére vagy jóbarátja volt, az annak körében töltötte az estét, az emberszeretet legbájosabb ünnepét, szent karácsony estéjét. Oh, hányán vannak kiknek nem adatott meg az a boldogság és elhagyottan, árván ünnepük a Megváltó megszületése nagy napját. A sivár utcák során egy rosszul öltözött asszony, szinte futott, mellette még inkább, mögötte hasonlókép hiányosan ruházkodott kis fiúcska szaladt. Nyilván a dermesztő hideg kergette őket, mely át és átjárta vékony és gyér ruházatukat. Az asszony mintegy öntudatlanul törtetett előre, mintegy megfeledkezvén a gyermekről, ki mindinkább elmaradozott tőle. — Anyukám, édes Anyukám! — kiáltott a fiúcska az asszony után, ki erre megállóit. — Mit akarsz Jancsikám? — Én már nem bírom tovább a szaladást, oly fáradt vagyok és úgy fázom . . . — Szegény kicsi fiam te — szólt az anya és egy könny csillant meg szemében — nem tudok rajtad segíteni; jó meleg ruhába nem bujtathatlak, vinni szeretnélek, de magam is oly gyenge és törődött vagyok. A jó emberekre — mert hát vannak ilyenek is — nem akarok támaszkodni, mert a koldulás nem kenyerem. A kis íiu, ki nem lehetett több négy eszI Dirlakli An?kaphatók kedvező részletfizetésre Vertheimer Lipót-nál IXgJÖDO VdíTUgepeii Szatmár Kazinczy-utca 17. (A zárdával szembe). ÁrjegyzóKet ingyen toérmentve ls-üldőn. toárKlnels.. ________
