Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1906-10-14 / 41. szám

1906. október 14.

KŐVÁRVIDÉK

3

szolja boldogtalanságát nap-nap után?! Es miért? Legtöbbször azért, mert sem a világot, sem embertársait nem ismeri.

Kétségtelen, hogy világ- és ember- ismeret világítják be azt az utat, a melyen e földön haladnunk kell; ezek adják kezünkbe az önfentartásnak, a boldogulásnak azon eszközeit, fegyvereit, melyek nélkül csakugyan folytonosan beleütközünk a világ folyásába s e lehető paradicsomból siralomvölgyet csinálunk. A legtöbb baj, keserűség, fájdalom, szenvedés: csalódásnak eredménye. Mást képzeltünk, mást vártunk, mint a mi következett. Ez annyit jelent, hogy a mi lelkünk világa és a való világ között nagy különbség van. Pedig helyes Ítélet, gondolat csak úgy támad, ha a mi képzeteink a külső, való világ rendjének és viszonyainak teljesen megfelelnek; a helytelen gondolat tehát nem más, mint olyan hiányos Ítélet, melyből a szükséges tapasztalati elem hiányzik. Már Mill Stuart, a legnagyobb angol logikus is konstalálta, hogy csalódásaink legnagyobb része onnan származik, hogy azt' hiszszük, hogy a világ mindenben olyan, a minőnek mi azt képzeljük, „hogy, úgymond, a természetben a tárgyaknak ugyanaz a rendje van, mint róluk alkotott képzeleteinknek.“

Ebből az következik, hogy ha mi a világot és az embereket jobban fogjuk ismerni, nem fogunk törekedni olyanok után, a mik adott körülményeink között ki nem vihetők; keresni fogjuk a boldogságot és megelégedést ott, a hol az az adott körülmények között feltalálható; a bírható jót nem adjuk el álompénzen a lehető jobbért s a jól megválasztott emberekben segítő társakat, barátokat fogunk találni és nem ellenségeket.

Hogy az embereket megismerhessük, lélektani ismeretekre, hogy értékük szerint becsülni tudjuk, bizonyos philosophaiai világnézetre, ezen alapuló szempontra,

amennyire lehetett, kerültek. Százszor is elakartam tőle válni, de nem tehettem, mert szeretett. Csak úgy tudtam belőle valamit kivasalni ha válópörrel fenyegettem. Olyankor kétségbeesett, sirt s mikor egy-egy kalapot kellett vennie, hetekig buskomor volt utána. Bele is bolondult. Az őrültek házában halt meg. Az volt az üldözési mániája, hogy a koldusok az utcasarkon pénzt kérnek tőle. Pedig gazdag volt, s még sokkal gazdagabb lehetett volna, ha mértéktelen fukarságával tönkre nem teszi birtokát. Az ekevasra is sajnálta a pénzt s ha lehetett nem fogadott napszámosokat, hogy ne kelljen őket fizetni.

A báróné arca egészen átpirult, mikor ezeket a szomorú emlékeket felsorolta. Felkelt s néhányszor fel- s alá járt a verendán. A halántékát szoritotta össze a két kezével. Ismét hozzám jött.

— Látja igy töltöttem életem javát. Mint Medeánszky bároné a legboldogtalanabb asszony voltam a világon. Nem akarom ezt a nevet halálom után viselni. Érti? Azért csináltattam a sirkövet a leánynevemmel.

Kis szünet után folytatta:

— Nem tudom, illik-e ez, de én érzem, hogy jogom van hozzá. Felsóhajtott.

— Ahhoz, hogy máskép kárpótoljam magamat nem vagyok elég fiatal. Kár . . . Szívesen megtenném. Nem zseniroznám magamat még egyszer férjhez menni . . . Egy csepet sem . . .

A napi hírek között olvastam hogy özvegy Medeánszky Kázmérné, született Véghes Katalin Nagy Bálint törvényszéki bírónak örök hűséget esküdött.

Lecsaptam az újságot és felvetettem a kérdést:

— Mi lesz a sírkővel?

Luciái.

illetőleg mértékegységre van szükségünk. Bármily mérés, becslés csak bizonyos mértékegység, mérő eszköz mellett lehetséges. Az a mérték, melylyel a nagy világ, a közfelfogás mérni szokott, itt nem alkalmazható. Hiszen ha minden ember más szempontból indul ki, más mértékkel mér, hogy kapjunk egyöntetű eljárást, igazságos ítéletet? Az egyik az észnek, másik a személyes bátorságnak, harmadik a hatalomnak, negyedik pénznek, művészetnek, tudománynak, erénynek, a közművelődésnek, közvagyonosodásnak hódol s az emberi nagyság pálmáját ezek képviselőinek adja; a legtöbb, fájdalom, mindig mások után indul. Még a történelem is sok zsarnokot vesz körül glóriával s nagyoknak nevezi azokat, kik az emberek tömeges lemészárlásában tüntették ki magokat.

Az lesz tehát most a kérdés, hol keressük e mértékegységet, a megbirálás legigazságosabb szempontját? Nem másban, mint az emberek céljában, rendeltetésében. Az emberek célja nem más mint hogy boldogulni s lehetőleg másokat is boldogítani. A világ kezdetétől minden nagy gondolkodó azt hirdette s azt kénytelen minden józaneszü ember hirdetni és vallani ma is, hogy az ember, mint társas lény, mások, jogainak és saját vágyainak sérelme nélkül csak úgy boldogul s képes lehetőleg másokat is boldogítani, ha azon társadalomnak, a melyben él, törvényeit, szokásait, intézményeit respectálva, tisztelve, a közboldoguláson fárad.

Ez az ut nem más, mint az erény útja. Ha eltekintve minden vallástól, minden törvénytől, a világtörténelem tanulságaitól s az életet, mint egy megoldandó számtani feladványt vizsgálva, pusztán észokokkal, tehát tiszta logikával is oda kellene jutnunk, hogy az az élet boldogítja az egyént és a közt legjobban, melyet emberi szóval erényesnek nevezünk.

Az erényes ember lesz téhát mérték- egységünk. Minél több erény egyesül valakiben és minél nagyobb körben járul valaki a köznek boldogulásához, annál jobb, annál nagyobb. A jó ember lesz tehát az a mintakép, melyhez embertársainkat viszonyítani fogjuk. Régen megmondták már, hogy tehetség, lángész van és volt elég, de a világnak valóban jó embereit szinte az ujjainkon számlálhatjuk meg. Kérdjük tehát most, hogy lehet a jó embereket felismerni?

Vannak természettől fogva és vannak műveltségüknél fogva jó emberek és viszont vannak természetüknél fogva nem jó és műveletlenségüknél fogva nem jó emberek. A midőn azt mondottuk: „természetüknél fogva“, ez alatt a testszervezetnek, idegrendszernek, szóval a testi egészségnek állapotát értettük. Mert nem szabad elfelednünk, hogy az egészséges idegrendszer és testszervezet másképen reagál a physikai és erkölcsi élet tényeire, mint a nem egészséges szervezet. Ugyanaz a physikai tény, pl. a simogatás kellemes az egészséges karnak, fájdalmas az olyannak, melyen kelés van. Ugyanaz a tény egyszer örömet szerez nekünk, máskor boszant.

Az emberek rendszerint csak ott látnak bajt, hol a betegség nyilvánvaló, a fájdalom érezhető. De hány lappangó baj van, a melyről nem is tudjuk, hogy hol székel, mert nem fáj és épen csak

abban nyilvánul, hogy semmivel sem vagyunk megelégedve, szinte oknélkül leszünk kedvetlenek, ingerültek. Nem fáj semmi, az élet fáj csak. Ezt a láthatatlan hatalmat, ezt a befolyást hangulatnak is nevezik.

Az ember hangulata nagyon megbízható mutatója egészségünk állapotának. Olyan az ember lelke sok tekintetben, mint a fényképész lencséje; a milyen képeket vetítenek bele, olyanokat mutat; de legyen bármily baja a lencsének, vagy annak a lemeznek, a melyre a kép esik, már más alakú, más színezetű képet kapunk. A képre rá lehet ugyan ismerni, de milyen más a színezete, hangulata, kifejezése. Ezen lencsének és lemeznek a szerepét a mi testünkben az idegrendszer, a vér, gyomor, máj, vese stb. tölti be.

Ha péld. az ideg nincs jól táplálva, már tulingerlékeny, rosszul vezet, hamisan mutat; ha a vér nem tiszta, nem jól táplálja az agysejteket, a rendes eszme- társitás, tehát az itélethozás megbénul; ha a gyomorban, a vesében, a vérkeringésben van a baj, az ismét visszahat az idegrendszerre, az agy velőre, a hangulatra. Egy szóval a nem normális egészségű ember olyan, mint a hibás szerkezetű photographus-készülék, rosszul ^ mutat, hamisan színez, hangulatot másít. És ez a hasonlat valamivel több a hasonlatnál. Nem photographus-készülék az ember szeme? Nem maradnak meg bennünk a külvilág képei? jls a mint a hamis képet a photographus javítani tudja, úgy corri- gálja meg képzeteinket a nevelés, a műveltség.

Az az ember tehát, a kinek az ideg- rendszerében, gyomrában, beleiben, vérkeringésében valami rendellenség van (habár erről igen soknak tudomása sincs), a kinek a vére chemiai összetételében nem normális, tehát nem tiszta, az már ezen alkotásánál, tehát természeténél fogva is másképen viselkedik a külvilággal szemben; az ily ember rendszerint elégü- letlen, barátságtalan, a társaságot inkább kerüli, mint keresi; szigorú kritikus, haragra, boszura hajlandó, igen ingerlékeny és apprehensiv és mindenütt inkább a rosszat látja, mint a jót. De miként a photographus javítani tudja a nem tiszta képeket, úgy javítja a jó nevelés, az igazi műveltség azt, a mit a hangulat megront. Szerencse az és áldás az illetőre és másokra, ha erre a correcturára meg van tanítva, azaz, ha esze, philosophiája, vallása, erkölcsi nézetei megjavítják a rosszul színezett képeket. Es fájdalom, néha ez a correctura sem segít. Erősiti állításunkat Anglia legkitűnőbb elmeorvosa, a hires Maudsley, a midőn egyik munkájában*) ezeket mondja: „Ha epe van valamely embernek a vérében, ez jövőjét a legkomorabb színben tüntetheti elő. Semmi philosophia meg nem változtatja azon idegelemek állapotát, melyet a tisztátalan vér idézett elő és a mely egyúttal alapja kellemetlen érzeteinek és kínzó képzeteinek.“ Pedig mily gyorsan dob követ a nagyvilág az olyan emberre, a kit ez a láthatatlan hatalom megfoszt egy időre, egy-egy pillanatra józan eszétől s az indulat és szenvedély szárnyain olyan tettekre sarkall, melyeket később maga is helyteleníteni, kárhoztatni kénytelen.

*) „Die Physiologie u. Pathologie der Seele.“ Maudsley. London. (Folyt, köv.)