Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-11-26 / 48. szám
2 1905. november 26. Be kell azonban ismernünk, hogy más tekintetben nagyon hátra vagyunk még. Hozzánk nemcsak újságírók jönnek külföldről, de jönnek építészek, mérnökök, szobrászok, festők, mindmegannyian tanulmányozni akarják a mi előrehaladottságunkat, természetesen mindegyik a maga szakmáját. A legnagyobb része el van ezeknek ragadtatva, mert ázsiai állapotok helyett, a civilizáció és műveltség legfokozottabb előhaladását látják. De jönnek azután szaktanférfiak is, a kik szakiskoláink iránt érdeklődnek. Ezeknek a véleményét nem hallottam ugyan s mások sem halhatták, mert hiszen puszta udvariasságból a szemünkbe mindenesetre dicsérni fognak bennünket, de azt hiszem, hogy szakoktatás tekintetében a külföld bármely civilizált országa jobban produkálhatja magát, mint mi. Csak a kereskedelmi szakiskolákról akarok szólani. Nálunk elméleti alapon megy az oktatás; a külföldön főleg a gyakorlati oktatásra fektetik a fősulyt. E sorok írójának alkalma volt egy a külföldön tanulmányúton járt barátjával. beszélgetni, a ki többek között a következőket mondotta: „Egy németországi kis mezővároskában jártam. Megismerkedtem az ottani kereskedelmi iskola helyettes igazgatójával, Meghívott az intézetbe, hogy nézzem végig az előadásokat. Örömmel fogadtam a meghívást, mert hiszen czélom volt, minél többet látni és tanulni. Egy hatalmas négyemeletes épületben volt az intézet. Tanárismerősöm bemutatott tanártársainak, azután karonfogott s mentünk az előadásokra. Felmentünk az első emeletre. Beléptünk egy terembe, mely egy valóságos bolthoz hasonlított. Volt abban rőfös, fűszer, vas, bádog, rövidáru stb. Az intézet növendékeinek egyrésze a segédszemélyzeti teendőket látta el. Az egyik tanár volt a főnök, mellette egy kényelmes irodahelyiségben ugyancsak növendékekből álló irodai segédszemélyzet volt: könyvelő, levelező stb. A vásárló közönség is növendékekből állott, így azután el lehet sajátítani az áruismeretet. Mentünk tovább . . . Egy terem ajtaja fölött ennek cim- tábláján olvastam: Általános élet, járadék és elemi biztositó részvénytársaság.“ Ide is beléptünk. íróasztalok, hatalmas üzleti könyvekről láttam, hogy itt a biztosítási szakmát tanulják gyakorlatilag a növendékek. Minden íróasztal mellett szintén növendékekből álló segédszemélyzet volt egy tanár főnöksége alatt: titkár, főkönyvelő, segédkönyvelők, levelező, számfejtő stb. Innen kilépve a bankba mentünk és igy tovább. Elragadtatva néztem mindent végig. Az igazgatóhelyettes még megmagyarázta, hogy a növendékek minden két hétben fel lesznek cserélve más szakmához, hogy minden űzletágazatot megismerjenek. Ezt nevezem azután szakoktatásnak. S ez az, a mi nálunk a szakoktatás terén még nincsen meg. Innen van az, hogy a mi növendékeink, mikor a középkereskedelmi iskolákból kikerülnek, újból kezdhetik a tanulást az élet iskolájában, a gyakorlati iskolában, holott ezt másutt a tulajdonképeni iskolai években sajátítja el a fiatalság. No de a mi késik, nem múlik. Mindent pótolni lehet!“ KOVARVIDEK I Élőfa a népek hitregéiben. — Irta: Csávolszky Mihály. — (Folytatás.) Érdekes Vaillan marsai levele 1883-ban Gaudischaud botanikushoz. Algírban — úgymond - 1838. szeptember és október hónapjaiban cölöpöknek való vastag paratölgyeket vágatván ki, elámultunk, sőt megrémültünk, midőn a belökig hatolt árkász fejsze nyomában erős, keserves, emberi hanghoz annyira hasonló nyögéseket hallottunk, hogy katona szivünk is egészen megdöbbent. Sebzett fáinkból egyúttal vöröses, gázhólyagokkal vegyes nedvesség fakadt és ömlött kifelé erősen mindaddig, mig a nyögések hallatszottak. Afrikai életem emez eseményt juttatja eszembe, mit a „Megszabadított Jeruzsálemében olvastam. A keresztesek elbűvölt fákat kezdtek kivágni, melyek nimfákat és boszorkányokat rejtegettek. Rémülten hátráltak meg a vitézek, a mint a keserves jajgatást hallották. Ha a XIX. század helyett a XlII-dikba lettünk volna Algériában s ha valaki az akkori idők babonájával mondja vala, hogy a hallott jajgatás emberi nyöszörgés és a fákba zárt boszorkányoktól származik, a vöröses nedvesség pedig azok vére, — cölöpjeink nem lettek volna kész soha. Az olajfa Minerva (Pallas Athene) isten- asszonyé, a fenyő Poseidoné, a szőlőtő Ba- chusé, a tölgy Zeusé, a fügefa Panés Priapusé, a delosi szent pálmának mithosi az eredete. A somfa Mars hadistené; Odin a tölgyet, Thor a berkenyefát, Iduna az alma termőfáját kedvelte ; a hárs mindig a községek közepén kap helyet a szlávoknál ősi hitregei vonatkozással, melynek az emléke már végkép elmosódott. Grabovszky szerint a délszigetek maláj népe Maanján mellett egy 40 méter magas fát Nanju vagy Nanró-nak, a dörgés szellemének szentel és minden aratás után áldozatot tesz alatta. Plútón fája a Cyprus volt és gyászjelvény egyúttal a régiek szemében ; talán azért, hogy elhal, ha egyszer megnyesik. (De ma már ha megnyesik, akkor sem hal el.) A sírok fölé ültetett cyprusról azt mondja a mohamedán, hogy a mely halottnak egyenes növésű a sirfája, egyenest jut az a mohamed paradicsomába, a kié görbén csavarodik, csak hosszas kitérők után jöhet oda. Szebb is a temetőben az ég felé törő Cyprus, mint a lomposan lecsüngő szomorú fűz, mely szinte könnyekkel tele sirt zsebkendőhöz hasonlít. A heliopoliszi vad fügefáról (Ficus syco- mozus) az a jámbor legenda terjedt el, hogy a szent Szűz és József Egyptomba való menekvésük alkalmával a kis Jézussal annak hűs árhőse. Elfog menni, de vissza jön érte. Az a darab papiros, melyet valóságos gyöngédséggel cirógattak mindketten, záloga és talizmánja álmodott boldogságuknak. Ez a pajzs, melylyel a hős előre fog törtetni; előre, előre föl az első sorba s akkor még a keményszívű papának is meg kell hódolnia előtte. Igen, méltó lesz az ő nevére s el fogja feledtetni, hogy csak egy szegény városi Írnoknak a fia. Szerettem volna megkérdezni, attól a kipirult, szép asszonytól ott az asztalion, emlékszik-e még erre nagyságos asszonyom? De minek kérdezzem. Elárulta a pirulása is, elárulta a férje mogorvasága is, hogy ők is emlékeznek. Tán még azt is tudják, hogy hoválett az a bolondos gyerek. Bizonyosan tudják ők, hogy az ma nem jöhet ide, különben ők maradtak volna el. Becsület szóval fogadtuk ugyan, hogy tiz év múlva együtt üljük meg az érettségi jubileumát, de hát az csak olyan gyerekbecsület, a mi talán nem is kötelez. Földhorták az ételt, megeredt a koccintás, a poharazás. Felköszöntőnek sem voltunk hijján. Mindenki ki akart tenni magáért. Ittunk boldog, boldogtalan egészségére. Közben meg felújítottuk a régi, jó idők emlékeit, a diák csínyeket, elmeséltük a tiz esztendő élményeit, kalandjait, viszontagságait. így került Juhász Dani megint szóba. A^ prókátor kollégája tudott róla egyet- mást. Ok tovább is együtt tanultak. Dani is jogot végzett. — Nagy esze volt a gyereknek, mesélte elgondolkozva — valóságos zseni. Nem volt párja az egyetemen. A tanárok szinte rajongtak érte. De mégis ostoba volt, nem tudott élni, ginért higyjétek el, ez a legnagyobb művészet. Élni tudni, igen élni tudni. Elhallgatott egy pillanatra, de a tót doktor nagyon kiváncsi volt. Mi lett hát belőle ? — Hogy mi lett belőle? — folytatta a prókátor — hát mi lett volna? Elzüllött s aztán elment Indiába. — No akkor mégis csak tizenhármán maradtunk, vélekedett a káplán, a ki még mindig azt hitte, hogy meg fog jönni; csak késik egy kicsit, mint ma tiz éve. Az ügyvéd folytatta elbeszélését, mintha nem is hallotta volna a pap közbeszólását. — Igen gyerekek, elzüllött az istenadta. Kár érte, roppant kár! Képviselő, főispán, miniszter lennék az eszével! — De hát miért züllött el ? — kérdé a kiváncsi doktor. — Mondtam már, hogy nem tudott élni. — Bizonyosan sokat ivott ? — Nem ivott az annyit sem, mint a veréb, de szerelmes volt vagy mi a manó ! Az asztalfőn ülők szint cseréltek. A szőke hajú asszony fehér lett, a sápadt képű férfi pedig olyan piros, mint a . . . Ezt is csak én láttam, a többi mind a prókátorra bámult. — Nem ivott. Dehogy ivott! Bár ivott volna! A ki inni tud, nem tudja úgy falni a holdat. — Alighanem valami gróf kisasszonyba bolondult, ugy-e? — tudakozódott Banovits, a doktor. — Azt már nem tudom megmondani, nem említette a nevét soha, pedig jó barátok voltunk mindig. Sokáig együtt is laktunk. Csak annyit tudok, hogy gazdag és előkelő famíliából való volt. Soha még levelet se váltottak. De mikor végeztünk s kitüntetéssel rakta le a doktorátust, felült a vonatra s elment kérőbe. Ezt se mondta el, magamtól jöttem rá. Másnap már otthon volt újra. Olyan volt mint a kisértet. Nem is sárga, hanem zöld. Alig tudott bevánszorogni az ajtón. Éppen csak annyi ereje volt, hogy diplomáját szétszaggathatta. Majd nem azt hittem, hogy megőrült. Hiába faggattam, nem adott ő felvilágositást semmiről, csak folyton azt morogta, hogy: a legmagasabb árban vásárol és vetnivaló búzát konkolyoznl ...... ■ illetve kitisztítás végett elvállal az ■■ „E lső Kövárvidéki EVIügözmalom és Olajgyár“ — ......- 3NT-A-C3-YSiC>3VLISLXTTOP<r. 1
