Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-09-17 / 38. szám
2 KO VAR VIDÉK 1905. szeptember 17. eredményes legyen, vagyis, hogy a tanfolyamra felveendő növendékek szorgalommal, buzgósággal és jó magaviselettel lássanak a tanuláshoz. A tanfolyam helyisége a megyeházépületben lesz, a megnyitás október 15-én vasárnap d. e. 11 órakor történik s a tanítás október 16-án hétfőn reggel 1/2 9 órakor veszi kezdetét. Hisszük és reméljük, hogy községünk lakossága ezen teljesen ingyenes tanfolyamot igyekezni fog felhasználni, hogy hozzátartozóikat ezen házi iparágban ki- képeztessék, és ezáltal egy újabb kenyér- kereseti forráshoz juthatnak. fi magyar nyelv tanítása. Az utóbbi időben erőteljes áramlás indult meg nálunk a közéletben a magyar nyelvnek az iskolában való tanításának intenzivebbé való tétele céljából. Erélyes hangú miniszteri rendeleteket intéztek a tanfelügyelőségekhez, az iskolafentartó egyházakhoz és községekhez s a törvény szigorát helyezték kilátásba azoknak, akik kötelességeiket a magyar nyelv tanítása körül elhanyagolják. Őszinte örömmel üdvözöljük ezeket a rendeleteket s az ezekben nyilvánuló erélyességet is. Mert szent meggyőződésünk az, hogy a magyar nyelv minél hatékonyabb tanítása az iskolában nemzeti létérdek. Ha azt akarjuk, hogy magyarnak maradjon az ezeréves haza, ha azt akarjuk, hogy be tudjuk tölteni itt a kelet kapujánál világhistóriai hivatásunkat s végül, ha azt akarjuk, hogy el ne nyeljen bennünket a körülövező germán és szláv néptenger: akkor tanítsunk magyarul olyképpen, hogy esztendőről esztendőre minél többen sajátítsák el az állam nyelvét. Erényesen kell cselekednünk ezen a téren. A jelenlegi válságos mozgalmas idők szinte fenyegetően intenek arra, hogy szaporítani, erősbiteni kell a magyarul tudó lakosságot, mert korántsem múltak el még tőlünk azok a veszedelmek és megpróbáltatások, melyek a múlt századokban fenyegették nemzeti és állami létünket, melyek ellen folyton harcban vagy legalább is résen kell lennünk. A história igazolja, hogy nemzetiségi ősöktől származó utódok, a kik magyarul tudtak s később ezt a nyelvet anyanyelvnek használták, mind jó magyar emberekké lettek, a kik éltek-haltak magyar hazájukért és magyar voltukért. Ez a szempont kell, hogy vezéreljen most is bennünket. Minél többen beszélnek magyarul, annál inkább szaporodik a hűséges honfiak száma. Körülbelül 19 millió lakosa van Magyarországnak, ezek közül csak 10 millió valja magat magyarnak, kilenc millió románnak, szerbnek, tótnak, szásznak tudja magát. Óriási magyarositási munka vár tehát még reánk és az utódokra. A munka oroszlánrészét természetesen a tanítóság végzi — ez rosszul honorált, lenézett, mellőzött intelligens osztály. A magyar állameszme erősbödése szempontjából a tanítóság helyzetének javítása kell hogy a legsürgősebben megoldandó feladatok közé tartozzék, e helyett azonban csak azt tapasztaljuk, hogy mostoha gyermeke a tanítók ügye á mi közügyeinknek. Holott kettős hivatása van a rósz helyzetben sínylődő tanítónak nálunk: az első maga a mesterség, a tanítás, a második a magyar nyelv és érzés terjesztése, fejlesztése, szóval a küzdelem a magyarság diadaláért. A nyugat művelt államaiban, ahol egészséges népek, rendezett közállapotok közepette élnek, nincsen szükség már a tanító e második hivatására — mégis ott sokkal több gond fordittatik reájuk. Pedig el kell ismernünk, hogy hivatása magaslatán áll a nemzeti eszme szempontjából a magyar tanítói kar. Szent István napján nagygyűlésre gyűlt össze Budapesten a magyar tanítóság szine-java s ez a tisztán hivatásának élő testület alig szentelt néhány negyed órát a maga súlyos anyagi helyzete megbeszélésének, a tanácskozás legnagyobb részét a magyar nyelv hatékonyabb tanításának módjai vették igénybe. Számtalan megkapó, emelkedett szellemű felszólalást hallottunk s mindegyikből érző szeretete az édes magyar hazának lángolt felénk. Nyugodtan bocsátja a magyar társadalom az ő gyermekeit ennek a tantestületnek rendelkezésére, meg vagyunk győződve arról, hogy magyar tannyelvű iskolákból jó magyarok kerülnek ki. Érdekes, hogy a tanítók nagygyűlésén az a nézet dominál, hogy a magyarság szempontjából föltétlenül szükséges az iskolák államosítása. S valóban ha radikális megoldást akarnak, nem marad egyéb hátra. De nekünk az iskolakérdésben számolnunk kell felekezetekkel és nemzetiségekkel, a melyek az ilyen radikális megoldást a mi jelenlegi speciális viszonyaink között lehetetlenné teszik. Azt azonban megkövetelhetjük és meg is tehetjük, hogy a nemzetiségi és felea gyermeknek állítólagos vagy tényleges rosz- szúlléte elmúlik. Ha a gyermek valamitől hirtelen megijed, az orrát szokták czuppantásszerü hang- és füttyből álló tremolázás kíséretében meghuzgálni. Praktikus értéke e müfogásnak abban áll, hogy az ijedtséget fájdalomérzés váltja fel; de a gyermek egyszersmind a tremolóra elbámul, a bámulat közben az orrfájdalom elmúlik és eközben elfeledi az ijedés okát. Ebmarás ellen a nép bölcsei annak az ebnek a szőréből ajánlanak a sebzett helyre, amelytől a marás eredt. Ekkép a legnagyobb fertőzési veszélynek van kitéve az illető. Szem- betegségeknél „kigyókövet“ rendelnek, amit a páciens felfűzve testén visel. Nyilalásnál mézzel kevert dohányt ragasztanak a fájó területre. Csúznál pedig „szunyogzsir,“ „medvezsir,“ in- nyujtózsir“ és furábbnál furább nevű zsírok jönnek alkalmazásba. De ki tudná mindazokat az ostobaságokat elősorolni, amiket adott esetben a szegény betegre rá- vagy belédiktálnak. Vámbéry Ármin, a világhírű, koronás fők által ünnepeltetett nyelvtudósunk gyermekkorában csípőizületi lob következtében az egyik lábára béna lett. Anyja, egy dunaszerdahelyi szegény zsidó asszony, egyik kuruzslótól a másikhoz vándorolt vele, azoktól remélve meg- gyógyittatását. „Küzdelmeim“ című, mostanában megjelent, rendkívül érdekes önéletírásában egy ilyen gyógyturnust az agg tudós a következőképen adja elő: „Még el sem felejtettük a rudnai orvosszer hiábavalóságát, mikor Nyitramegye Grób községéből hire kelt egy uj csodadoktornak. Ez éppen elég volt arra, hogy anyámnak tüstént a kezébe adja ismét a vándorbotot. Az orvosi tudomány csodatévő embere ezúttal nem volt pap, hanem közönséges Írástudatlan paraszt- ember. Falusi udvarházában találtuk a derék férfiút s mert Dunaszerdahely borának jó hírét hallotta, kész volt rögtön velünk tartani, hogy szüleim házánál vessen alá a kezelésnek. Kezelést mondok, de barbár módon kegyetlen és durva kezelés volt, a minőt jó érzésű ember az állaton se vitt volna végbe. Miután a lábamat öt napon át minden reggel egy ideig a forró gőz fölé tartották, hogy az inaim és porcogóim, mint a paraszt mondotta, meglágyuljanak, a hatodik napon végre eljött az ideje az orthopédia csodás műveletének. Anyámat elküldötték hazulról, engem pedig lefektettek és miután két markos cigány — ők voltak a segédorvosok — váltamnál és lábamnál fogva megragadott és keményen a földre szorított, a paraszt testének egész súlyával reámnehezedett szinte derékszögbe összezsugorodott beteg térdemre. Borzasztó roppanás következett ezután és én elájultam. Később, hogy magamhoz tértem, ott láttam térdelni az ágyam mellett siránkozó és kesergő anyámat, cirógatva és dajkálva engem; de a lábam egészen egyenesen feküdt két erős íakéreg közé szorítva és durva kötelékkel kör ülpólyálva. Ilyen gyógyítások estek Magyarországon az Úr 1836-ik esztendejében! Sajnos, van példa az effélére még ma is, de nem épen csak nálunk, hanem a műveltségére büszke Európa más országaiban is! Csak természetes, hogy nem lett semmi haszna az egész orvosi eljárásnak, mert mire a fakérget eltávolították és megint lábra állhattam, régi bajom visszatért és a mankót elő kellett vennem ismét.“ Igen, történnek még — nem is oly ritkán — ilyen és ehhez hasonló gyógyítások nálunk és széles e világon az Úr 1905-ik esztendejében is! Kine hallott volna például a Fazekas Dánielféle gyógyintézetről ? Nos, itt valóságos inquizi- torius elbánásban részesülnek az odasereglő emberek és Fazekas ur a markába nevet és palotákat építtet. Ki ne ismerné a ,,Pláten“-t ? Ez az irodalmi korcs-termék főképp az értelmiséget boldogítja vagyis bolonditja. Hány embert tesz és tett ez már hisztériássá! Hány ember állapítja meg e könyv után önmagán a legfantasztikusabb kórisméket! És beszélhet ott az orvos a leg- tndományosabb érvek erejével! Mit érez? Hiszen Pláten igy mondja, Pláten úgy mondja. Szomorúan érdekes az a mementó, amely engem egy plátenista volt betegemhez köt. Egy élete legszebb éveiben heveny tüdővészbe esett és súlyos bajában is humoros jóismerősöm volt az illető. — Meg fogok halni nemsokára — súgja egyszer felém a már csak fojtott hangon beszélni tudó. — Ezt is Pláten mondja? - kérdezem. — Nem, ezt én mondom — feleli. — Dehogy, dehogy - vigasztalom őt, egy fiatal feleség és két gyermek atyját. — Fogadjunk, doktor. — — Ugyan hát mibe no ? — Egy doboz ötös szivarba. — Gilt! — fele lém mosolyogva. Két-három hét múltán meghalt a szegény és én azóta nem egyszer tűnődöm azon, lesz-e valaha valahol alkalmam a fogadásbeli szivarokat átadni, mert még ha esetleg a paradicsomban is találkoznánk, kérdés, van-e ott - trafik? A Kneip-féle „vizgyógymódot“ szintén sokan tanulmányozzák. Van is benne sok érdekes és értékes is. De hogy e gyógymód is mindenféle bajok ellen tolja fel magát, egyszerűen nevetséges és közönséges kuruzslássá zsugorítja ROTHBÁRT JÓZSEF BOR- ÉS SZESZ-NAGYKERESKEDŐ SZATMÁRON, EÖTVÖS-ÜTCZfl (KORONA ÉPÜLET). Ajánl jó minőségű finomitottt szeszt a legolcsóbb napi áron; kitűnő gyümölcsitalokat, u. m.: szilva-, seprő-, törköly-, baraczk- és borovicska-pálinkákat; likőrökben: állásch, császárkörte, fodormenta, vanillia, rostopcsin, megyszesz, paprikaszesz és angolkeserü különlegességeket ; valamint mindennemű kül- és_ belföldi rumokat és különböző termővidékeken szüretelt és tisztán kezelt honi borokat. Áraim jutányosait. - Áruim liitünőols.. - Tesséls. prótaareucielést tenni. __________________________ÜT Czím: rtOTIIBÁB-T JÓZSEF, SZATMÁR.
