Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-07-16 / 29. szám
2 1905. julius hó 16. annak az a sok cigány, mely ellepi az egész piacteret s az összes kocsmákat. Máskor sem kifogástalan becsületes- ségü és szeplőtlen jellemű egyének ezek. A hétfői napon pedig és vásárokon egyáltalán — elemükben vannak. A szegény atyafi örül, hogy jó áron adott túl marháján, vagy vásárra hozott holmiján. De jaj! Alig fordul egyet-kettőt, ordítva szalad a csendőrséghez a szomorú panasszal, hogy: ellopták a pénzét. Ilyenek és ehhez hasonlók a piactéren. A kocsmákban pedig lopnak és verekednek. Olyan zajt csapnak, hogy no! A cigány apa verekszik becsülettel és kitartással, a cigánymama és a purdék pedig visítanak, ordítanak; ki-ki a maga módja szerint. A rendet és a csendet ezek szerint egyáltalán nem respektálják. Ellenben alaposan veszélyeztetik a zsebek közbiztonságát; sőt sokszor a - fejekét is, mert a verekedések nem egyszer véres kimenetelűek. Ezek a nem épen dicséretes állapotok, tehát a község és vásári közönség feltétlen érdeke indították a községi elöljáróságot arra, hogy felkérjék a főszolgabírót vásári napokon csendőr-őrjárat kirendelésére. Ez az őrjárat nem engedné, hogy vásár idején cigány a piactéren s a kocsmákban tartózkodjék. Nagyon, de nagyon kívánatos volna, hogy az erre vonatkozó rendeletet mielőbb kiadná a főszolgabíró. És ha ez is megvalósul, mindenki azt kell mondja, hogy a községi elöljáróság dicséretesen teljesiti — kötelességét. KOVAR VIDÉK R honi fürdők pártolása. Sajnos, nálunk olyasmiről is kell cikkezni, a mi másutt igen természetes. Mi különleges nemzet vagyunk. Nekünk minden jó, szép, kielégítő, a mi nem hazai, ellenben rossz, silány, haszon- vehetetlen, a mi Magyarország földjén létezik, készül, vagy árusittatik. Hasztalan volt megannyi ankét, szóban és írásban való hangoztatás stb., a honi ipar pártolás ügye megfeneklett az, az meg sem indult. Mindenki emlegette és mindenki, illetve a legtöbben a külföldi portékát vásárolták. így vagyunk fürdőinkkel is. A kiknek az ég jóvoltából megadatott, hogy a nyári szak néhány hetét üdülésre, pihenésre j fordíthatnak, lett légyenek egészségesek avagy betegek, jobbadán —- mellőzve a l hazai számtalan jobbnál-jobb, valóban gyógyhatású, erőt, üdeséget, egészséget adó és nyújtó világhírű fürdőket és az idegen fürdőket szerencséltetik meg látogatásaikkal. Nincs a világnak fürdőhelye, hol magyar embereket nem lehetne találni. Hencegésből, divatból, pöffeszkedésből, vagy a hires magyar gavallériának a külföldön való bemutatása céljából, vagy a jó ég tudja, hogy mi szándékból látogatják a magyarok a külföldi fürdőket. Nyilvánvalóan igy divatos s az egyik ismerős őszszel összekerül egy másik ösmerősével, az egyik lenéző pillantást vet a másikra, ha ez véletlenül valami magyar fürdő nevet emleget, a hol nyaralt, mig az előbbi nagy büszkén említi azt az idegen helyet, a hol ő üdült. Már pedig egy összegben nagy summa az, a mit honfitársaink nyaratszaka a külföldre cipelnek, a mely tekintélyes összeg valóban jól elkelne idehaza is s a mellett még talán üdítőbb hatással volnának az itteni fürdőhelyek a magyarokra, mint az idegenek. Elismert, tudott dolog, hogy a földnek | egy országa sincs, hol annyi és oly valóban gyógyerejü fürdőket találhatnánk mint idehaza nálunk. Nem kell tovább mennünk: itt van Garbonác. Rheumatikus fájdalmak ellen kitűnő hatású. És mégsem látogatják. Igaz, a berendezése nem kifogástalan. De hát lehet-e befektetni belé annyi tenger pénzt, amikor úgyis tudják, hogy - magyar inkább külföldre megy. Többet nem említek. Ezt is csak azért, mert itt van a mi vidékünkön. Van hazánkban sok, fényes berendezésű fürdő is. Azokat ií inkább a külföldiek keresik fel. Azok tudjak, milyen jó hatásúak. Csak a magyarok nem tudják ezt, vagy nem akarják tudni. És nem akarják tudni, hogy mily nagy szolgálatot tesznek a hazának, ha a tengernyi pénzt az országban költik el. Ez különben kötelessége is volna minden jobb érzésű I honpolgárnak, csakhogy kötelesség ide, kötelesség oda, még is csak a külföldre rándulnak. Ez a betegsége a magyarságnak, tudniillik a gavallér természet fenntartása, mely abban áll, hogy itthon a fogukhoz verik a garast, ha jótékonyságról, adakozásról, valami nemzeti ügy támogatásáról van szó, ellenben idegenben két marokkal is szórják a pént, hogy a külföld lássa, hogy a magyar különb bármely más nemzet fiánál. Jól tudjuk, hogy ezt a témát bármeddig is hanytorgatjuk majd, nem fogjuk észretériteni azokat, kik évről-évre csökönyösen és következetesen kizárólag külföldi fürdőhelyeket keresnek fel. Már pedig hasztalan bővelkedik egy ország minden szépben, jóban, hasznosban, ott, hol saját fiai nem támogatják mindazt, a mi hazai, az az ország csigalassúsággal fog haladni minden téren, ott hasztalan várnak gazdagodást, vagyono- sodást s következéskép, a nép, a nemzet igazi boldogulását és boldogságát. Most a nyaralási szezon ötletéből csak erre a rákfenére akartunk rámutatni de ez az egyik elég nagy baja az országnak, hogy nem árt, ha az érdekeltek meg szívlelik és meghozzák ezen áldozatot a hazának. kellett már integetni, elvégezte az uj legény magától a dolgát. Nem esett se kár, se hiba semmibe ! jobb keze lett az öregnek, a ki most már legalább hébe-hóba kipihenhette magát. Egy fél esztendő múlva már meg is értették egymást. Úgy ragadt a nyelvére a magyar szó, mint az ingére a liszt. Vasárnap reggelenként már magyar köszöntéssel nyújtotta át Eszternek az elmaradhatlan virágbokrétát s nemsokára már a templomban is az ő búgó hangja vezette a férfinép ájtatos énekét. A falubeli lányok sem néztek rá már olyan gőgösen, mint az első hetekben. Egyik sem adott volna már kosarat a kamasz muszkának! így csúfolták, mikor a faluba került. Nem is tudta ezt sokáig megbocsátani nekik mikor megértette. Mert hát mondhatnak-e ennél nagyobb csúfságot egy hontalan szegény lengyelnek? Később azonban ez is elfelejtődött s úgy összeszokott a legénységgel is, mintha együtt nőtt volna fel valamennyivel. Csak egyetlen *egy ellensége maradt a sokból, biró uram fia: Pintér Bálint, a ki folyton ott legyeskedett az Eszti lány mellett. Úgy beszélték a faluban, hogy az öregek már régen elvégezték egymás között, hogy egy pár lesz belőlük. Módos a legény is, módos a leány is, szemrevalók is mind a ketten, hát össze is illenek szépen. Nó meg aztán — legalább az volt a hire — szeretik is egymást. Pedig dehogy szerették! A lánynak már régen megvette a szivét a jövevény molnár legény, Bálintnak meg nem is annyira a lányra, mint inkább a vagyonára fájt a foga. És ez most veszedelemben forgott, mert csak a vak nem látta, hogy Esztike százszor jobban szíveli a lengyelt, mint a biró fiát. Dühösködött is emiatt*Bálint sokat s nem hagyta soha békességben a szelíd legényt, minduntalan belékötött. Csakhogy egyszer aztán a türelmes lengyel vándorló is megsokalta a dolgot, olyan busásan találta neki visszafizetni a sok adósságot, hogy két hétig nyomta utána az ágyat. Pedig Bálint a legerősebb suhanc hírében állott eddig a faluban. Ettől fogva már messziről kitért az utjából s csak háta megett vicsorgatta a fogát. — Megállj! te muszka! Más fegyverhez nyúlt ezután. Ha valahol előfoghatta Majoros uramat, telebeszélte a fejét, hogy minő ellenséget tart a házában. Meglopja az a sehonnai, ágról szakadt jobbról is balról. Az öreg molnár eleinte rá se hallgatott a rágalmakra s ha a biró uram is előhozakodott ezzel, vagy azzal a csúnya pletykával, megvédelmezte a legényét. Hanem egyszer csak másról is kezdtek suttogni a vén asszonyok a fülébe: — Hej Majoros uram, kutya van a kertben. Az a legény nem csak a lisztedet lopja, hanem a lányod ajkáról is rábolja a csókot! Erre már megvadult a jó öreg és szörnyű haragosan támadt rá az ő drága, egyetlen leányára: — Mi igaz ebből a sok beszédből ? Mi ? valid meg! Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. És a lánya még csak nem is tagadta. Szereti biz ő azt a szegény árvalegényt s nem is lesz ő soha más felesége csak azé az elhagyott vándorlóé. Sohasem látta még a falu olyan kikelt ábrázattal járni Majoros gazdát, mint ezen a napon. Szinte toporzékolt dühében. Hiába sirt-rit a lánya, kiadta az útját a legénynek. — Ha nem tetszik — rivalt rá a sirdogáló lányra — mehetsz utána te is. Le is ut, föl is ut. Úgyis elég szégyent hoztál már ősz fejemre. Egy ilyen rongy, ágról szakadt koldussal szűrni össze a levet? szégyeld magad te hitvány! . . . — Ne szidja jó uram — vágott közbe a legény — ártatlan ő mindenben. Én vagyok az oka az egésznek. Könnyebb szívvel megyek el, ha tudom, hogy megbocsát neki s hogy nem bűnhődik ő is miattam . . . Egy kicsit megcsillapodott erre Majoros uram, mert hát lágy szive volt az öregnek s látván, mint fut alá hirtelen egy köny Palkó szeméből, odaszólt hozzá: — No nem muszáj éppen most indulnod! Nem akarom, hogy a falu kibeszéljen, hogy úgy dobtalak ki, mint a gazdátlan kutyát. Maradj itt, mig kitelik a hónapod s aztán menj Isten hírével. Szép csomó pénzecskéd van már nálam, majd kihozom holnap a takarékból s aztán majd valahol kezdhetsz valamit . . . — Hanem te, fordult a lányához — te nem maradsz idehaza. Holnap beviszlek a nénédhez a városba, ott maradsz, a meddig kimegy fejedből ez a bolondság. Úgy lett minden, a hogy mondta. A lányt elvitte a nénjéhez, még csak búcsút se vehetett szive választottjától, csak egy lopva vetett pillantással váltak meg, a legény meg ott maradt s dolgozott napkeltétől napnyugvásig,
